A „Budapest, te csodás”-ban említettem, hogy a bizalmatlanságot nehezen viselem. Ez velem született érzékenység, de talán az is rájátszik, hogy sokáig dolgoztam olyan környezetben, ahol az ügyfelek átestek a ló másik oldalára. Évtizedekig voltam sírköves. Megrendelőim szinte mindegyike idős hölgy volt. Na, ez így cinikusnak tűnik, inkább helyesbítek. Öregasszonyok voltak a megrendelőim. A velük való kapcsolat sokat csiszolt a világlátásomon is. Megértettem a vallás, a hit fontosságát, az életünkben betöltött szerepét. Többek között. Az új munkák többnyire úgy jöttek, hogy „Kedves mester úr! Maga csinálta a nászasszonyomét is. Az árral már előre tisztában voltak, vagy legalább hozzávetőleg tudták, mennyit fogok kérni. A határidő kevés kivétellel nagyon laza volt. „Amikor magának jó, de azért Mindenszentekre legyen kész!” Néha elég volt, ha szóban megígértem (persze a rendelést mindig írásban rögzítettük.) Számomra érthetetlen módon, rendkívüli fontossága volt az előlegnek. Akkor érezték biztosnak a dolgot, ha pénzt vettem el tőlük. Néha megengedtem magamnak olyan ellenvetést, hogy „Attól még becsaphatom, hogy pénzt veszek el. A szerződés attól biztos, hogy megígértem.” Sokszor előfordult olyan ajánlat, hogy előre kifizetik a teljes összeget. Nekem, egy idegen embernek. Akiről tudják, hogy sok elégedett ügyfele van már a faluban, de mégis egy idegen. Ilyen körülmények között már sértésnek éreztem azt az egy esetet, amikor tartózkodva, bizalmatlanul fordultak hozzám a megrendeléssel. Minden részletet kikötöttek, pontosan le kellett írni, hogy mit hogyan kérnek. Úgy rémlik (nem emlékszem biztosan) előleget nem is ajánlottak fel. Kicsit duzzogtam is magamban, amiért nem bíznak meg feltétlenül bennem. A munka átadásakor viszont már barátsággal váltunk el. Sőt! Később hoztak nekem újabb munkát, ahol már teljes volt velem szemben a bizalom, hiszen megtapasztalták, hogy „rendes ember vagyok”.
Ugyanez lejátszódott céges (építőipari) viszonylatban is. Az első szerződésnél még visszatartottak egy évig 5%-ot, majd később a számlával egyszerre írtuk a szerződést, de olyan is volt, hogy: „Baz+! Írjál még hozzá!”
