Haifa 1972. július 7.

Tengerjáró hajó fut be a haifai kikötőbe. A hajó az Arosa Kulm, valaha szebb napokat látott, a második világháborúban katonai célokra is használt vén csatahajó, ami jelenleg utasszállítóként üzemel.
Fedélzetén hazatérő-alijázó zsidókkal, kereskedőkkel és a viszonylag újonnan létrejött Izrael államban lehetőséget látó spekulánsokkal.
- Itt az Arosa Kulm. Engedélyt kérek a dokkolásra!
- A hatos dokkoló szabad. Isten hozta magukat a Haifa 1 kikötőben! Hallatszott a rövid rádiós beszélgetés. Az első látásra szedett-vedett társaság, hangoskodva, türelmetlenül indult a kikötő dokkja és a hajó közé leeresztett híd felé. Az utasok a Földközi-tenger nagyobb városaiban szálltak fel a hajóra. Spanyol, orosz, szláv, magyar, portugál és még ki tudja milyen származásúak voltak.
Már egy ideje tartott az utasok ellenőrzése és átvizsgálása, amikor a hajóorvos hangja szólalt meg a rádióban.
- Egy utasnak sürgős ellátásra van szüksége, az imént eszméletét vesztette, de már magához tért. - Lihegte.
- Zárja karanténba, azonnal! - Mormogta a pipáját rágcsáló főtiszt, nevezetesen David Fleischmann őrnagy, az izraeli vámügyi hivatal, hajózási részlegének vezető tisztje, miközben az újságból fel sem nézett. Gyakori volt az ilyen, és ehhez hasonló betegek megjelenése.
- Nem fertőző. megvizsgáltam, elmondása szerint hörgőtágulata van, krónikus és sajnos otthon hagyta a gyógyszereit. Egyébként azt mondja, hogy még a táborban kapta, ha érti mire gondolok - Recsegett a vonal másik végéről.
Fleischmann felnézett az újságból, felállt és a rádióberendezéshez lépett.
- Vigye a gyengélkedőre, az orvosunk várni fogja!
Ebben a pillanatban lépett a szobába Gabriel Hagri hadnagy a vámiroda tisztje. Kalapját asztalára helyezte, székébe ült és az őrnagyra nézett szúrós, mélykék szemeivel.
- Szeretnék vele találkozni. Őrnagy úr! Szeretnék a beteggel találkozni!
- Csak tessék, miért?
- Számomra a túlélők jelképei az erőnek és bátorságnak.
- Természetesen hadnagy, maradjon csak ameddig akar.
A hadnagy elindult a létesítmény gyengélkedője felé. Hagri hadnagy, harmincas évei elején járó közepes magasságú, erős testalkatú, markáns arcú, kedves ember volt. Mindenkihez volt néhány bíztató szava. Ő is az „alijázó” azaz a hazatérés törvényét kihasználó családból származó zsidó volt. Szülei az első világháború előtt Olaszországból vándoroltak be az államokba. Apja az USA 1942-es hadba lépésénél az elsők közt jelentkezett szolgálatra. A háború befejezésekor döntött a hazatérés mellett. Több fronton is harcolt. Sokat látott katona volt. A nagy háború után az Izraeli haderőket segítette Ben Gurion oldalán, fia apja nyomdokaiba lépve csatlakozott az izraeli haderőkhöz, majd a kikötői rendészet tagjává lett. Hagri, miközben a létesítmény zegzugos folyosóin, emeletein át a kikötő kórháza felé sétált, ismerős arcot vélt felfedezni az egyik kikötői kocsma lépcsőjén.
- Joachim, már megint felöntött a garatra? Jöjjön! - Hajolt le a lépcsőn fekve éneklő idősebb férfihoz Hagri. Átkarolta felállította, amikor észrevette, hogy a férfi füle mögött kis mértékben felhasadt a bőr.
- Na már csak ez hiányzott! - Kiáltott fel, mire a közelben járőröző katonák közül egy a hadnagy segítségére sietett. - Hozzák le a gyengélkedőre! Adott parancsot kissé bosszúsan Hagri, miközben a férfi még mindig énekelt, majd sírt, énekelt és ismét sírt.
- Igen hadnagy úr! - Hallatszott a feszes válasz. A katonák jól ismerték a kikötőben élő Joachim Gelbet. Ártalmatlan volt, néha munkát vállalt a kikötő hajókon majd a keresetét elitta. Szomorú életének még sötétebb, borongós múltja van. Joachim Gelb a háború előtt jómódú szőrmekereskedő volt Varsóban. Amikor a nácik elfoglalták a várost, a feleségét még ott helyben megbecstelenítették, majd kivégezték. Őt magát és három kisfiát, és a nővérüket előbb a varsói gettóba zárták, azután az elsők közt deportálták. Később tudta meg, hogy mind a négy gyermeke az auswitzi pokol martalékává lett. Hagri hadnagy különösen kedvelte, többször próbálta az egyenes útra terelni, de közben ráébredt, hogy lehetetlen. Gelb már soha többé nem lesz emberré. Az auswitzi gázkamrák begyógyíthatatlan sebeket hagytak rajta.
Hagri a kórházhoz érve, a váróban telepedett le éppen, amikor az Arosa Kulm utasa megérkezett.
Az idősebb férfit hordágyon hozták. A férfi eszméleténél volt, egyáltalán nem volt rajta látható, hogy fáradt vagy megviselt.
- Már teljesen jól vagyok, semmi bajom. Kérem engedjenek, hadd menjek!
- Kérem! - Lépett mellé Hagri hadnagy. - A nevem Gabriel Hagri, a Haifa 1 kikötőállomás tisztje vagyok. Szeretnénk, vagy is szeretném, ha maradna, és kipihenné magát. Nagy szeretettel látjuk a kikötő kórházában, a doktoraink minden tudásukat bevetik, hogy ön a legjobb ellátásban részesüljön és semmiben ne szenvedjen hiányt.
- Köszönöm hadnagy, de nincs szükségem semmire, már teljesen jól vagyok, mint mondtam.
- Legalább egy napot töltsön velünk kedves...
- A nevem Moritz, Moritz Swartz
- Nos igen, kedves Swartz úr, úgy hallom ön holokauszt túlélő, maradjon, nagyra értékelném, ha egy kis időt együtt tölthetnék önnel.
- Kedves hadnagy, ne fáradjon! Már megyek is. - Mondta, miközben leszállt a hordágyról.
Kedélyesen megfogta Hagri alkarját, szemébe nézet széles mosollyal arcán - Maga kivételes ember hadnagy, de nem szeretne velem beszélni a pokolról - komorodott el.
Lépések, és éneklés zaja szakította félbe a beszélgetést.
- Joachim! - Üdvözölte barátját Hagri - ideért végre?
- Uram többször megkellett állnunk, hogy… tudja, hogy elvégezze a dolgát. - rebegte a katona.
- Jöjjön Joachim, hadd mutassam be egy sorstársát. - Gelb félig a katonákra, félig a saját lábára támaszkodva állt Hagri előtt a kábulattól lehajtott fejjel, majd lassan felnézett.
- Ő itt…
Joachim szeme tágra nyílt mintha régi ismerőst vélt volna felfedezni a férfiben.
- Nagyon jól tudom ki ez, tudom ki vagy! - Próbált artikulálni Gelb, összeszedve minden erejét kiabálva a férfi felé ütve - Ez a gyilkos, te rohadt gyilkos, te mocskos gyilkos, elvetted az én kicsikéimet! - Ugrott Swartz felé Gelb. Hagri próbált kettejük közé állni. A következő pillanatban azonban a férfi futásnak eredt.
- Állítsák meg! - Kiáltotta a folyosón várakozó biztonságiaknak Hagri. A biztonságiak megállították, és lefogták.
- Ki maga? - Kérdezte feldúltan Hagri. - Válaszoljon, ki maga! - Kiáltotta egyre feszültebben a hadnagy.
- Már mondtam magának, én Moritz Swartz vagyok, Genfből érkeztem.
- Miért próbált elmenekülni?
- Ez… ez az ember rám támadt, megijedtem! - Lihegett, miközben a földön összekuporodott síró Gelbre mutatott. Gelb közben felállt és sírva, szinte levegő után kapkodva tántorogva Swartz felé lépett. A katonák elé álltak. Közben a kórház folyosója megtelt emberekkel, orvosokkal, betegekkel, ápolókkal. Minden szem Gelbre szegeződött.
- Ez itt Walter Rauff!
- Ki az a Rauff, akiről beszél?
- A Treblinkai Mészáros.
- Ugyan Joachim, ő biztosan meghalt!
- Nem, felismerem! Sokat változott az arca, de száz közül is megismerném!
- Biztos benne Joachim? Ennyi idő távlatából és amilyen állapotban van, nem biztos, jól gondolja meg mit mond!
- Biztos vagyok benne, mint a halálban! - Ezután a férfi arcába köpött.
- Vigyék a karanténba és további utasításig zárják be! -Adott parancsot Hagri.

Ültem és töprengtem. Egyszerű, vagy inkább egyszerűnek tűnő kérdéseken.
Miért vagyok itt? Itt, értem ez alatt ezt a betonbörtönt, ezt a nyomorult világot. Ez a börtön. Börtön mert kényszerít. Kényszerít többek között élni. Kényszerít, olyan dolgokra, amiket nem szeretnék, amiket mélyen megvetek. És büntetés. Igaz, nem a mi bűnünkért, hanem ős atyáink bűnei miatt büntetsz. Nem akartam a világba jönni, mégis itt vagyok. Ezen a posványos, Istentől, embertől, élettől elidegenült bűzös, bús világon. Igen, ez a világ életellenes. Nem marad meg benne az élet. Elfut, elmenekül, elillan. Megkellene büntetni, elégetni, megsemmisíteni, elpárologtatni az utolsó molekuláig!

Így ültem a börtöncellámban, beton és hús-vér börtönömben, amikor kínomban kimentem az erkélyre. Szürke emberek sétálgattak, vonszolták magukat, mint láncra vert élettelen bábok. Ahogy előre hajoltam, az erkélyünk magasságában növő fán, annak egyik ágán, egy gerlepárra lettem figyelmes. Nem holmi egyszerű „mezei” galambok -repülő patkányok- voltak, hanem lilás-szürke gerlék. Figyeltem őket, közben jól esett a hűvösség egy kicsit, hiszen egész nap elviselhetetlen hőség volt. Betonbörtönömben ez is a kínok egyike a sok ezerből. Ahogy néztem ezeket a madarakat, olyan furcsa, megmagyarázhatatlannak látszó érzés fogott el, ami már hetek vagy talán már hónapok óta nem - ki figyeli az időt? - gyönyörködtem teremtésedben! A madarak tollászkodtak. Először saját magukat, később egymást „tollászták”. Milyen szépek, milyen kedvesek! Ülnek, cirógatják egymást. Nincs gondjuk börtönükre, kalitkájukra. Mi miért nem vagyunk ilyenek? Mi, emberek. Sokkal rosszabbak vagyunk az állatoknál. Tudom, tudom nem ilyennek teremtettél minket! Mondod te! De, mégis. Miért lettünk ilyen rosszak? Miért esszük, faljuk, és emésztjük meg egymást gyűlöletből, hobbiból, kényszerből, önös célokból? Tudom, tudom, nem ez volt eredeti szándékod, de mégis miért engedted, hogy ilyen rosszak legyünk, ennyire romlottak és veszélyesebbek mindennél, amit teremtettél? Hiba csúszott a számításba? Nem számoltál ezzel a nyűggel, az emberi konoksággal az egyenletben? Ha hibázott az ember a teremtése utáni reggelen, aznap miért vált gyilkossá? Lehet, hogy eleve ilyennek teremtettél minket? Rossznak, vállalhatatlannak? Egyébként te magad sem vállaltál minket, szomorkodtál szívedben, azután gondoltál egyet és tettél róla, hogy elpusztuljon teremtésműved, özönvizet bocsátottál rá! Néhányan, akik a te akaratod követték és látszólag a te fiaid voltak túlélték. De másnap újra gonosz és vérengző fenevad lett közülük egy! Miért nem tépted ki gyökerestől az embert? Hagyod szenvedni, nyűglődni mindenféle indokkal. Hagyod börtönben sínylődni, elbukni, meghalni, elveszíteni, megbetegedni, elsorvadva utánad epekedni. Azt mondod te szeretetteljes vagy, te magad vagy ez a fennkölt érzés a szeretet, de átlátok rajtad, te vagy a legnagyobb, legvérengzőbb börtönőr! Mindent megengedsz teremtésednek, a gonosznak! Te teremtetted a balszerencse napjára! Miért? Miért? Miért? Ez így jó? Tetszik neked a szenvedésünk látványa? Élvezed, amikor kisgyerekek, csecsemők halnak meg? Kedvenced a háború a vér szaga?

Káin

- Ádám, azt hiszem itt az idő! Kiáltotta az izzadságtól csatakos, fájdalomtól elgyötört Éva. Ádám a félelemtől és álmosságtól megdermedve csak figyelte Éva kínjait.
- Ádám! Kiáltotta egyre keservesebben sírva az első gyermekét hamarosan világra hozó Éva.
- Segíts kérlek!
- Mit tegyek asszony? Mit csináljak? Szólalt meg pillanatnyi bénulásából magához térve Ádám.
- Valamit, legalább hozz vizet! Sikította. Arcán az esti tűzhely parázsló fénye vetült vissza, szemében a halálra rémült, riadtan kapkodó Ádám képe tükröződött. Sötét éjjel volt, a bozótok közé épített vessző és állatbőr sátorban ketten, Ádám és Éva egymás mellett feküdtek. Éva könyörgő tekintetét szomorúan nézte az első ember. Faragott tálkában vizet hozott, itatta és törölgette felesége arcát. Éva gyönyörű volt, a valaha Isten dicsőségében ragyogó arcára csodálattal, és örökké tartó szeretettel tekintett férje. A kis sátorban állatbőrökön fekve Éva megszülte az első, asszonytól született embert. Véresen és fájdalommal, ahogyan Isten megátkozta őt. Ádám kezébe véve az újszülöttet, a csillagos ég felé emelve hálát adott az ajándékért, majd ezt kérdezte feleségétől:
- Mi legyen a neve?
- Káin. Aki családdá tesz minket, ketten voltunk idáig, de ezután már hárman leszünk.
- Káin lesz a neved. Nevetett fel Ádám. Káin! Káin!
- Nézd, férfit adott nekünk az Isten olyan, mint te. Káin hangos sírásba kezdett. Ádám oda adta anyjának, aki a mellére rakva etetni kezdte a gyermeket.
- Így táplálom, belőlem nyer erőt a testemből. Ádám, Éva és a kisded Káin mellé telepedett, és melegség öntötte el szívét. Boldog volt, de a tudat, hogy egyszer meghal a szeretett gyermeke, felhasogatta sebektől vérző szívét. Káin gyönyörű kisgyermek. Arca kedves és széles mosolya felmelegíti, megfáradt szülei napjait.
Ahogy cseperedik öccse születik. Hevel, Ábel vagy is lehelet lesz a neve. A kis Káin örül testvérének, és kedvesen, szeretettel bánik vele. Együtt játszadoznak a mezőkön, és nagyon sok dolgot együtt tanulnak meg. Az állatok viselkedését, a természet minden nehézségét és ajándékát. Tágra nyílt szemekkel hallgatják esténként, közösen apjuk Ádám történeteit Édenről. Jól ismerték a legendát anyjuk és apjuk vétkéről, a gyönyörű kertről, amiről le kellett mondaniuk. Ábel gyakran kérdezte milyen volt Isten, hogy nézett ki?
-Sohasem láttuk őt, éreztük jelenlétét, beszélt hozzánk. Mindig kedvesen és szeretettel. Tőle tanultunk mindent. Áradozott Istenről Ádám.
- Mesélj még! Kérlelte Ábel. Milyen állatok vannak Édenben? Visszamehetünk? Milyen gyümölcsöket ettetek? Hogy nézett ki, milyen bent? Kíváncsiskodott Káin.
- Nagyon sokféle állat van ott, mosolygott Ádám. Annyifajta gyümölcs, hogy meg sem tudtam számolni. Valamelyiknek még nevet sem adtam. Volt kicsi, nagyobb, mindenféle színben, illattal. Még most is a számban érzem az ízüket, és az orromban az illatukat. Csukta be szemét és révedt a múltba a megtört Ádám. A kert mindenfelé puha fövennyel borított, soha nem bántotta a lábunkat, nem sértette fel és nem kellett vigyázni a lépteinkre, mint most. Amerre a szem ellátott bámulatos, színes fák és növények, állatok. Frissítő tavak, zuhatagok és csillámló folyók. Medvék és kisoroszlánok játszadoztak egymással, és persze velünk is. Mosolyodott el. - Mesélj még! Könyörgött a bágyadt Ábel. Mesélj még! Csatlakozott Káin, félig lehunyt szemmel.
- Mára elég ennyi! Gyerünk aludni. Terelgette kedvesen gyermekeit Ádám, majd leült és mélyen elrévedve, maga elé bámulva halkan így folytatta: - Sajnos nem mehetünk vissza. De ígéretet kaptunk, hogy leszármazottjainknak megbocsát és beengedi őket elvesztett kertünkbe! Újra, csak egyszer hallanám kedves hangját, csak egyszer érezném szeretetét!
Így teltek legtöbbször, estéik.
Ahogy növekedtek, Ábel az állatok, Káin pedig az ehető gyümölcsök, a gabona és a zöldségek tudományaira tanította húgait. Néhány év elteltével már egyre kevesebb időt töltenek együtt. Ábel alá van vetve Káin tudományának, függ a terméstől, hiszen ez jelenti számára és állatai számára is az életben maradást. Ábel naponta kereste bátyja társaságát, de elfoglaltságra hivatkozva legtöbbször elküldte őt.
Egy nap titokzatos idegen jelent meg a mezőn, ahol Káin épp dolgozott.
- Üdvözöllek Káin! Kiáltotta szélesre tárt karral és mosollyal.
- Üdvözöllek idegen, ki vagy te? Érdeklődött a munkából felegyenesedve Káin.
- Meg sem kínálsz, adj innom! Folytatta a különös idegen, akinek furcsa, Káin számára még sohasem látott ruházata volt. Az idegen magas, erős, és köpenyébe burkolózott. Arca szép, és kedves.
- Ott van abban a tálban. Vetette oda Káin.
- Köszönöm!
- Szóval mi a neved, és mit akarsz? Még soha nem láttalak errefelé. Most akkor ki is vagy? Lett egyre izgatottabb.
- A nevem Azázel és Isten angyala vagyok. Jelentette ki, magát kihúzva az idegen.
Káin nevetésben tört ki.
- Még, hogy Isten angyala! Ő már réges-rég elfelejtett minket! Mi az, hogy angyal?
- Isten égi teremtménye. Olyan, mint az ember, csak erősebbek vagyunk és értünk egy s máshoz, és ráadásul mellette lakunk az égben.
Káin még mindig nevetett.
- Azt akarod mondani, hogy az égből jöttél? Mutatott az ég felé.
- Igen onnan. Felelte Azázel együtt nevetve Káinnal.
- Ha nem haragszol, akkor most dolgoznom kell. Angyal az égből, rázta fejét, ám hirtelen visszafordult, honnan tudod a nevem?
- Ó Káin, már régóta ismerlek. Már anyád méhében nagy tervei voltak veled a Teremtőnek.
- Velem? Velem! Dühödött be Káin. Akkor miért hajított ki minket Édenből? Miért vetett el minket? Nem hiszek neked, de nem is érdekel a mondandód, hagyj dolgozni! Legyintett majd dühödten földbe vágta kapáját.
- Pedig hinned kell, benne. Tudod, például, hogy jelen voltam a születésednél?
Te vagy az elsőszülött ember, és ott akartam lenni. Első az elsők között!
- Első, micsoda különlegesség! Morgott, Káin. Hagyj engem!
- Jól van, nem akartalak zavarni, csak megnéztem milyen nyomorúságos életed van. Nagyon sajnállak. Így kell tengetned mindennapjaid, túrnod a földet keservesen, miközben lehetnél Édenben is. Rendben megyek, nem zavarlak tovább! Gúnyolódott Azázel, miközben tudta mi fog történni.
- Várj! Ezt, hogy érted? Tudakolta Káin. Azázel pontosan erre számított. Megfordult és a következőket mondta:
- Úgy ahogy mondtam, vagy nem tudtad? Édent Atyád utódainak ígérte a Teremtő, te vagy az első, kinek lenne nagyobb joga hozzá? Érvelt, közben folyamatosan Káin tekintetét kereste.
- Erről hallottam, miszerint atyám utódai megbocsátást nyerhetnek, nyögte Káin miközben leeresztette kapáját és rátámaszkodott.
- Igen - folytatta - ezt mesélte Atyánk majd mindennap, mikor gyerekek voltunk. Hát igaz lenne?
- Persze, hogy igaz. Sőt! Mivel te vagy az elsőszülött ember, neked van a legnagyobb jogod arra, hogy visszakapd jussod.
- Mit is mondtál, hogy hívnak? Hitetlenkedett Káin miközben megtörölte verejtékes homlokát.
- Azázelnek
- Nem te vezetted félre anyám, hogy megszegje a törvényt? Emlékezett vissza és vonta kérdőre Azázelt.
- Nem! Dehogy is! Az Szamáel volt, ő a Sátán! A vádló, a könyörtelen, gonosz. Én nem voltam Édenben. Igazat mondott Azázel, hiszen ő beszélte rá, Szamáelt, hogy vezesse félre az asszonyt, ő fertőzte meg szívét gonoszsággal, mint ahogy most Káin szívét is meg akarja fertőzni.
- Én Őrző vagyok - veselkedett neki mondandójának ismét - aki közvetlen Isten közelében van. Tőle hallottam, Ő maga mondta nekem, hogy tervei vannak veled. Beszélt Azázel lelkesen, miközben undorral, megvetéssel tekintett Káinra, mégis arcán mosollyal a megtévesztés csodás fegyverével.
- Honnan tudjam, hogy nem hazudsz?
Erre Azázel felfedte angyali formáját. Kitárta szárnyait, és Káin fölé emelkedett. Káin a földre rogyott és félelem fogta el.
- Kérlek elég! Hiszek neked! Ilyen félelmeteset, ám csodálatosat nem látott még. Miután megnyugodott, felállt és kérdezni kezdte Azázelt.
- Tervei velem? Mégis micsoda?
- Azt szeretné, hogy te legyél a majdani tökéletes emberek atyja a földön. És hogy Édenben lakj, amit kiterjeszthetsz az egész világra.
- Édenben mi van, innen kívülről nem nagyon látni semmit sem, tényleg minden olyan káprázatos ott bent, oly csodálatos mint, Atyám meséli, annyifajta állat és étel van?
- Igen, semmire nem lesz gondod! Csak azt kell tenned, amit én mondok. Én megtanítalak, mindenre, hogy alkalmas legyél uralkodni.
- Uralkodni? Miért kellene uralkodni, és min? Nem jó nekünk így?
- Mert Isten ezt szeretné uralkodj az összes állat felett, de az új embereknek, az újrakezdés után szüksége lesz vezetőre is. Ki lenne alkalmasabb nálad? Figyeltelek Káin és meg kell mondanom nem is álmodhatnék jobb, erősebb vezetőről, mint te!
- Elmondom Atyámnak és Ábelnek, hogy van reményünk Édenbe visszatérni! Azzal elindult de Azázel megfogta a karját.
- Nem kellene Ádám szívét fájdítani, tudod ők sosem mehetnek vissza. Ábelnek pedig ne szólj amíg nem készítettelek fel! Majd átadod neki a tudásod, és együtt vonultok be Édenbe! Lelkesítette Azázel.
- Rendben van, megegyeztünk! Mit kell tennem?
- Csupán Imádnod kell az Istent.
- Imádnom Istent? Még is, hogyan? Hogy imádjam?
- Tedd, amit kér! Hajolj meg nagysága előtt!
- Honnan tudjam mit kér, ha nem is látom, nem is hallom őt? Anyám bűne óta nem beszélt még hozzánk.
- Nos, ezért vagyok én itt. Tárta szét majd mutatott karjaival a földre Azázel. Én leszek, aki elmondja mit tegyél. De kérlek ne beszélj addig senkinek amíg meg nem tanulsz mindent!
- Értem. Lehelte szinte Káin. - Miért akarja a Teremtő, hogy imádjuk?
- Tudod, Ő ilyen. Szereti, ha minden körülötte forog. Szereti, ha a teremtményei elismerik, hogy Ő a leghatalmasabb, és mindenük tőle függ. De mára elég ennyi! Jelezte Azázel a beszélgetés végét, majd eltűnt.
Közben beesteledett. Káin elindult vissza a földre, ahol vesszősátra állt. Hazafelé a csillagokra tekintett és elképzelte ahogy diadalmasan bevonul Édenbe, és megváltozik élete. Azon elmélkedett milyen lehet a Teremtő Isten, milyen alakja lehet? Hasonló a félelmetes angyalhoz, aki ma meglátogatta? Tényleg, az angyal. Milyen iszonyatos, milyen hatalmas és rémísztő volt. Mekkora hatalom, gondolkodott magában, ha egyszer én is ilyen lehetnék!
Amikor hazaért már fagyos hideg leple ereszkedett a földre. Káin tűzhelyet készített és lefeküdt. Álmatlanul forgolódott, szüntelenül az aznapi események jártak a fejében. Isten, angyal, Azázel, Éden, imádság. Azután nagy nehezen elnyomta az álom. Álmában tomboló szelet, fényes naphoz hasonló dolgokat, és megszámlálhatatlan angyalt látott, amint Éden felé igyekeznek. Éden kapuját látta, a forgó kardot, két óriási angyalhoz hasonló teremtményt figyelt amint a rengeteg angyallal viaskodnak. Azt is látta, hogy a harc után kopár síkságok veszik őt körül, ami hirtelen olyan lesz, mint Éden, látta saját magát ahogyan belép de az Éden kert már nem olyan volt, mint ahogy a történetekben és amiképp elképzelte, hanem kopár pusztaság, és mindenfelé felperzselt föld, és állatok tetemei feküdtek. Éden már nem olyan volt mint, előtte. Később rengeteg vizet látott. Az égből hullani! Az angyalok pedig az ő nevét skandálják. Káin! Káin! Káin! Hirtelen felébredt. Atyja Ádám ébresztette a fáradt és teljesen kimerült Káint.
- Fiam, Káin ébredj! Gyűjts vizet kérlek! Ádám ereje teljében volt, szikár testalkatú. Napsütötte arcát, égszínkék szemei még szebbé és feltűnőbbé tették.
- Igen atyám. Álmot láttam. Víz hullott alá az égből. Dörzsölgette szemeit álmosan.
- Na az jó lenne, nem kellene most harmatot gyűjtened. Nevetett Ádám.
Káin elindult, ismét találkozott Azázellel. Elmesélte neki mit álmodott.
- Látod tervei vannak a Teremtőnek veled. Közben azon gondolkodott, hogy miért vette fel a kapcsolatot Káinnal a Teremtő Isten, mert tudta, hogy ő volt.
Azázel, segítette Káint a mindennapi dolgaiban.
- Mesélj az égről, Istenről! Milyen ott? Milyen az Isten? Érdeklődött Káin.
- Mire vagy kiváncsi kicsi ember? Mondta Azázel kissé lekicsinylően Káinnak.
- Mindenre! Milyen Isten, miről beszélgettek? Szóba kerül néha az ember is? Rólam mit mondott? Kérdezgette gyermeki izgalommal.
- Isten a legcsodálatosabb a leghatalmasabb, szerető atya, aki csak lehet. Mindenben odafigyel ránk. Hazudta Azázel, a valóságban, gyűlölte a Teremtőt.
- Hogy néz ki? Olyan, mint te?
- Valamilyen értelemben hasonlóak vagyunk. Ő maga a létezés a világmindenség és az örökkévalóság.
- Miért nem Ő maga jött le ide? Kérdezte naivan Káin.
- Ide? Nevetett fel hangosan Azázel. - Ember! Azt nem élné túl semmi és senki! Elégne a föld, és felperzselődne az egész világegyetem, az univerzum! - hahotázott Azázel, majd hirtelen komorrá vált és így beszélt tovább: - ne akard, hogy az Isten idejöjjön, mert Ő sehol sincs és mindenhol van, soha nem látod, de Ő lát, semmit nem tudsz, de Ő mindent tud. Felemésztene, megsemmisítene jelenléte. Azázelt meglepték saját szavai. De nem félt, Armáres gondoskodott arról, hogy Isten ne kövesse Azázelt. Angyali mágiával elrejtette őt.
- De azt mondtad, hogy te Isten mellett vagy. Te, hogy viseled el, te miért éled túl?
- Az angyalok mások kicsiny ember. Ha akarjuk emberi formánk van, ha akarjuk angyali, de valódi formánk látványát nem élnéd túl. Mi valamilyen szinten hasonlítunk hozzá.
- És mi az az univerzum, világegyetem?
- Azt még nem tudod elhordozni kicsiny ember, mosolygott Azázel. Közben minden erejét össze kellett szednie, hogy ne tépje darabokra Káint. A legkisebb részecskéjéig, atommagjain belül is gyűlölte Isten teremtményeit, legfőképp az embert. Heteken keresztül mérgezte, és beszélgetett, Káinhoz. Várta, hogy beérjen fáradozása gyümölcse és Káin szíve megkérgesedjen. Végül elérkezettnek látta az időt.
- Tehát Káin. Az imádat. Lehet elsőre kicsit furcsa lesz, amit mondok, el kell égetned az első termésed legjavát.
- Mi? Kérdezte felháborodottan. Ha elégetem nekem mi marad a csenevész?
- Az imádat már csak ilyen. Az Isten azt kéri, hogy áldozatot hozz érte.
- Mit, a nehezen megtermelt gabonám, a verítékemmel termelt gyümölcseim?
- Igen Káin. De ne aggódj, többszörösen visszakapod majd.
- A többiek? Nekik nem kell Isten kegyeit keresni, imádniuk őt? Ábel? Ő mit adjon?
- Igen, tanítsd a testvéredet mindarra, amit tőlem tanultál, mond el neki Édent, az imádatot, és kérd meg, hogy adjon ő is áldozatot Teremtőjének.
- Hogyan?
- Majd Ábel tudni fogja.
- Beszélek Ábellel!
- Persze menj csak, de ne feledd! Te vagy az elsőszülött. Te fogsz mindenkin uralkodni, ezt mondd el neki!
Káin így is tett elmesélt mindent Ábelnek, az angyalt, Isten imádatát, az áldozatot.
Ábelt csodálattal és szeretettel töltötték el testvére szavai, a legjobbat akarta Istennek adni, azt, ami számára a legértékesebb volt, hiszen a Teremtő is a legjobbat adta az embernek. Arról nem ő tehet, hogy bűnössé lettek.
Történt egy kis idő múlva, hogy Káin áldozatot vitt a föld terméséből. Ábel pedig nyája első elléséből vitt, azok hájas részeivel együtt. Míg Ábelben és az áldozatában Isten örömét lelte, Káinban és az áldozatában egyáltalán nem. Káin ekkor nagyon haragos és lehangolt lett. Egyre mérgesebb és haragosabb. Csak járt fel alá a fejét fogva, és várta Azázel magyarázatát a történtekre, de hiába várta. Azázelnek nyoma sem volt. Hirtelen hangot hallott az égből, a Teremtő Isten szólította meg, így szólt Káinhoz:
- Miért lettél olyan haragos és lehangolt? Ha jót cselekszel, akkor vajon nem fogadlak újra a kegyembe? De ha nem cselekszel jót, akkor a bűn ott lapul az ajtónál, és uralkodni akar feletted. Felülkerekedsz majd rajta?
- Ki vagy te? Kérdezte Káin arccal a földre borulva.
- Én a te Teremtőd vagyok, az egyedüli igaz Isten.
- Hát nem cselekedtem jót? Nem azt tettem, amit kértél? Verítékemmel dolgoztam a földön, hogy neked adhassak.
- Nekem adtál, de nekem a szereteted és szíved sokkal többet ért volna, mint bármennyi termésed. Rászedtek Káin.
Káin nem tudott belenyugodni abba, hogy becsapták. Mindenért Ábelt hibáztatta. Míg egy napon szörnyű tettre szánta rá magát. Káin Ábelnek a szemére hányta mennyi mindent dolgozott, amit elvitt Istennek. Ezután ezt mondta Ábelnek:
- Menjünk ki a mezőre megmutatom!
- De bátyám! Káin, kérlek ne haragudj rám, tudod, hogy engedelmeskedem neked és Atyánknak is mindig, soha nem tennék olyat, ami neked rossz!
Amikor pedig a mezőn voltak, Káin rátámadt Ábelre, a testvérére, és megölte. Ábel vére a földre folyt, ami azonnal beitta. Káin vértől ázottan tántorgott eszét veszítve.
- Ekkor ismét hangot hallott az égből: Hol van Ábel, a testvéred? Kérdezte Isten
- Nem tudom! Talán őriznem kellene a testvéremet? Isten erre így szólt:
- Mit tettél? Halld meg! Testvéred vére kiált hozzám a földről. Most azért legyél átkozott: száműzlek arról a földről, amely megnyitotta a száját, hogy befogadja a testvéred vérét, melyet a te kezed ontott ki. Amikor a földet műveled, az nem adja meg neked termését. Vándor és menekült leszel a földön. Káint lesújtották Isten szavai ezt mondta:
- Túl nagy a vétkemért kapott büntetés ahhoz, hogy elviseljem, én vagyok az elsőszülött, jogaim vannak, ígéretet tettél, hogy Éden lesz az otthonom! Most meg elűzöl engem innen is? Menekült leszek a földön, és szabad préda leszek a bosszúra!
- Nem te vezeted be népemet az új világba, az új Édenbe! Ez esetben, ha valaki megöli Káint, hétszeresen állnak bosszút rajta. Sem ember, sem pedig semmilyen teremtmény nem ölheti meg!
Isten megjelölte Káint, hogy senki ne érintse, ha rátalál. Káin ezután elment, Nód vagy is a száműzetés földjén telepedett le, Édentől keletre.
Így lett az ember gyilkossá, Azázel terve pedig haladt tovább a beteljesedés felé.