Egész napos harcászkodást terveztek az állomány számára. A vezetők számára ez, szokatlanul nagy megterhelést jelentett, hiszen időben is, kilométerben is magasan felülmúlt minden eddigi kiképzési feladatot. Egy óra múlva már zsongott a fejük az állandó zajtól, a rádió recsegésétől. Az alakzat tartása miatt néha szokatlanul gyorsan kellett menni, a felmelegedett fékszalagok miatt nem volt ritka eset, hogy az éles kanyaroknál túlfutottak az úton. Nem tudták azt se, hogy hová mennek, csak követték az előttük haladókat. Igaz, mindenképpen idegen terepen mozogtak, nem sokat segített volna, ha megmondják, hogy Tapolca, vagy Zalahaláp lesz a célállomás. A kezelőszemélyzet többi tagjának olyan volt, mint egy kirándulás. A parancsnokoknak volt egy kis rádiós feladata, figyelni kellett a többiek mozgására is, de ez csak érdekesebbé tette a napot. A többiek csak kuksoltak a sötétben. A periszkópon át nem nagyon lehetett gyönyörködni a tájban. Ha megálltak, azonnal elhagyták a járműveiket, de legalább a tetejére kimásztak, a hivatásos állomány nagy bosszúságára. Na, de legyen ez az ő gondjuk! Bírniuk kell a gyűrődést, hiszen ezért kapják a fizetésüket.
Zsolt nem tudott betelni a szerencséjével, amiért nincs irányzója. Teljes személyzettel nagyon zsúfolt a kocsi bal oldala. A többi parancsnoktól eltérően, neki személyesen kellett mozgatni a lövegtornyot, de nem esett nehezére. Szórakoztatónak találta. A löveg-stabilizátort kézzel nem érte el, csak ha lecsusszant az irányzó helyére, de így erősen korlátozva volt a kilátása. Egy idő után az ágyú mozgatását lábbal oldotta meg. A tornyot a külön mozgatható parancsnoki célmegjelölővel forgatta, ami igényelt bizonyos rutint. Ez úgy működik, hogy búvónyílást a négy pici ablakot és a parancsnoki periszkópot magába foglaló koszorút, a megjelölendő cél felé fordítja, majd megnyomja a jobb oldali kapaszkodó markolat végén lévő gombot, amit addig tart, amíg a lövegtorony a megfelelő irányba fordul. Ezalatt, az irányzó(ha van) nem tud mit tenni, mert a parancsnoki rendszer őt felülírja. A feladat komoly térbeli tájékozódási készséget igényelt. Amikor ugyanis a lövegtorony fordulása megindul, vele együtt a parancsnok és a parancsnoki torony is fordul. Tehát a célra tartás azt igényli, hogy a parancsnoki tornyot közben ellenkező irányba fordítsa, csak a gomb elengedésének pillanatát kell eltalálni. Ha mindez sikerült, akkor már csak azt kell tudni, hogy alatta milyen irányban áll a kocsi. Mozgás közben előbb-utóbb rájön, de ha álló helyzetben forgatja a tornyot, akkor ez nagyon megnehezíti a dolgát. Indulásnál a vezetőnek vagy előre kell mozdulni, de nem kizárt, hogy hátra. A vezető nem tud segíteni, mivel neki halvány elképzelése nincs a torony irányáról. Egyébként nem rossz játék. Olyan, mint a vidámpark. Senki nem gondol arra, hogy egy gyilkoló gépezetet irányít. Ha valami nem jól áll, akkor rádión szól a Lajos, és lehet korrigálni.
Az erdőt már rég elhagyták. Meglehetősen tagolt, de jól áttekinthető vidéken vonulnak. Az ellenőrző főelvtársak elhelyezkednek egy-egy magaslaton, és onnét szemlélik a vonulást. Amikor már nem látják a csapatmozgást, akkor mindenki megáll, és megvárja, amíg ezek elfoglalják a következő megfigyelési pontot. Ha a terep lehetővé teszi, akkor adnak néha „harchoz” parancsot. Ez abból áll, hogy menet közben jobbra, vagy balraátot vezényelnek. Így alakul ki a harcvonal. Rádióban beszélnek képzelt ellenségről, amire képzeletben tüzet nyitnak. Ez a valóságban csupán célra tartást jelent. Akad persze olyan, akinek még ez is nehézséget okoz.
– Nézd má’! – szól Mosi – Ezek a lököttek nem férnek el tőlünk.
Zsolt hátra fordítja a periszkópját, ahol a lökötteket feltételezi, és valóban ott vonulnak közvetlenül mellettük, lövegcsövüket balra, vagyis feléjük tartva. Annyira közel, hogy a cső végét nem látja a periszkópon. Ekkor koppanást, majd fémes csürüszkölést hall, Mosinak balra parancsot ad, de ez már egy elkésett manőver.
– Mi volt ez péká?
– Azt hiszem, végighúzták a tornyunkon az ágyúcsövüket.
Hamarosan felértek a dombtetőre, ahol egyébként is meg kellett állni. Pumpáék kiugráltak és kiabálni kezdtek, hogy miért nem mentek odébb.
– Hülye gyerek! Én háttal voltam nektek, ti pedig hárman lestétek, ahogy végigsöpritek a tornyunkat. – védekezett Zsolt. – Nem mehettetek volna ti odébb? Vagy mi van olyankor, ha elfordítjátok a csövet, mondjuk előre? He? Annyira kellett ragaszkodni a célra tartáshoz, hogy inkább nekünk jöttök?
– Igaza van Parádinak. – ért oda közben Lajos, aki messziről látta az esetet, s jött felmérni a kárt. Csupán a magasságjelző lámpácska sodródott le és némi festék. Ennyivel megúszták, ha a hadnagy szidalmait nem vesszük figyelembe.

A szokásos, hosszas várakozás után ismét menetoszlopba álltak, majd a szokásosnál is tovább álltak egy helyben. Közben már a szolgálati laposból is kifogyott a konyaknak csúfolt kommersz brandy. A parancsnoki értekezleten sokadszor is megbeszélték a nap főattrakcióját, amikor megütköznek a térségben gyakorlatozó másik zászlóaljjal, a szabadszállásiakkal. A felderítők megerősítették, hogy pontosan az a helyzet, amire felkészültek. Ott vannak az „ellenséges” beásott harckocsik, ahol gondolták. Megbeszélték, hol kell harcalakzatot felvenni, melyik század hol támad, melyik szakasznak kell tüzet nyitni. Ez a tüzelés most valódi, csak éppen nem gránáttal, hanem vaklőszerrel. A katonák izgatottan foglalták el a helyüket, abban a hitben, hogy most kivételesen nincs előre lejátszva az eredmény. Akár még győzhetnek is, ha jobbak a stratégáik, mint a szabadszállásiaké.

A csata

Indulás! Ez lesz a nap fénypontja. Ezért a néhány percért vonatoztak át a fél országon ők is, meg az „ellenség” is. Ezért pocsékolják már napok óta a gázolajat hektószámra, ezért tapossa 62 tank és ki tudja hány kerekes gépjármű a környék földútjait. A katonáknak persze jó buli, sokkal jobb, mint a laktanyában unatkozni, vagy bujkálni az ügyeletes elől, aki be akarja velük tartatni a napirendet. Attól pedig még inkább jobb, mint bármiféle szolgálatban ténykedni. Talán a konyhai kisegítő szolgálat az egyetlen kivétel, mert onnét legalább fel lehet tölteni a rejtett élelmiszerkészletet, bár az is inkább úgy jó, ha nem személyesen az öreget vezénylik, hanem a kopaszt. A mostani buli, mindannyiuknak az elérhető legjobb program. A gázálarctáska fel van töltve kajával, kint vannak a természetben, még a borotválkozást is el lehet sumákolni. Az ital ugyan hamar elfogy, de hát semmi se tökéletes. Az a tény, hogy a mostani gyakorlaton „ellenség” is van, az újdonság erejével hat, kissé fel is villanyozza a katonákat. Lelkesen indulnak a „csatába”, hiszik, hogy győzhetnek, hiszen jól dolgoztak a felderítők. Az is újdonság, hogy most 100 mm-es gránáttal lőhetnek, még ha vak is az a gránát. A harcfelderítő szakasz viszont örül, hogy nem ők fognak tüzelni, hanem a 3.szakasz. Már előre sajnálják őket, amikor a rettenetesen kormos ágyúcsövet kell kitakarítaniuk.

Századonként szétválik a zászlóalj. A stratégák nem találtak akkora egybefüggő nyílt terepet, ahol mind harcrendbe sorakozhatnának. Az egész végrehajtás órarend szerint van kidolgozva. Sokszor kell várakozniuk tétlenül, de most kivételesen késésben vannak. Lajos hadnagy szokatlan tempóban hajszolja a századát. Most az eddigieknél is többször hibáznak a gyakorlatlan vezetők. A gyorshajtás próbára teszi őket. Amikor valaki kicsúszik a kanyarban, feltartja a mögötte haladókat, s ezután még inkább sietni kell, hogy felzárkózzanak. Lajos üvölt a rádióban, de már kissé rekedt a hangja, nehezen lehet érteni. A kocsiparancsnokoknak is erősen kell figyelni a környezetet, hogy kitalálják, mi lehet a parancs. Pumpa, a terepkutató vágtat az élen. Rádión jelenti, amit az előzetes megbeszélés alapján látnia kell. A többiek izgatottan várják már a „szemben három beásott harckocsi-t”, de még kicsit várni kell, a harcfelderítők még nem látják.

A tankokban a kezelőszemélyzet erősen kapaszkodik. Meglepően jó rugózásuk van ezeknek a böhöm nagy gépeknek, de a rossz út, és a nagy sebesség megteszi a magáét. Az utazás komfortját mindezen túl még az óriási zaj is erősen lerontja. A kilátás is hagy némi kívánnivalót maga után. A sokszor derékszögű kanyarokba a vezető vakon fordul bele, kénytelen a parancsnokra hagyatkozni, akinek körkörös a kilátása. Legalábbis szemmagasságban. Fölfelé semmit nem lát, de ha közelre, a kocsi elé kell nézni, akkor is inkább csak a töltőkezelőnek van erre némi esélye.
Egy derékszögű kanyar után az addig sík terep erősen lejt, egy széles völgy felé. Valami sötétlik a szemközti dombon, de túl messze van ahhoz, hogy ki lehessen találni, hogy mi is az. A terv szerint, ott kell lenni az „ellenségnek”.
– Szemközt három beásott harckocsi!
– Harchoz! – üvölti egy rekedt hang.
A század legyezőként szétnyílik. Pumpa marad az úton, Zsolt balra, a harcfelderítő szakasz harmadik kocsija jobbra, nem túl közel sorakozik fel mellé. Az őket követő első szakasz balra, a harmadik szakasz jobbra. Lajos mögöttük marad, onnét vezényli a támadást.
– Első és harmadik szakasz tűz!
Félelmetes látvány a hat ágyúból felvillanó torkolattűz, és a felszálló füst. Még szerencse, hogy nem igazi gránátok. A további tűzparancsok már a küzdőtérben hangzanak. Addig tüzelnek, amíg tart a muníció. A zárat minden lövés után fel kell húzni, hiszen a vaklőszer esetében nem működik az automatika, és természetesen a füstelszívás sem. A katonák erősen köhécselnek a záptojás szagú lőporfüstben. A kinti fülsiketítő ágyúdörgés bentről csak tompa puffanás, majd a felcsattanó zárszerkezet nyomán a padlóra, füstölögve lehulló rövid gránáthüvely csörömpölése.
– Töltve!
– Tűz!
Újabb csattanás, újabb csörömpölés. A töltő előkapja a polctartályból a következő vaklőszert, a csőbe löki, majd hüvelykujját ökölbe szorítva bekíséri, hogy a rácsapódó zár sérülés nélkül, oldalra kilökhesse a karját.

Zsolt kissé irigykedve hallgatja az ágyúdörgést, s közben távcsövén erősen figyeli a szemközti domboldalt, vagyis a célterületet.
– Nahát! Hogy vette ezeket észre Pumpa? Alig látni, hogy van ott valami…és milyen kicsi a tornyuk…ezek úszó harckocsik, ráadásul nem is három, hanem csak kettő. Ezek a felderítőket állították elénk. Hallod, Mosi?
– Mi van péká?
– Ezek nem is tankok. A felderítők konzerves dobozait ásták be.
– Biztos vagy benne? Én nem látok el odáig. Akkor viszont hol van az ellenséges harckocsi század?
– Tüzet szüntess, tüzet szüntess! – üvöltötte a félreismerhetetlen rekedt hang. – Az egész század hátra arc!
Az egész század megzavarodott. Néhányan kis kivárás után végrehajtották a parancsot, volt aki csupán keresztbe fordult, de legtöbben csak álltak egy helyben. Ilyen parancs nem volt megbeszélve. Senki nem értette, mi történt.
– Hülye ez a Lajos? Azt mondja, hogy hátra arc.
– Akkor most mi van péká? Megforduljak?
– Mit tudom én? Ütközet közben?
– A harmadik szakasz már megy – szólt Béla, aki oldalra kukucskált a periszkópján. – Nem értem, mi van.
– Én sem.
– Húszas, hátra arc! – a hang nem a Lajosé, de a parancs nekik szólt. Szegény Lajos. Mi lesz még vele estig, ha már most kiment a hangja.
– Fordulj meg Mosi!
– A kurva életbe! – ordít megint a hadnagy – Állj az egész! Ezt jól bekaptuk. Motort állíts!

Leállt minden mozgás, mintha fényképezésre várnának. Siralmas látvány volt a nagy összevisszaság.
– Maradjunk, ahol vagyunk! Ne fordulj meg! Motort állíts!
– Ezek meg kik? – kérdezett bele Mosi a hirtelen támadt csendbe.
– Jobbról. Figyeled péká?

A völgy alján jobbról, egy kis fenyőerdő takarásából harckocsioszlop vonult feléjük, majd átvágott a kusza harcvonal között. A parancsnokok büszkén feszítettek a toronyban, a vezetőrések is mind nyitva voltak.
– Úgy tűnik, vége van a csatának. Ezek idegen tankok. Nézd a toronyszámukat! Azt hittem, meg van beszélve, hogy mi nyerünk.
– Kikaptunk péká?
– Nagyon úgy néz ki. Sokkal izgalmasabb lett volna, ha tudjuk, hogy tétre megy a játék. Mondták ugyan, hogy nincs előre eldöntve, de nem hittük el.