Ma hajnalban történt velem valami, ami az egész napra tönkretette a hangulatomat. Félig-meddig feléredtem, majd visszazuhantam az ébrenlét pereméről egy nagyon édes képbe.
Szinte csak így sikerült bármilyen álmot elragadnom az elmúlt év során. Persze egy-két kivétel mindig akadt. Sajnos főleg rossz álmaim voltak, amik mélyebben megmaradtak bennem. Egyszer igen különleges világba csöppentem. A párválasztás során ugyanis nem a pénz vagy a jellem számított, hanem a hangszeres tudás. Egy lány nagyon tetszett, akit szerettem volna lenyűgözni, és hát meglehetős önbizalommal álltam neki, hiszen a való életben sem áll távol tőlem némi zene. Ott és akkor viszont nagyon csúnyán leszerepeltem, a dallamaim egyszerűen csak "közhelyesek" voltak a riválisoméihoz képest. Valahogy hirtelen oda jutottunk, hogy mindenki rajtam nevetett. Arra emlékszem, hogy felálltam, és felrúgtam a zongoraszéket, majd felébredtem.
Amíg a "rendes" módszerrel (lefekszem-álmodok-felkelek) szinte csak rossz álmaim voltak, a valóság szélén egyensúlyozva, majd onnan hajnali órákan visszaborulva szinte csak szépeket álmodtam, amikről sokszor már menet közben is felismertem, hogy álmok, hiszen a valósághoz túl jó dolgok történtek velem.
Egy lánnyal álmodtam, aki a gimnáziumi évek alatt az osztálytársam volt. Nagyon szerettem volna összejönni vele, de mire ez bennem megfogalmazódott, ugyanabban a pillanatban az osztály legnagyobb seggfejébe kapaszkodott bele, teljes erővel. Azóta is együtt vannak, néha szakítanak egy kicsit. Én akkor meghoztam azt a döntést, hogy elengedem a dolgot, viszont nagyon ritkán - még ha csak egy-egy pillanatra is, felbukkant mellékszálként a hajnali álmaimban. Ma hajnalban viszont Ő volt a főszereplő.
Egy trópusi szigeten találkoztunk, egészen véletlenül. Egy kis beszélgetés után kérdőre vontam, hogy mi van a régi partnerével. Elárulta, hogy már jó ideje nincsenek együtt, mert megunta a sületlenségeit, és akármennyire is szerelmes volt bele, egyszerűen élhetetlen volt a pasas. Óráknak tűnt ameddig beszélgettünk és sétálgattunk a parton, majd lassan alábukott a nap a horizonton, és a szállásra indultunk (nincs meg, hogy kiére). Ezt olyan jelenetek követték, melyek explicit tartalmáról nem szeretnék részletesen beszámolni. Az összhang nagyon jól megvolt közöttünk, és hatványozottan igaz volt: ami a szívünkön az a szánkon, nem titkoltuk egymás elől el máskor mélyre ásott gondolatainkat sem.
Ami meglepett, az ezután következett. Ritkán álmodok ilyen tartalommal, és általában akkor fel is szoktam ébredni még az akció előtt. Most végig ment viszont a szalag, és folytattuk a beszélgetést. Megkérdeztem Tőle, hogy tudja-e, hogy most álomban vagyunk. Azt válaszolta hogy tudja, de nagyon szeretne élőben is találkozni velem, és megismételni a kalandot. Abban maradtunk, hogy ha felébredünk, már pedig nem is sokára felébredünk, akkor üzenetet küldünk a másiknak.
Tudni illik, hogy az ember agyában van egy terület, ami a racionális döntésekért felel. Ez a rész álmunkban nem aktív, és sokszor percekig tart, hogy ébredés után ismét magához térjen. Ezért nem tudjuk sokszor, hogy álmodunk, mert nem tűnnek furcsának a dolgok. Illetve ezért van annyi gyilkosság és erőszakos cselekmény, ha alvajárót sikerül felébreszteni szándékosan, mondjuk felrázva az illetőt.
Én is felébredtem, majd a telefonomért nyúltam. Annyit küldtem csak neki, hogy "Te is?", majd rádöbbentem két dologra.
Elsőként arra, hogy annak az esélye, hogy ő teljesen ugyanezt álmodta, csak velem, teljesen nulla. NULLA. Merő baromság is ilyesmit feltételezni. Ez kicsit arra az esetre emlékeztetett, amikor módosult tudatállapotban azt hittem, hogy kitalálom a gyerekkori barátom gondolatait, mert az egóm "hangja" felcserélődött az övére. Nagyon irracionális hülyeség, amit arcizmaim meglehetős fintorral koronáznak visszagondoláskor.
Másodszor pedig eszembe jutott az, hogy D-vel vagyok. De egy részem még mindig azt akarta, hogy jöjjön válasz az üzenetre. A másik részem pedig utálni kezdte az első részemet ezért. Nem tudtam abban a pillanatban, hogy mit akarok. Ha el akarok menni, akkor miért nem teszem? Ha maradni akarok akkor meg miért jutott egyáltalán eszembe ez a baromság? A tudatalattim elégedetlen lenne a helyzetemmel? A partneremmel talán? Vagy az én döntésemmel, hogy annak idején visszajöttem D-hez?
Elnyomtam magamban az összes érzelmet, visszanyeltem a gombócot a torkomból, majd körülbelül fél órával az elküldött - és még meg sem tekintett - üzenetre elküldtem a következőt: "Bocsánat, ez félrement."
Ezután az egész nap nem tudtam szabadulni a képtől és a gondolataimtól, szar embernek éreztem magam, hogy egyáltalán ilyesmin gondolkozok, és szánalmasnak, hogy még csak nem is a való életből jött rá az ihlet. Délibábot akartam kétségbeesetten megfogni, amit már régen eleresztettem.
