A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (attention deficit hyperactivity disorder, ADHD) neurológiai természetű veleszületett vagy fejlődési rendellenesség, melynek vezető tünete a figyelemzavar, kísérő tünetei a hiperaktivitás, feledékenység és a gyenge impulzuskontroll.
A címben szereplő diagnózist kaptam kézbe egy-két hónapja. Hirtelen sokminden értelmet nyert, de kezdjük inkább az elején.
Nem hibáztatom sem a magyar egészségügyet, sem a szüleimet, hogy nem derült ki hamarabb a diagnózis. Azért sem, mert egy tipikus jól maszkoló páciens vagyok, magas intelligenciával. Ugyan nem éreztem magam jól a bőrömben viszonylag gyakran és viszonylag hosszú időtávokon, azt hittem, hogy ez a normális. Az intelligencia és a fegyelem, amit a szüleimtől eltanultam, egy nagyon stresszes, de annál hatékonyabb csomagot adtak ahhoz, hogy funkcionáljak az iskolai életben. Így az egyetemen sem esett nehezemre magam átverekedni.
A szervezés vált már elég korán egy fajta drogommá: 8 évesen már rendes felnőtt határidőnaplóval toltam, nem ám ilyen gagyi leckefüzettel. Mindent felírtam, legyen az szabadidős elfoglaltság vagy iskolai feladat, PC játék aznapra, vagy a pénztárcám tartalma. Az egyértelmű és világos célok ("Tanuljál fiam, mert csak az a dolgod...") érdekében könnyű volt még egyetemista fejjel is a szociális élet elsorvasztása, távolságtartás attól a hatalmas és izgalmas kavalkádtól, ami egyébként az életszakaszt jellemzi. (Utólag esett le, hogy D-vel maradni 8 éven keresztül egy kapcsolatban ugyanennek a defenzív mechanizmusnak a része volt) Apukám pesszimizmusából is ragadt rám valami, ami tovább erősítette a maszkolást. Könnyen kezdtem bele ezer új dologba, de a pesszimizmus dorombolt ("Úgy sem lesz ebből semmi, nincsen semmi értelme"), és ezzel még azelőtt eltávolította a dolgokat, hogy azok megzavarhatták volna a "menetelést a kőbe vésett pályán".
Most, hogy nincs iskola és egyetem, hanem munkáltató van, sokminden változott. Szabad kezem van ezer projekt felett, saját iroda, és nyugalom. Olyan életet élek, hogy képtelenségnek érzem azt, hogy boldogtalanul bukdácsolok a napok között. Mindig csinálok valamit, de semmi sem sikerül (ez hála az égnek, a munkában nem igaz). A korábbi, energiabombaként berobbanó izgalmas és új projektek elfogynak, újak már nem visznek magukkal úgy.
Elérkeztem oda, hogy külső kényszerek híján el kellene döntenem, mi az igazán fontos nekem az életben.
Ez nehéz. Főleg azért, mert a maszkolás és a mindennapi működés eddig nagyon erősen megkívánták, hogy képes legyek elnyomni magamban érzelmeket, amíg "elül a veszély". Ez ahhoz vezetett, hogy a saját érzelmeimmel gyakorlatilag nem tartom a kapcsolatot. Ez lassan változik, de nem könnyű: mivel csak fegyelmezni tudom magamat, ezért nagyon könnyen kerülök negatív gondolati spirálba. Ez úgy néz ki, hogy hazaérek a munkából, végiggondolom, hogy mit szeretnék csinálni, majd nem csinálom. Utána pedig utálom magam érte, ami tovább csökkenti a motivációmat. Sokszor elviselhetetlen kilátástalanságba torkollik a dolog, néha azonban sikerül kitörni és "csak egy kicsit" haladni valamivel. Néha jön az elégedettség a végén, néha azonban ez is elmarad.
Főleg hosszabb projekteket nehéz átvinni az elejétől a végéig. Vagy készségeket tanulni, amiben egyébként sokszor tényleg ígéretes vagyok. A magas intelligencia ebben sem segít: folyamatosan azt az érzést táplálja belém, hogy "komoly" dolgokra lehetnék képes, ha csak a figyelmemet és a motivációmat jobban irányítanám. Ez tovább növeli a bűntudatot, változtatva az ujjaim közt elfolyó időt keserű, maró, égető érzéssé.
Pszichoterápia indul 3...2...1...
A közelben (Glauchau) kifogtam egy terapeutát, akinek az ADHS viselkedésterápiás kezelése a specialitása. Az első két-három alkalmon vagyunk eddig túl. Sajnos még nem tartunk a tényleges intervenciónál, de a terapeuta reakciói reménnyel töltenek el. Kiderült, hogy számos dolog, amit megvetettem magamban, vagy levetni próbáltam az évek során, konkrétan bizonyítottan segítenek a működésem szabályozásában és fenntartásában. Ő az első ember, aki előtt azt érzem, hogy nem kell magamat szégyellnem vagy megvetnem azért, aki vagyok.
Kíváncsi vagyok, belefutott-e valaki akár saját, vagy akár családtagok esetén hasonlóba, illetve ha igen, milyen megküzdési stratégiák alakultak eddig ki. Vacakul érzem magam a bőrömben néhány hónapja, és úgy érzem, hogy velem egy cipőben járókkal beszélni, illetve az ő történetüket olvasni jelentősen lendítene rajtam.Menet közben legalább már addig eljutottam, hogy nem a mindenkori partnerem a felelős ezért az állapotért és érzésért...
