2019 március 15-én a feleségemmel együtt szálltunk buszra. Nem találtunk szabad kettes ülést, mégis egymás mellé ülhettünk, csak a folyosó volt köztünk. Én egy éppen nassoló öregember mellé kéredzkedtem, aki kénytelen volt ölébe venni a táskáját, de nincs ezzel semmi gond, én is így szoktam. Nem is tudom, hogyan kezdtünk el beszélgetni. Talán a feleségemmel beszéltünk valamit, és abba kapcsolódott be? Nem tudom. Akkor még azt hittem, majd pontosan leírom társalgásunk menetét, de erre sem emlékszem. Inkább csak a kellemes érzés maradt meg, hogy milyen jól végigbeszéltük az utat. Először talán az import cukor jött szóba. Mindketten emlékszünk fiatal korunkból a rengeteg cukorrépa és dohány földre, ami ma már nyomokban se található Magyarországon. Egyetértettünk abban, hogy az uniónak a piac miatt kellettünk. Inkább fizettek csak szüntessünk be minden termelést, pénzt adtak azért is, ha kivágtuk a szőlőt. Megvitattuk az elszegényedett, elcigányosodott abaúji vidéket, ezen belül azt is, hogy a híresen legszegényebb falu mennyi támogatást kap, de eredménytelen a segítő szándék. A tőle csak néhány kilométerre lévő ugyancsak színtiszta cigány falu pedig példásan él. Nekem is van cigány barátom, akinek már a szülei is parasztként éltek. Erre említette a miniszterelnök cigány származását, amiről én ugyan nem vagyok meggyőződve, de ha mégis igaz, akkor még inkább tiszteletet érdemel amit elért. Ebben is egyetértettünk.
A cukorral kapcsolatban derült ki, hogy hegyaljai gyerek volt, sajnálkozik a szerencsi cukorgyár eltúrása miatt. A világ túlsó feléről ideszállított élelmiszer kapcsán került megvitatásra a rengeteg elpocsékolt energia, méltattuk a régi világot, amikor szinte mindent helyben oldottak meg. Éppen a kácsi patakon haladtunk keresztül, így megemlítettem, hogy egykor azon a pici vízfolyáson 6 vízimalom működött. Mint ahogy ő is vízimalmok sorát látta egykor a Dunán, ugyanis ő hajós ember volt. Feleségem szólt közbe, hogy gyerekkorában milyen finom kávét ittak, mert a szomszédnak a testvére hajós kapitány volt, és szemes kávét hozott kicsi zsákocskával. Útitársunk is kapitány volt a Duna-tengerhajózásnál.
- Tengeren? - kérdeztem.
- Igen, meg a Dunán, mert hazajártunk a tengerjáró hajókkal.
Sajnáltam, hogy rövid időnk van beszélgetni, mert szívesen hallgatnám.
- Szintén hajózott?
- Nem, én inkább csak megírnám, mint ahogy a kamiontúráimat is megírtam.
Ennek kapcsán – a két témát összemosva – megemlítettem, hogy amikor már sokadszor kereszteztük a Majna folyót, megemlítette Sanyi, hogy szívesen elmenne a csatornára hajózni. Erre nekem az volt az ellenvetésem, hogy baromira unalmas munka lehet.
A kapitány ennek ellent mondott. Szerinte nem unalmas. Élvezetes dolog szimbiózisban élni a természettel. Olyan csodákat lát nap mint nap, amit az okos telefont bámulók soha meg se fognak érteni. Ezek után nem nagyon reklámoztam, hogy én mennyit lógok a világhálón, inkább a magam természetszeretetét domborítottam ki. Valójában nem hazudtam, csak ide helyeztem a hangsúlyt.
Közben láttam az ablakon kinézve egy ragadozó madarat, ami kapcsán megemlítettem tudatlanságomat, miszerint nem merem mondani miféle, hisz nem tudom megkülönböztetni a sast a héjától, az ölyvet a vércsétől. Egyedül a sólyom az, amit egyértelműen felismerek a hegyes szárnyvégről, és hosszú farkáról. A kapitány felemlített egy esetet, amikor éjjel felkeltette egy matróz, hogy „parancsnok úr! Előttünk van egy sziget, ami eddig nem volt.” Aztán kiderült, hogy amit a radar szigetként ismert fel, az egy óriási flamingó csapat volt.
Élvezettel mesélte a milliónyi gólyát, amelyek a tengeren való átrepülés előtt tartották pihenőjüket. Tényleg szép dolog lehet a hajós élet.
Férfiak közt a katonaságot se lehet kihagyni. Nekem mint harckocsizónak annyi kapcsolatom volt a vízzel, hogy Dunaföldvárnál pontonhídon keltem át. Ő viszont vízparti gyerekként a flotillához vonult be 3 évre. Közben csökkentették a szolgálati időt 2 évre. Ez már nagyon régen volt, de hát ő se mai gyerek. 76 éves, s mint mondta ez a legszebb kor.
Kövesden kezet nyújtottam búcsúzóul. Örömöm fejeztem ki, hogy összevetődtünk, ő remélte, hogy találkozunk még. Nem lehet kizárni, hiszen én az Avason lakom, ő pedig Csabán.
- Mennyit beszélgethettetek volna még Szolnokig – mondta a feleségem, amikor a főtérnél leszálltunk.
- Nem oda ment, csak a Zsóriba fürödni.
A nevét nem kérdeztem, de ha találkozunk, úgyis megismerjük egymást.