Hallottam olyat, hogy a világ legjobb szakácsai mind férfiak. Nem osztom ezt az állítást, de tegyük fel! Tegyük fel, hogy igaz. Ennek csak egyetlen oka lehet. Az a férfi aki főz, kedvtelésből teszi. Azért, mert szeret ezzel foglalkozni. Nők esetében ez nem mindig van így. Történelmileg úgy alakult, hogy ez női munka. Hallott már valaki olyat, hogy háziember? Ugye, hogy nem. Férfi nem lehet háziasszony, legfeljebb házibarát, de az egy más kategória. Isten ments, hogy vitát generáljak a házimunkáról, annak megosztásáról! Ez mindig két emberen múlik. A klasszikus felállás egyértelmű volt, de amióta a nők is munkahelyen dolgoznak, ez változott. Legalábbis úgy tisztességes, ha változik.
A múlt évezred utolsó évtizedében magam is sokszor beálltam a konyhába. Kisiparos-magánvállalkozó-önfoglalkoztató voltam, építőipar területén főleg. Télen nem dolgoztam, a feleségem pedig igen. Akár az összes házimunkát átvállalhattam volna, de valljuk be, nem olyan könnyű az. A feleségem már azért is hálás volt, hogy amikor hazajött a munkából, nem akkor kellett a főzéshez hozzáfogni, vagy esetleg napokra előre gondoskodni főtt ételről. Nem szeretném magamat fényezni. Nem csupán a terhek egy részének átvállalása motivált (bár miből tartana ezt állítani?) hanem azért kezdtem főzőcskézni, hogy meg ne öljön az unalom. Amíg a gyerekek kicsik voltak, elfoglaltam magam azzal, hogy elvittem őket az óvodába, délután értük mentem, s közben raktam a dorogi brikettet a kazánra. Aztán önállóak lettek, nem kellett kísérgetni őket. Bevezettük a gázt, a fűtéssel se volt dolgom. Elővettem a szakácskönyvet, tanultam főzni. Elsőre Pusztapörkölt. Olyan, mint a paprikás krumpli, csak hússal...esetleg kolbásszal. Tizedik alkalommal is könyvből. Nem kreáltam új ételeket, ki volt már minden találva. Megesett, hogy a család nem volt elragadtatva a szokatlan íztől, de sok olyan étel felkerült a palettára, amit korábban nem ettünk. Például ma is olyan ebéd került az asztalra, amit én vezettem be az étrendünkbe. Nem én főztem, hisz változtak a körülmények. A feleségem visszavette a birodalmát. Nem igényli a segítséget se, de még azt is nehezen viseli, ha ott lábalattlankodik valaki az útjában. Innét a klasszikus beszólás, hogy „kifele a konyhámból!”
Konyhai ténykedésemben azt imádtam, hogy akkor főztem, amikor kedvem volt hozzá. Nem kötelezően minden nap. Persze nem honosodott meg minden újításom, nem vett át mindent a párom. Például a túrógombócot.
„ Mi legyen a kaja? - Túrógombóc – Azt apátok tudja”
Rájöttem, hogy ez gombóc nélkül is jó lenne, hiszen a lányom a porcukros tejfölös prézlit imádta, nem a túrógombócot. Nem is tudom kitől örökölte, hogy minden katyvalékot összeeszik.
Mondta neki, hogy megbilentette a konyhaszekrényt, és ami beleesett fazékba, abból készült a leves.
