Nem is tudom, hol kezdjek bele ezen írásomba. Még sohasem írtam hasonló cikket, sem kis-, sem nagyközönségnek. Remélem, hasznosan tudjátok majd alkalmazni jelen ismertetőmet, és örömmel fogadjátok. Induljon tehát, olvassátok és használjátok a tesztet/leírást!

A minap a kezembe (sőt, inkább a karmaim közé) került egy ASUS GeForce FX5200 típusú grafikus vezérlőkártya. 128MB memória helyezkedik el rajta, nagy bánatomra csupán 64 bites szervezettségben. A memóriachipek Samsung gyártmányúak, TC40 kódjelűek. Ebből következik, hogy valószínűleg 4ns tipikus késleltetési idővel rendelkeznek, tehát elviekben a 250MHz-es órajelet (DDR500) illenék gyári beállítások mellett vinniük. A VGA kártya alap órajele amúgy 250/200 MHz (mag / RAM), ez megfelel a DDR400-nak, a memóriát tekintve. Két dolgot kell tudni erről a konkrét kártyáról: egyrészt alapfeszültségen is aránylag jól tuningolható (~25%), másrészt pedig az ASUS nem a referencia NYÁK-ot használta, hanem saját tervezésűt, sőt, ez nem is redukálódik ennyire kis módosításra, ugyanis az nVidia által javasolt eredeti feszültségszabályozó IC (ISL6529) helyett más típust (TL494C) építettek tesztem szenvedő alanyára. Egyelőre ennyit tartok szükségesnek leírni, hogy az alap felállást ismertessem.

Avagy, hogyan játsszunk mások életével...

Tegnap este, sőt, inkább már javában éjjel láthattam volna egy hullócsillagot. Éppen az Ő háza felett. Én azonban sajna nem láttam, mert csak a velem baktató két társam figyelt fel rá. Amúgy is, még sosem teljesítette hullócsillag a kívánságomat. De ez az egész egy másik történet, a szituáció a lényeg. Elmesélem nektek.

Péntek volt, este 21 órától az egyik kedvenc helyemen tartózkodtam, a vasútállomáson a forgalmi irodában. Péntek este volt ugyebár, mint említettem, diszkós-bulizós nap ez azoknak, akik élnek ilyesmivel. Sajnos nagyon sok tizenéves is van. Most ők itt a főszereplők.

Az utolsó előtti személyvonattal érkezett suhancok elkezdtek az állomási hangosító berendezéssel szórakozni, az egyik kinti oszlopról ocsmányságokat kiabáltak a hangosbemondóba, és a csak a forgalmi irodában hallható vonalba is. Tették ezt tízen percig. Nem szóltunk nekik bentről vissza, az csak olaj lett volna a tűzre. Mikor már nagyon untuk, felhívtuk a városkánk járőreit, akikből összesen két darab van szolgálatban (egy autóval), mindez a négy környékbeli falura, és szerény kisvárosunkra oszlik el. Épp a másik faluban járőröztek, így hát ilyen jelentéktelen kis apróságért nem indultak útnak. De öt perc múlva delikvenseink is abbahagyták a szórakozást - hittük ezt mi - mivel abbamaradt a hangosbemondó harsogása.

5 éve indult útjára jelen történet. Két szereplőről szól, egy fiúról és egy lányról. Egy átlagos életűnek tekinthető, szőke lányról, átlagos gondolkodásmóddal, átlagos világnézettel, átlagos képességekkel. Ejtsünk szót a fiúról is: egy erősen műszaki és tudományos érdeklődésű emberkéről van szó, aki már korántsem oly átlagos, mint női szereplőnk. Főhősünk 14-18 éves korig terjedő életszeletét az ELTE Apáczai Csere János Gyakorlógimnáziumban töltötte. Korábban nagyon szerette a kémiát, az egész jövőbeni életét a kémia lábai elé akarta helyezni. Olyannyira kémiázott, hogy már általánosban is országos szinten a második legjobb volt évfolyamában. Középsuliban is második lett az országos Irinyin. Csak a szüleik ismerték még ekkor egymást, mikor is 2002-t írunk.
Szőke, szépséges szereplőnk francia két tannyelvű iskolába jár, azonban álmaiban mégis orvos szeretne lenni. Sajnos ez kémia nélkül nem megy, a kémia meg kémiaoktatás nélkül. Hiába, no, egy francia suliban nem ezen van a fő hangsúly. Szegény (ekkor még) kislány csak őrlődött, ezt látva a szülei meghozták a döntést. Egy roppant döntést: taníttatniuk kell szeretett lányukat, hogy megvalósíthassa álmait. Hiába, van az energiamegmaradás törvénye, és van az álommegmaradás is: a megvalósuló álmok száma állandó. Az ő álma jelenleg, hogy az 5 év eltelt, elkezdett megvalósulni, míg a fiúé ezzel arányosan nem. Szóval a szülei döntöttek. Ezt megbeszélték a fiú szüleivel is, akik kémiában igen jártas fiukat javasolták a kémia tanítására.

A fiú boldogan belement a dologba, mert egy kis plusz pénz mindig jól jön az embernek. Ekkor olyasféle előzetes megbeszélést tartottak, amikor letisztázzák, hogy mi is a konkrét cél, és milyen mennyiségben… Az első találkozás abszolúte várakozáson aluli volt a fiú részéről, amolyan: „OK, egy átlagos lány, átlagon felüli szépséggel. Tipikus tanítvány!”-szerű. Jöttek a kémiaórák, hetente kettő alkalom, 90 perc. Az első néhány különóra után a találkozások nem is kémiáról szóltak szinte, csak beszélgetésről, ráadásul a 90 percből több és több lett! A lány is nagyon megkedvelte a fiú társaságát, és a fiú is itta a lány minden szavát, minden gondolatát. Mindezt persze a biztonságot nyújtó, „hivatalos” környezetben. A fiú már búcsúzáskor a következő alkalomra gondolt, fájt a szíve, ha akármi okból nem tudott menni, de ezt sosem mutatta ki.

Természetesen az E/3-ban említett fiú a történetből én lennék…

Ez a blogom első írása, amolyan megalapozás. Kéretik normálisan hozzáállni.