Magam sem tudom, miért született ez az írás: azért, hogy tanácsot kérjek, vagy csak egyszerűen ki kell írjam magamból, ami a lelkemet nyomja...

Beának hívnak, a páromat Péternek, a mi történetünk következik. Próbálom időrendi sorrendben írni, nem biztos, hogy sikerülni fog, és előre elnézést kérek, ha valami nem érhető.

6 éve kezdődött a történet, mikor még 18 voltam, akkor még egy másik sráccal voltam, Balázzsal. Nem volt az az igazán nagy szerelem, de azért jól elvoltunk. Péterrel már ismertük egymást interneten keresztül, de személyesen sokáig nem találkoztunk, aztán amikor mégis... hát nem szerelem volt első látásra, de harmadikra mindenképpen. Elhagytam érte Balázst (persze neki nem ezt mondtam). Nagyon féltem a szüleim reakciójától, én érettségi előtt voltam fél évvel, ő pedig nemrég diplomázott már (23 volt), állása és lakása volt, ráadásul a szüleim nagyon igyekeztek az összes pasimat elmarni tőlem. Érdekes módon Pétert nagyon megkedvelték, tőle egyáltalán nem tiltottak. Nagyon jól megvoltunk úgy 2 hónapig, aztán egy este találkoztam Balázzsal. Nagyon kivolt, megsajnáltam, és a vége az lett, hogy együtt ébredtünk. Iszonyatosan éreztem magam. De amit nem tudtam, hogy Balázs tudott Péterről, kiderítette a mobilszámát és elmondta neki. (Mint később kiderült, csak bosszúból csinálta az egészet.) Nagyon megijedtem, hogy elveszítem Pétert, de szerencsére megbocsájtott, ha nem is egykönnyen.

Ezután megint egyenesbe jöttünk, épp azt tervezgettük, hogy érettségi után összeköltözünk, amíg egyetemre járok. Aztán az érettségi előtt egy héttel a szüleim autóbalesetben meghaltak. Sokáig fel sem fogtam, aztán már azt hittem, szétszakít a fájdalom. Magamhoz sem tértem, nem is ettem volna, ha Peti nem etet. A nagyszüleim már rég nem éltek, egyke gyerek vagyok, a szüleim is azok voltak, lényegében senkim sem maradt. Péter minden átvállalt, ügyvédhez járt az örökösödési papírok miatt, intézte a temetést, stb. Rám maradt a szüleim háza, ami még ki sem volt fizetve, iszonyatosan sok volt a törlesztőrészlet és rezsi együtt. Az érettségit és a felvételiket persze elbuktam, valahogy akkor nem voltam abban a lelkiállapotban, hogy a nevemen kívül bármit is tudjak. Kénytelenek voltunk eladni a házat, és Péterhez költöztem. Amíg a következő évi érettségire készültem, eljártam dolgozni egy gyárba, gyártottam a kábeleket a soron, teljesen kikészült tőle a derekam, és állandóan fájt a lábam. (De Péterem minden este megmasszírozott, amíg én pihegtem.)

Szerencsére gyorsan túl voltam ezen az időszakon, sikerült az érettségi és felvettek egyetemre is. Picit nehezebb volt megint egy fizetésből élni, de Péter nem keresett rosszul, és én hiába ajánlgattam, hogy időnként nyúljunk hozzá a pénzemhez, ami a házból maradt rám (kb. 18 millió forint), de Péter nem engedte, azt mondta, az a pénz az enyém, arra van, hogyha esetleg valami történne vele/velünk, legalább anyagilag be legyek kicsit biztosítva; csak a tandíjat fizethettem belőle (hát igen, sose voltam túl jó tanulni, csak költségtérítésesre jutottam be, oda is alig).

Két éve megkérte a kezemet. Nagyon romantikus volt, le sem merem írni, ilyen lánykérés csak nekem jár; persze boldogan ugrottam a nyakába, magamban már rég eldöntöttem, hogy vele akarok maradni életem végéig. Még nem házasodtunk össze, nem akartam addig, amíg tanulok.

Nemsokára diplomázok, és már hónapok óta bennem van a kétely... a nagy szerelem elmúlt, de még mindig nagyon szeretem Őt. Néha akarom, néha nem. Lehet csak az államvizsga iránti idegesség teszi, meg amúgy is nagyon nehezen viselem az anyák napját, hiszen nem sokkal utána vesztettem el a szüleimet... Nagyon félek a jövőtől. Gyakran azt gondolom, hogy csak azért voltam mindig is Péterrel, mert biztonságot adott, ilyenkor el is szégyellem magam, hiszen odáig vagyok érte. Soha ember még annyit nem tett értem, mint Ő, Ő a legjobb barátom, a mindenem, és én úgy akarom meghálálni, hogy annyi éven át egyetlen támaszom volt, hogy elhagyom... Ő még mindig ugyanannyira szerelmes belém, mint az elején, látom a szemében. Teljesen összetörném. Arra is gondoltam, hogy jó lenne egy kis időre különköltözni, de sok ilyet láttam már az ismerőseimnél, mindig szakítás lett a vége. Én pedig nem akarom elveszíteni Őt. Nem találnék még egy ilyen pasit, mint ő.

Most így visszaolvasva úgy tűnik, hogy 100%ig tökéletes ember, de azért vannak neki is hibái, nem is kevés... például rendet tartani azt nem tud, és a leglehetetlenebb helyekről tudom néha megtalálni a zoknijait... a múltkor például az egyik pár a szekrény tetején volt, a másik a szekrény alatt. (Persze nem tudta megmondani, hogyan kerültek oda )

Szóval most nem tudom, mit csináljak... még majdnem 17 millióm forintom van a számlámon, ebből tudnék magamnak egy kicsi, de legalább normális lakást venni, de ettől is rettegek. Péter is sürgeti már az esküvőt, és egyre nehezebben bújok ki alóla, szerintem ő is érzi, hogy valami baj van, bár szerintem azt hiszi, csak az államvizsga miatt izgulok ennyire... és ki tudja, lehet hogy igaza van... szerintetek? Nem akarok kiszúrni vele, elvégre 6 éve tart már a kapcsolat...

Kérlek Titeket, őszintén írjátok le a véleményeteket a történetemről, akár durván is, tisztában vagyok vele, hogy néha nagyon hülye p***a tudok lenni...