Nem tudom miért kezdtem ebbe az írásba bele. Talán azért, mert az gondoltam, hogy az a súly ami a szívemre nehezedik valamennyivel könnyebb lesz. Talán kicsit könnyedebben veszem azokat az akadályokat, amiket az élet gördít elém. A feladat egyszerű lenne. Menni és menni, soha meg nem állni egy pillanatra sem és a múlt sötét perceit elfelejteni. Viszont vannak olyan sötét foltok, melyek életünket örökké félhomályba taszítják, akár egy-egy pillanatra, akár órákra, akár napokra. Azt hiszem én a múltban élek. Görcsösen ragaszkodok egy múltbéli állapothoz, egy érzéshez, egy perchez. Ahhoz a leírhatatlan boldogság érzéséhez, amit akkor éreztem, minden annyira tökéletesnek tűnt és az is volt. Aztán a sors közbeszólt és egy pillanat alatt összetört az a boldogság, amit akkor éreztem. Egy pillantás, egy tekintet, egy mozdulat és két szó. Ennyire egyszerűen eltűnik a boldogság.