2. Bejegyzések
  3. potyautas
  4. Akármi

Esztéká

[ ÚJ bejegyzés ]

Sokáig vártunk a rendelő előtt. A kartonozóból felküldött adatok alapján a doktornő bizonyára összeválogatta a sorrendet, mert a sorszámnak semmi jelentősége nem volt. Minket hagyott utoljára. A rendelési idő után egy egész órával kerültünk sorra. Mit tehettünk? Türelmesen kivártuk. Már bántuk, hogy indulás előtt nem ebédeltünk meg. A beteg társakkal nem beszélgettünk, mindenki elvolt a saját bajával. Mindaddig, amíg meg nem érkezett Margit néni. Őt a faluban – mint elmondta – Margitnak hívják. Tizenhétben műtötték vesére. Vas doktor. Iszonyatos mennyiségű felesleges információhoz jutottam rövid időn belül. Mielőtt nekünk kezdett el mesélni, már tudhattuk, hogy megharapta egy kutya. Másnak is elmondta, és hallotta az egész folyosó. Azt azóta se tudom, miért küldte bárki is a neurológiára kutyaharapással. Azt ugyan mondta, hogy azóta nagyon ideges, de akkor inkább a pszichiátria lett volna a jó választás. Bár nekem nem tűnt idegesnek. Kedvére kibeszélgethette magát. Odahaza csak egy kutyája van (azt is elmesélte, hogy került hozzá) azzal nem sokat beszélgethetnek. A többi betegről semmit nem tudtunk, de Margit néni amikor kijött a rendelőből, tudatta velünk, hogy CT-re küldték. Kutyaharapás miatt? Később az jutott eszembe, hogy talán nem is harapta meg a kutya. Ha mindent elmesélt, ami az életéből eszébe jutott, a sebet is megmutatta volna.
Mindez csak egy rövid része volt a 3 órás várakozásnak. Ilyen sokat csak a miskolci háziorvosomnál kellett várni. Igaz ott kárpótlásul a vérnyomásomat is megmérték “ha már ilyen sokat várt”.
Nem egy rendkívüli eset ez a 3 óra, hiszen a múlt héten az autómat vizsgáztattam 8-14.30 -ig. Meg is jegyeztem, hogy már majdnem olyan sokat kell várni, mint a sürgősségin. Azért jól viseltem evés, ivás és pisi nélkül a tűző napon, vagy a kocsiban a forró lemeztető árnyékában. Pedig már érkezéskor se nagyon nyűgözött le a környezet. Olyan volt, mint egy faluszéli vásár a sok kupeccel, vagy a merverstájer miatti sorállás az osztrák határnál. Nagyon nem szeretem.
Az esztékában legalább nosztalgiázhattam egy kicsit...kicsit?...sokat. 1972-ben részese voltam az építésének. Azóta többször felújították, építettek rá magas tetőt, de én azért láttam lelki szemeimmel a festék alatt azt a rengeteg műkövet, amit én vakoltam fel a pillérekre, döngöltem a lépcsőkre. Mind máig remek tervezésnek tartom ezt az épületet. Középen van a lépcsőház, négy pillér között, a középső pihenőről lehet menni jobbra is, balra is, kinek melyik irány tetszik. A praktikum mellett még jól is néz ki. Maga a folyosó mint egy galéria. Nem mutatom be teljes egészében, lényeg, hogy nekem – mint építőnek – tetszik.
Fiatal segéd voltam. 19 éves, hosszú hajú “huligán”. Itt kaptunk először csiszológépet, de a helyszíni munkákat még kézzel csiszoltuk. Pontosabban köszörűkővel. Ültünk/álltunk a tűző napon a sok tucat négyzetméternyi fal előtt, mellettünk vizes vödör, egyik kezünkben váci meszelő, másikban a kő, és dörzsöltük a falat. Nem egy lélekemelő munka, de akkor ez így ment. A gépet csak a műhelyben öntött “U” alakú elemekhez használtuk, amit aztán a kőműves brigád rakott fel a homlokzati pillérekre. Még nem volt hozzá gyári csiszolópapír. Magunk vágtuk ki körzővel a parkettások által is használt tekercsből. Iszonyatosan nagyot bírt ütni, amikor munka közben szétszakadt. A műhelyünk is itt volt akkor egy régi, elbontásra ítélt épületben. Ott legalább árnyékban voltunk, és onnét bámultunk kifelé az utcára. Ebédidőben vártuk, mikor jön erre a tánctanár lánya, aki rendszeresen vonult el előttünk. Valami elképesztően vékony nő volt. Az erős nap talán még át is sütött rajta. Rövid banánszoknyát viselt, de nem a lábait csodáltuk, hanem a szemét. Valami elképesztően hatalmas szemei voltak. Mivel a nevét nem tudtuk, úgy neveztük magunk között, hogy “Szemű”. Ha valamelyikünk meglátta, riasztotta a többieket, hogy “jön a Szemű”
Aztán eszembe jutott még Matild néni, aki mint csiszoló asszony velünk dolgozott, s egy kis mellékesért reggelenként mérte a pálinkát az építkezés dolgozóinak kinn az udvaron. Nagy vasládában már be volt keverve szárazon a műkő, s úgy esett, hogy a nagy sürgésforgás közepette megakadt a sarka a láda szélében. Elvesztve az egyensúlyát, hanyatt belevágódott, s hatalmas porfelhőt vágott. Ezt nem lehetett megállni nevetés nélkül, ami őt rettenetesen feldühítette. “Sok hülye! Azt hiszik, be vagyok rúgva.”
Emlékezetes volt még a közös krémes evés. Az út túloldalán volt a cukrászüzem. Valamelyik építőmunkásnak (bizonyára többnek is) dolgozott ott ismerőse, aki ideadta nekünk a frissen sült krémes levágott szélét nagy papírdobozban. Az egész építkezés összesereglett, és ki mivel tudta – kézzel, bicskával spaklival, kenőkéssel – ette a finomságot.
Tudom, elég csapongó ez a visszaemlékezés, ezért abba is hagyom, mielőtt felismerném, hogy olyan vagyok én is, mint a Margit néni. Bár az öregek közt nem ritka, hogy bárkinek elmeséli néhány perc alatt a fél életét. Na, a másik felét majd legközelebb...

Tovább a fórumba.