- Úton vagy? - kérdeztem Judittól a telefonban, mert még nem volt ott a találkozási ponton, amikor én odaértem.
Alig hallottam mit mond, mert a körút forgalma is elég zajos, a telefonom se szól igazán jól, na meg a hallásom se az igazi már. Lényeg, hogy úton van, és 5 perc múlva ott lesz.
Eltelt egy negyedóra. Kezemben a neki szánt könyvvel ballagtam a járdán, amerről vártam, hogy majd érkezik. Az aluljáróból jött fel egy hasonló alkatú nő. Ugyan ki más lenne? Figyeltem, ahogy közeledik. Vártam, hogy felismerjen. Nyolc éve találkoztunk, de képeket láttunk egymásról azóta is. Meglepően sokat változott. Kicsit meg is öregedett. Ő se ismert meg.
- Engem keresel? - szóltam rá köszönés helyett
Ide jön, tudja, hogy várom, rá is szóltam, de nem kapcsolt. Megtorpant, egy pillanatra meg is állt, levette a szemüvegét, majd értetlenül tovább indult. Sűrű bocsánatkérések közepette próbáltam kimagyarázni magam. Nem volt ismerős az arca. A pisze orrát, rajta egy halvány anyajeggyel, a felkunkorodó szájszegletét, a fekete szemeit nem fedeztem fel rajta. Benézett az utcába, ahol az a kisteherautó parkolt amiről képet küldtem neki. Na, majd most kapcsol, hogy mégis engem keres. De nem. Ment tovább. Már biztosan nem ő volt.
Megcsörrent a telefonom.
- Itt vagyok a Lehel és a körút találkozásánál. Merre menjek?
- Dél felé. Megyek eléd.
Felbukkant az aluljáróból. Ez már biztosan ő. Pontosan úgy néz ki, ahogy emlékeztem rá. Nem lehet senkivel összetéveszteni. Miért is gondoltam, hogy az a másik...aki legalább 10 évvel öregebb nála. Vigyorogva, kitárt karokkal közeledtem felé. Szokatlan érzés volt egy akkora nőt megölelni, aki magasabb nálam. Mindenekelőtt elmondtam, miként jártam az imént.
- Ilyen magas is volt?
- Pontosan.

Valóban ritkaság az ilyen magas nő. Egyszer mesélte, hogy a fiammal kirándultak Londonból Amszterdamba. Nagyon tetszett neki, hogy ott beillett az átlagos nők közé. Nem magasodott ki, mint máshol.
Átadtam neki a könyvet, amit el is postázhattam volna, de ő ragaszkodott hozzá, hogy személyesen vegye át. Talán 10 percet beszélgethettünk, amikor aggódni kezdtem a kolléga miatt, hogy talán már el is aludt a kocsiban. Valójában neki voltam fuvarban, nem élhettem vissza a türelmével.
- Na, akkor ott tartottunk - vágtam el a beszélgetés fonalát - hogy jössz Bogácsra.
- Aha! Megyek.
Nem mismásolt, hogy nem is tudom...majd meglátom...esetleg ha így, vagy úgy lesz. Határozott igen volt a válasz. Már csak az a kérdés, hogy mikor?
- Lesz minálunk egy összevont névnap. Egy családi esemény apró gyerekekkel. Oda eljössz?
- Jó. Rendben.
Nem kéreti magát, amit kitalálok, az úgy van jól. Tényleg úgy van jól, csak szokatlan ez nekem. Amikor ezt a találkozót megbeszéltük, akkor se voltak külön ötletei, mindenre rábólintott, amit én mondtam. Na, akkor ezt megbeszéltük. Ismét megöleltük egymást.
- Majd hívlak - érintettem meg még a karját szinte menet közben.

Erről a könyvről van szó.