Egy kéz nyitotta fel a ládika tetejét… Magabiztos mozdulat volt és nyugodt, mintha tudta volna, hogy senki sem akadályozhatja meg ebben. Egy pillanatra elmerengett saját kezén, mint amikor egy réges-rég behegedt sebet vett volna észre, azonban ezen a kézfejen nem lehetett látni sérülést. Hiszen az egész teste maga volt a Fény…
Belegondolt, hogy úgy nézegeti magát, úgy érez, mint egy organizmus, amit embernek hívnak. Erre elmosolyodott, hogyan is képzelhet ilyesmit, maga elé húzta a ládikát. Nem kellett megfognia, vagy hozzáérnie, egyszerűen akarta, hogy közelebb jöjjön. A dobozban elkezdett kutakodni, keresni, ami úgy festett, mint amikor egy gyerek keresi a játékai között azt, amelyikkel éppen játszani szeretne, de még maga sem tudja hogy mi az. Már megint az ember….
A dobozban pici filmecskék hevertek, szinte megszámlálhatatlan mennyiségben. Mindegyik filmecskén egy emlék van, egy élet emléke, egy élet története. A kéz megérintette őket, és lassan a ládika egyik sarkából a másikba pakolta, mindezt óvatos mozdulatokkal, megfontoltam, elmerengve.
Szinte már unott mozdulatokkal végezte a tevékenységét, mikor kézfeje hirtelen megállt. Egész testét átjárta az Érzés, amire rátalált, mintha villám csapott volna belé. A mozdulatlansága néhány másodpercig tartott csupán, de ennyi idő alatt lepergett előtte egy Élet története, egy Élet tanulsága….Egy fiatal Embert látott azalatt a pár másodperc alatt, valahol nagyon messze.
A fiú tele volt reménnyel, hittel, és volt benne élni akarás. A tettvágy ami dübörgött benne, szinte falakat, birodalmakat tudott volna földbe dönteni, de nem a pusztító szándék vezette, őt hanem egy szerinte sokkal fontosabbnak hitt tudás elsajátítása volt a célja: élni akart, ahogy a szülei tanították rá, élni akart ahogyan az ősei e földön, élni, hogy megtapasztaljon az életben MINDENT. Mikor nekiveselkedett a nehéz útnak, már nem volt egyedül. Volt egy társa, aki teljesen megértette őt. A lánnyal ők voltak a nagy egészek, teljesen kiegészítették egymást, igen, érezte hogy tiszta szívéből, lelkének minden erejével szereti őt. Megfogták egymás kezét, a fiú a lány szemébe nézett, és a lány viszont, ahonnan mindketten tisztán látták azt, hogy mostantól együtt kell menniük, együtt kell élniük. A kezük egyre szorosabban fonódott egymáshoz, és elmosolyodtak. Sokáig nézték egymást, de nem kellett szó, hogy elmondják amit akarnak. Tudták, és érezték azt. A fiú összevonta a szemöldökét, és a lányról a messzeségbe nézett, a magabiztosság arca ült ki tekintetére, és tudták, hogy most kezdődik el. Egyszerre tették meg az első lépést, bátran, ahogy egykoron szülei is tették, ahogyan az ösztöneik súgták.
Mindketten dolgoztak. Nem saját magukért, hanem egymásért. Mindketten úgy gondolták, hogy a saját megkeresett javaikat megosztják egymással, nem pusztán azért mert szokás lett volna, vagy valaki mondta nekik, ez motiválta őket, boldoggá tenni a másikat. Olyanok voltak amilyennek szerettek volna lenni… boldogok. Ekkor még nem törődtek az idővel, hogy nappal van-e vagy éjszaka, amikor lehetőségük volt, beszélgettek, törődtek egymással, ha volt probléma együtt áthidalták az akadályokat. Igen, legyőzhetetlenek voltak, úgy is éltek, úgy is gondolták.
A Sors talán megelégelte ezt… A környezetük kényszerítette őket, hogy csak múlt időben beszéljenek erről az időszakról. Észrevették, hogy egyre többet kell egymás nélkül a munkájukkal foglalkozni, ha ugyanilyen jól akarnak élni. A fiú és a lány egyre kevesebbet volt otthon, egyre fáradtabbak voltak mire hazaértek. Talán már ekkor sejtették, hogy valami bizony megváltozott. Szerették egymást továbbra is ugyanolyan áhítattal, és önzetlenséggel, ahogy eddig, ugyanúgy megosztották a dolgaikat mint eddig, de mégis, valami megváltozott.
Szerelmük gyümölcse is beérett idővel, egy csodálatos fiú és egy lánygyermeknek adtak életet. Csodálatosan teltek a napjaik ahogy nevelgették a gyermekeiket, ahogyan gondoskodtak egymásról, csak egyvalami volt, amit hiányoltak, a napok egyre kevesebbet tudtak juttatni nekik, és egyre többet kellett dolgozniuk. Nem bánták, hiszen most már nem csak egymásért, hanem a gyermekekért is dolgozniuk kellett, és örültek ha tudnak adni a másiknak. Még mindig nem sejtették, pedig már körülöttük lebegett a szilárd tény, hogy miről is meséltek a szülők, mi az élet legnagyobb ellensége?
A fiú és a lány mostanra még többet dolgozott, nem vették észre, hogy mikorra hazaérnek egymásnak és a gyerekeknek már csak egy puszit tudnak adni, szerették egymást de valami megváltozott. A mindennapok elmosódott, homályos vonatjára szálltak fel, és nem tudták, hogy utaznak. Hirtelen mintha az idő felgyorsult volna, a gyerekek az óvodából elkezdtek iskolába járni, és szinte repültek a tagozatok, a gyermekek már 7. osztályosok, a szülők pedig robotolnak. Igen, belekerültek valamibe, aminek nem lehet látni az elejét, és a végét sem.
A gyermekek, már egyetemre járnak, és felnőttek, a szülők nagyon büszkék a gyerekeikre, hiszen felkészítették őket az életre, úgy, ahogyan az ő szülei is tették. Tovább pörgött az életük, mintha egyre gyorsabb és gyorsabb lenne, de nincs idő lassítani, a gyermekeknek nehéz az indulás, többet kell értük dolgozni. De már a fiú megnősült, a lánygyermek is férjhez ment, a gyerekek elköltöztek szüleiktől, elkezdték saját útjukat járni. Ahogyan ők is tették. Most egy pillanatra leszálltak arról a vonatról amire nem is tudták hogy felszálltak. Ismét megszorították egymás kezét, és tekintetük egybefonódott. Kiolvasták egymás szeméből, az örömöt, a büszkeséget, a még mindig tartó szerelmüket. Örültek a gyermekeiknek. Kicsit mindkettejüknek feltűnt, hogy milyen hamar felnőnek a gyermekek. Talán túl hamar. Mikor ők voltak kicsik, nekik lassabban múlt valahogyan az idő… De lassan gondolkozniuk sem szabad, a gyermekeknek szükség van a támogatásra, dolgozniuk kell hogy a gyerekeik boldoguljanak.
A lánygyermek boldogan látogatta meg szüleit, hogy tudtukra adja, nagyszülők lesznek. Fantasztikus hír volt ez örültek egymásnak, és a leendő ifjú jövevénynek. Egy picit talán újra átélték azt amit ők is régen, az érzést, mikor egy szerelem beteljesül, és kisbabának adnak életet. Ismét egymásra néztek. A szemükben mintha megfáradt volna a tenni akarás tüze, de szerelmük, hitük, továbbra is égett. Hiába az idő ellen nem lehet mit tenni...
Nem sokkal ezután az apa beteg lett, kórházba került. Az orvosok nem tudták igazán mi a baja, a sok munka miatti stresszt okolták. Lassan érkezőben volt az unoka, de valahogy a férfi szíve nem úgy dübörgött, ahogyan az első lépés megtételekor..
Aztán elérkezett a nap. Megszületett az unoka, aki kislány. Az összes családtag ott volt a már nagyapa ágyánál. Ott volt a felesége 2 gyermeke, és unokája is. Megállt az idő. Nézték egymást. Szinte kézzelfogható volt a levegőben az, amit már mindannyian tudtak. A férfi megfogta felesége kezét. Most úgy, ahogyan évek óta nem. Úgy ahogyan az első lépés megtételekor. Büszke és határozott volt a tekintete, ahogyan egymás szemébe néztek. A férj és feleség most egyszerre döbbent rá egy válaszra. Tudták már, miről is beszéltek a szülők, tudták mi az élet ellensége, de tenni ellene késő volt már. Érezte a fájdalmat a lelkében, és látta a vonatot is amiről éppen leszállt. Görcsösen nyújtózkodott valakihez a képzeletében, aki adhat még egy kis időt… kis időt ahhoz, hogy lássa unokáját, feleségét még egy kicsit., de nem kapta meg…A férfi szeméből olyan hirtelenséggel hűlt el az élet, ahogyan a felismerés, az idő múlása ellen nem lehet tenni, nem lehet visszatekerni, csak jól beosztani. Egyedül ez volt, amire későn jött rá az életben.
A kéz megrázkódott… Tulajdonosa teljes szívével átérezte a görcsös élni akarást, és a fájdalmat, hogy ott kell hagyja családját. „Egy kis idő”. A hangok játszadoztak a tudatában, és még nagyon sokáig elkísérte őt. A filmecskét visszatette a dobozba. Számtalanszor megfogadta már, hogy nem nyitja ki őket többé, de valami mégis arra ösztönözte, hogy visszamenjen oda. A lény megrázkódott, teste egybefolyt környezetével, hogy valahol újra egybegyűlhessen. Testének molekulái szétszóródtak a ládikák között, amik végeláthatatlanul sorakoztak körülötte. De egy hang megmaradt a fejében: „csak jól beosztani”.
Folyt. köv.
