Oly korban nevelkedtem, amikor nem nagyon volt értelme álmodni, álmodozni. Nem kellett tervezni sem, azt állami szinten készítették számunkra. Legbiztosabb volt átlagosnak lenni. Aki ki akart törni a középszerűségből, annak nagy eséllyel a fejére koppintottak.
- Ne álmodozz! Ne hasonlítsd magad a gazdagokhoz! – hűtöttek le sokszor éppen azok, akik a legközelebb álltak hozzánk.
Tették mindezt szeretetből, jó szándékból. Próbáltak megóvni a csalódásoktól. Biztosnak látszott az a nézet, hogy ha nem teszünk semmit, abból nem lehet baj. Az álmokat persze nem lehet megtiltani, azok csak úgy vannak. Aztán vagy teszünk érte valamit, vagy nem. Közreműködésünk nélkül persze a legritkább esetben teljesülnek. Az eredmény értékét is nagyban befolyásolja, hogy megdolgoztunk-e érte, vagy csak az ölünkbe hullott. Ez nem csak duma, tapasztaltam, hogy valóban így van.

Negyven éve történt, hogy valóra vált egy nagy álmom. Kívülálló számára teljesen hétköznapi dologról volt szó. Vettem egy kerékpárt. Nem lenne emlékezetes, ha csak úgy egyszerűen megveszem, netán megkapom a szüleimtől. Nem így történt. Sokáig csak ábrándoztam, álmodoztam róla. Miskolcon voltam ipari tanuló. Egy bodrogközi társammal kerékpártúrát terveztünk a Bükkbe. Ennem elengedhetetlen feltétele egy kerékpár. Akkoriban lehetett kapni 8-900 Ft-ért szovjetet, jó minőségű Csepel kerékpárt 1200Ft-ért. Egyetlen pénzforrásom az ösztöndíjam volt. Ebből kellett összegyűjtenem. Havonta tettem félre egy-egy kicsit. Aztán történt, hogy a testvérem dobfelszerelésébe kellett belepótolni. Ez elvitte a megtakarításomat. A cimborám megvette a bringát, azzal járt a kollégiumból a munkahelyre. A szívem majd’ megszakadt, amint láttam reggelente, hogy elteker a villamos mellett. Újból spórolni kezdtem, de eltelt egy év, s még mindig nem jött össze az ára.
Anyám megígérte, hogy az első fizetésemből megvehetem. Ekkor már ki is néztem, mi legyen pontosan a vágyam tárgya. Nem egy akármilyen bringa, hanem a lehető legjobb, egy SR-26. Befejeztem az iskolát, elkezdtem dolgozni. Még egy hónap. Életem leghosszabb hónapja volt ez. Számolgattam a napokat. Lelki szemeimmel láttam magamat, amint meggörnyedve tekerem a pedált, húzogatom a váltót. Izgalmam csak fokozódott, amikor láttam egy hasonló gépet. Nem volt gyakori látvány, hiszen kevesen adtak ki 1610 Ft-ot egy kerékpárért. Ennyi pénzért akár már kettőt is kaphattak.

Boldog bizsergés járta át a testem a gondolattól, hogy hamarosan nekem is lesz egy ilyen tünemény. Gyönyörű piros váz, enyhén hajlított, már szinte egyenes kormány, alumínium sárvédő, fehér gumik. Négysebességes Favorit-váltó. Maga a tökély. Aztán beteljesült az álom. Akkoriban már a motorkerékpár volt a menő, de aligha volt nálam boldogabb akármelyik motoros legény.
Négy év alatt leamortizálódott. Akkor vettem egy görbeszarvú félversenyt, de érzelmileg már meg se közelítette az elsőt.