Egyre többet találkozok „szeretem a másikat, de ő nem szeret engem, csak barát akar lenni” típusú esetekkel, mind szóban mind írásban. Ennyire elérhetetlen lenne egy harmonikus kapcsolat, ahol mind a két fél feltétel nélkül szeretni a másikat? Nem tudom, lehet, de lehet, hogy csak a világ fordult ki magából. Átéltem én is ezt a szeretem, de ő nem úgy érez dolgot. De talán már kilábaltam belőle, sokszor leírtam a gondolataim és érzéseim, titkon remélve hogy valaki talán ad egy jó tanácsot, miként lábalhatnék ki ebből. Rengeteg hasonló témájú írást is olvastam, hátha ott lesz valami jó tanács, de a zöme az volt, hogy majd idővel elmúlik. Ha bármikor beszélhetsz az illetővel és minimum hetente egyszer találkozol is vele, ha csak nem otthon gubbasztasz, akkor mégis hogy múlna el, hogy felejthetnéd el? A másik dolog, miért akarnám elfelejteni? Hisz rengeteg szép emlék fűz hozzá, még ha nem is volt köztünk semmi.

Leírom a gondolataim, amik segítségével sikerült túltennem magam egy ilyenen, hátha segít valakinek, vagy csak elindít neki is egy gondolatmenetet.

Ha úgy érezzük valamit nem éri meg végigcsinálni, holott a jutalom kecsegtető, nagy bátorság kell kimondani, feladom, de néha azzal, ha feladjuk jobban járunk, mintha folytatnánk …

Tiszta lappal akartam kezdeni az évet, mert rossz érzés epekedni valaki után, aki nem viszonozza, amit érzek. Feladtam, nem küzdök azért, hogy belém szeressen egész egyszerűen nem éri meg. Túl nagy az ára. Egyszer lelkileg, az állandó reménykedés, aztán a semmi, másszor pedig agyilag, hogy mindig ő jár a fejemben, minden gondolatom körülötte forog, nem tudok tanulni, egész nap csak vele beszélgetnék és mellette lennék. De az én hibám, hogy így érzek, nagyon benéztem a dolgokat, de nem baj, jobb is talán hogy úgy döntöttem nem beszélek és találkozok vele többet, csak ha nagyon muszáj, különben elfelejteném, amit leírtam és átgondoltam, mert megint csak a vágy lenne utána…

Annyira szerettem volna, hogy legyen köztünk valami, el akartam érni, hogy belém szeressen, egyszer csak háttérbe került minden, csak ő volt. Minél többet beszélgetni vele, minél többet találkozni, és azt hittem jó úton haladok, kezd érezni valamit irányomban, és megcsinálom a legnehezebb dolgot, átbillentem a barátságot szerelemmé. Mikor felhoztam a témát a válasza „nem tudom, mit érzek” volt. Igaz szinte egész nap a társaságomban volt, és jól éreztük magunkat. Pár napig nem találkoztunk és nem is nagyon beszélgettünk, aztán szeret, de csak, mint barát választ kaptam. Azt hittem sikerült elfogadnom, de mégsem, és kezdődött minden elölről…
Na, ezt nagyon benéztem. Azt hittem most sikerült, bejövök neki jobban, mint egy haver, de mekkorát tévedtem. „Higgyem már el, hogy soha nem lesz köztünk semmi!” Ezt mondta kicsit ingerülten, de a jelek, gondoltam, azok meg voltak, hogy nem vagyok annyira közömbös neki. Az a sok apró jel… és belém hasított a felismerés, hogy nem voltak jelek. Mindent, amit jelnek véltem, én is ugyanúgy kimutattam mások fele, és egyáltalán nem éreztem semmi pluszt irányukban. Nem azért táncolok valamelyik havercsajjal, mert bejön, csak bulizzunk egyet. Nem azért mondom el neki a bajom, mert közel akarok kerülni hozzá azáltal, hogy kiöntöm neki a szívem, hanem mert megbízok benne, és adok a véleményére. Nem azért beszélgetek vele mindenféléről, mert jobban meg akarom ismerni, hanem azért mert unatkozok és jó időtöltés, kellemes beszélgetőpartner. És ha bókolók is neki csak azért, mert ő is azt tette és viszonzom a kedvességét.
Egyik pillanatban azt hittem tetszem neki aztán meg hirtelen olyan távolságtartó lett. Mintha csak elhúzta volna a mézesmadzagot, csak hogy ő erről nem tudott, hisz számára nem volt mézesmadzag, csak én képzeltem oda…

A tudása töredéke az enyémnek, de az én boldogságom töredéke az övének.

Okosabb vagyok, több lehetőségem van, jobban átlátom a világ dolgait, a személyiségem is fejlettebb kevésbé gyerekes, mégis úgy érzem ezek mit sem érnek. Inkább lennék mellette mindig, hogy átéljem azt az egy dolgod, ami annyira megfogott benne, ami lepipál mindent, és ez a boldog gondtalansága.

Most már tudom miért nem tudtam eldönteni mit érzek iránta. Igazából nem őt akartam pusztán azt, amit megszemélyisített számomra, mindig is azt akartam, boldognak és gondtalannak lenni.

Hát, igen ennyi volt. Nem jött össze a dolog. Talán csak bemeséltem magamnak hogy összejöhetünk, hisz még a legelején éreztem, köztünk igazából semmi nem lesz. Mikor megismertem más volt a személyiségem, épp akkor határoztam el, hogy megváltoztatom, és ő volt az, aki szinte minden elhatározásomhoz megadta a kezdőlökést. Egyáltalán nem volt férfi nő kapcsolat, inkább olyan volt, mint ha ő lenne az anyuka, aki tanítja a kisfiát, és valóban mellette nem éreztem magam férfinak, inkább kisgyereknek. Aztán ahogy változtam, egyre kezdtem érezni, hogy lehagyom őt. És ekkor képzelhettem be, mi lenne, ha lenne köztünk valami, persze neki nem tetszett az ötlet, visszakoztam nehogy elveszítsem. De titkon megmaradt bennem a remény. Írónikus, hogy pont a boltban voltam, mikor valaki megemlítette a remény szót, mire egy öregember, azt válaszolta olykor a remény is kevés. És pont az nap este, nem sokkal ez után, meghalt a remény.

Volt valaki, aki tetszett neki, és ez a valaki most megcsókolta. Hiába érzem úgy, hogy nem sok értelme lett volna kettőnknek, mert egyrészt nem bírtam magam adni mellette, mindig bennem volt az a kisgyerekes érzés, másrészt kezdtem őt gyerekesnek tartani néha, és úgy gondolni, hogy a kapcsolatban olykor én lettem volna a felnőtt még ő a gyerek, vagy egyáltalán nem lett volna komoly kapcsolat csak amolyan szórakozásból lettünk volna együtt. Mégis, mikor megláttam őket csókolózni, mintha a szívemből letört volna egy darab, az a darab, ami neki volt fenntartva, és nagyon fájt. Tudom, hogy nem sok jövője lett volna kettőnknek, mégis még mindig fáj, ha együtt látom őket.

Jövő. Régebben jóval előrébb tudtam mit fogok csinálni. Befejezni a középsulit, elmenni egyetemre, elvégezni, és egy jól kereső állást szerezni. Hhhh... Szép kis mese volt...

Jelenleg nem látom a jövőm. Hogy elvégzem-e az egyetemet vagy sem? Nem tudom. Alig van vissza pár tantárgy, de azokkal már úgy érzem, nem fogok boldogulni. Nem értem őket, nem is érdekelnek, le sem kötnek, bemagolni lehetetlen, mert kemény matematika, vizsgán puskázni nehéz, és teljesen felesleges, mert elveszik a lapot, belekérdeznek abba, amit írtam, kérik hogy még egyszer előttük vezessem le a képleteket, és ha nem tudom, mert nem értem, megbuktatnak. És ha el is végzem, mire megyek vele? Nem érzem úgy, hogy tanítottak volna annyit, hogy képes lennék bárhol is dolgozni. Persze képezhettem volna magamat, de hogy? Az egyetem mellett nem nagyon volt időm és energiám rá. Többre mentem volna, ha itthon maradok és képzem magam, azt csinálom ami érdekel, örömmel tölt el. Megmaradt volna a pénz, sokkal előrébb tartanék, és főként boldogabb lennék.

Ha így visszanézek, sokat fejlődtem a személyiségem terén, de ha az elérendő célra gondolok, akkor azt látom, hogy nagyon kicsit haladtam és még hosszú út áll előttem. Olyan nehéz ez az út, már párszor elgondolkodtam, hogy feladom, és inkább visszasüllyedek a semmibe, a magányba, a felejthető kategóriába. Az, aki megadta a kezdőlökést, hogy ténylegesen elinduljak a változás útján, most arra ébresztett rá, hogy nincs is hova süllyednem, mert a felejthető kategóriában vagyok. Nem jó érzés ott lenni. Mikor megismertem alig vártam, hogy újból találkozzak vele, örültem, ha a társaságában lehettem, most viszont az jut eszembe róla, hogy igazából én nem is kellek, ha többet nem találkoznék vele, akkor sem hiszem, hogy hiányoznék neki. Szomorú vagyok, olyan jó volt hétvégenként úgy hazajönni, hogy újból láthatom, kicsit reménykedni benne, hogy talán még ki is alakulhat valami, és most látom szertefoszlani az egészet, szinte már nincs is kedvem találkozni vele. És furcsamód megkönnyebbülést érzek.

Miért nem megy? Egyszerűen nem olyan vagyok, mint szeretnék lenni. Mintha két énem lenne, az egyik az igazi, amilyenek érzem magam, ha magamba nézek, de van egy másik, ami rátelepszik erre az énre, nem hagyja érvényesülni, egyszerűen elnyomja az igazit, holott ez az én sokkal gyengébbnek tűnik, közel sincs annyira magabiztos, mint amilyen az igazi. És sajnos mindenki ezt a gyenge ént látja, mindenki olyannak ismer, és ezért úgy is kezel. Küzdelem ez, hogy elszakítsam a láncokat, amikkel lekötött ez a gyáva én, mert fél, fél a változástól, az ismeretlentől, attól hogy mi lesz, ha kiszabadulok.

HALLOD EZT A HANGOT GYÁVA ÉN, tudod minek a hangja ez? Azoké a nyamvadt láncoké, ahogy egyre inkább feszülnek…

Észrevettem, hogy nem tudom igazán jól érezni magam, bent ülős vagy táncos szórakozó helyeken. Ha kint flangálok a városban haverokkal, sokkal jobban elvagyok. Mindig lát valamit az ember, történik valami, amiről el lehet ökörködni. De ha beülünk ismerősökkel valahova, akkor az is csak addig jó, még megbeszéljük kivel mi történt az idő alatt még nem láttuk egymást, aztán vége, nincs igazán téma, csak bután ülünk és nézelődünk össze-vissza meg egymásra. Ilyenkor szinte szánalmasnak érzem magam, nem oda valónak. Persze sokan áthídalják ezt a problémát azzal, hogy isznak még igencsak jó kedvük lesz. Én viszont nem az alkoholtól akarom jól érezni magam, anélkül is tudni akarok szórakozni, így mindig vidám lehetek, nem kell hozzá pia. Nem beszélve arról, hogy ha be is ülünk valahova, általában a háttérben dübörög a zene, így aki mellettem ül érti mit beszélek, de más nem, ezért rendszerint széttagolódik a banda kettes csoportokra. Nem beszélve a táncos helyekről (disco vagy bál), ott üvölt a zene, úgy hogy a másik fülébe kell kiabálni, ha mondani akarok valamit. Na jó, igaz, ott táncolni kell nem beszélgetni.

Ha észrevenné, hogy nem olyan közömbös számomra és megkérdezné: szeretsz? Mit válaszolnék?

Minden nap őrá gondolok, legszívesebben mellette lennék, szeretném hallani a hangját, megérinteni őt, megcsókolni, átölelni. Akkor most szeretem? Ha nagy autómániás lennék, és megtetszene egy autó, ugyanezt elmondhatnám róla, persze csók helyett vezetni szeretném, mert azzal azt lehet. Talán nincs is különbség aközött, hogy valakit vagy valmit szeretünk, ugyanazt érezzük?

Badarság, van különbség, van még egy dolog amit akarok, amit csak ő kaphat meg, egy tárgy soha.

Azt akarom, hogy boldog legyen!

Ne hagyd, hogy a félelmeid irányítsanak, és ne feledd, hogy aki kockáztat az pórul járhat, de aki nem kockáztat az eleve veszített!