Egy kéz nyitotta fel a ládika tetejét… Magabiztos mozdulat volt és nyugodt, mintha tudta volna, hogy senki sem akadályozhatja meg ebben. Egy pillanatra elmerengett saját kezén, mint amikor egy réges-rég behegedt sebet vett volna észre, azonban ezen a kézfejen nem lehetett látni sérülést. Hiszen az egész teste maga volt a Fény…

Belegondolt, hogy úgy nézegeti magát, úgy érez, mint egy organizmus, amit embernek hívnak. Erre elmosolyodott, hogyan is képzelhet ilyesmit, maga elé húzta a ládikát. Nem kellett megfognia, vagy hozzáérnie, egyszerűen akarta, hogy közelebb jöjjön. A dobozban elkezdett kutakodni, keresni, ami úgy festett, mint amikor egy gyerek keresi a játékai között azt, amelyikkel éppen játszani szeretne, de még maga sem tudja hogy mi az. Már megint az ember….
A dobozban pici filmecskék hevertek, szinte megszámlálhatatlan mennyiségben. Mindegyik filmecskén egy emlék van, egy élet emléke, egy élet története. A kéz megérintette őket, és lassan a ládika egyik sarkából a másikba pakolta, mindezt óvatos mozdulatokkal, megfontoltam, elmerengve.
Szinte már unott mozdulatokkal végezte a tevékenységét, mikor kézfeje hirtelen megállt. Egész testét átjárta az Érzés, amire rátalált, mintha villám csapott volna belé. A mozdulatlansága néhány másodpercig tartott csupán, de ennyi idő alatt lepergett előtte egy Élet története, egy Élet tanulsága….Egy fiatal Embert látott azalatt a pár másodperc alatt, valahol nagyon messze.