- Azt hittem, megszökött – szólt rám Gabi köszönés helyett, amikor munkakezdés után másfél órával, a környező utcákban tett melegítő sétámról vissza értem a munkahely kapujánál álló céges kisbuszhoz.
- Tegnap is 9-ig álltam itt az utcán, de már majd’ megfagytam mire megjöttetek. Most jobban felöltöztem, de azért csak hideg van itt állni a hóban.
- Volt tegnap a főnök?
- Ajaj! Idejött fél 5-kor, megkérdezte, minek betonozunk a fal tetejére, aztán kért mérőszalagot, hogy bele tudjon kötni a munkámba, persze előbb jól kiordította magát a burkolóval. Már itt álltunk fél 6-kor gálában, indulásra készen, de még lebetonoztatta a padlóba vésett árkokat, hogy ma lehessen burkolni rá.
- Mit mondott, mit csináljunk?
- Ezt a falat kell kivakolni egyenesre – mutattam a részben levert vakolatú régi falat, amihez az új, nem derékszögben csatlakozik – meg az ajtót kell beállítani! Az ablak spaletta felső részére gipszkarton csíkot kell felrakni.
- Mert azt tudja, hogy elbaszta? Ki kellett volna vakolni egészen a tokig. Mit mondott még?
- Mit tudom én. Kiabált.
Miután kicsit átmelegedtem, reggeliztem épp úgy mint a többiek, néhány falást. Fogtam az otthonról hozott kést, és vágtam egy csíkot a gipszkarton táblából. Már csak a rögzítést kellett kitalálni. Az igazság az, hogy ilyet még soha nem csináltam, de most ezt kell megoldanom. Szerencsére a fűtésszerelő tudott adni vasfűrészt, hogy vághassak három kicsi lécet, adott fúrógépet, csavarhúzót és néhány tiplit, amihez találtam csavarokat, éppen csak a méretük nem volt jó. Mire ezt megoldottam, eltelt egy óra. A korábbi napokon se volt valami eget rengető a teljesítmény, de a javítgatás, toldozás-foldozás, nem egy hatékony munka, különösen, ha nekem kell kitalálni, melyik részmunka a sürgősebb, meg azt is, hogy mire álljak rá, hogy elérjem a munkaterületet. Mindezt tetézte, hogy ez volt kőművesként az első hetem. Már maga a 10 órás munkanap is túl hosszú. Nyáron is, nem még januárban.
A munkatársak se voltak teljesen tisztában azzal, mit kell nekik adminisztrálni a munkával kapcsolatban. Olyan már hétfőn is elhangzott, hogy személyre lebontva kell írni a teljesítményt, de ilyen jellegű munkánál ez csakis vicc lehet.
Nem végeztem még a szemöldökjavítással, amikor szóltak, hogy pakoljak össze, menni kell másik munkahelyre. Ha menni kell, akkor megyünk.
A másik munkahelyen nem volt fűtés, kivéve egy szobát, amibe egy kályhát állított be magának a festő. Úgy hallottuk, burkolni kell, vagy vakolni, vagy fugázni, vagy betonozni. Ez ugye nem egy konkrét feladat, s már elmúlt 11 óra, a teljesítményt pedig írni kell! Dél lett, amikorra tisztázódott a feladat, de mire hozzá tudtunk fogni, már 3 óra volt. Nem tudom, kinek a teljesítményéhez kell írni a 4 m2 aljzatbetont, de két kőműves volt hozzá, meg egy segédmunkás keverte talicskában kapával fagyott sóderból. Mire besötétedett, kész is lett.
A sofőr elment a másik brigádért, mi pedig összegyűltünk a kályha mellett, megvártuk a munkaidő végét, s ezután ballagtunk át a szomszédba a főnök udvarára, ahol összeszedték a cetliket, amire ki-ki leírta a saját teljesítményét. A hőmérséklet mínusz 10-hez volt közel, és fújt a szél. Vacogott volna, ha lett volna minek vacogni, mindenesetre erősen reszkettem a hidegtől. Behúzódtunk a szélárnyékba, majd beszállingóztunk az irodába, mert mindenkivel volt veszekedni valója a főnöknek. Mindenki próbált érvelni a saját igaza mellett, de a munkaszervezés, és a művezetés mulasztását nem tudtuk kiküszöbölni, nem volt elegendő a teljesítmény ahhoz, hogy megkapjuk az időbéres fizetést. Eltelt 3 óra a munkaidő letelte óta, de még nem volt letisztázva mindenkinek, mennyit kell levonni a béréből. Végül huszáros megoldás született, kapja meg a brigád a bére felét. Egy összegben, aztán menjenek pénzt váltani, hogy el lehessen osztani. Így esett meg, hogy 50 órára kaptam 15 000 Ft fizetést, de még nem az enyém volt a legrosszabb.
Ha ez történik 4 héten át, az már majdnem kifutja a lakás rezsijét. És akkor még egy szelet kenyeret se vettünk. Vonuljunk mi is a Parlament elé?
