2023. január 28., szombat

Gyorskeresés

Buszmegálló

Írta: | Kulcsszavak: buszmegálló . novella . irodalom . derekas . misztikum . goór lászló

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

(Sajnálom...)

Komor homályban játszott a kihaltnak tűnő buszmegálló. Egyetlen ormótlan villanyoszlop látszott csak tisztán a magasban ülő lámpatest alig fényénél. És egy ember sziluettje. Órák óta áll mozdulatlanul. Közelebbről már látszódott, hogy férfiről van szó. Olyan negyvenöt körüli, oldalt őszülő hajú, egyenes tartású, jobb kezén karikagyűrűt viselő, tiszta ruhájú ember. Idegesnek sőt, inkább zaklatottnak látszott. Miközben szemei ide-oda rebbentek, tétován tapogatta zsebeit. Átmeneti dzsekijének a bal belső zsebében végre meglelte cigarettáját. Megfontoltan szájába tolt egy szálat és bal kezével szélárnyékot tartva, jobb hüvelykjével elkattintotta az öngyújtót. Bombaként robbant a picinyke láng, szinte sikoltva húzódtak vissza a nyúlós árnyak. Emberibbé vált a világ egy csipetnyi tócsája, ez a végtelenül egyszerű és szürke buszmegálló. A láng kihunyt és felizzott a parázs, ahogy nagyot szippantott a férfi. Jól esett neki a füst. -Hál' istennek, ez legalább még működik - gondolta, majd félhangosan még hozzátette - Gusztustalan szokás.

Nem tudta volna megmondani mióta áll már itt, várva a buszt, hogy végre hazamehessen. Elveszítette időérzékét ebben az egyhangúságban. Számára ez a szürkület világa lett. Biztos benne, hogy nagyon sok órája - talán - napja (?), tart már ez a furcsa alkony. Vagy évek óta? Nem maradt egyetlen biztos pont sem a számára. Ami távolabb van, az nagyon távol marad s ellepi a halvány sötétség. Ami közel van, az itt hever most körötte: a buszmegálló és az ócskavasnak tűnő lámpaoszlop. Körüljárja az oszlopot - ki tudja hányadszorra - s hallgatja, ahogy lába alatt ropognak az apró, lepergett festékdarabkák, mint a frissen hullott hó. Kezével megérinti a hideg vasat s eldörzsöl egy rozsdafoltot. Üres tekintettel nézi az ujjain kialakult barna foltokat, majd nadrágjába törli ujjait. Felnéz és igyekszik kifürkészni a távolt. Túl volt már a rettegésen, a pánikon s mostanra csak a félelem maradt meg benne. Fél. Méghozzá nagyon. Egyszerűen nem tudja lereagálni a kialakult helyzetet. De valljuk be őszintén: egyikünk sem tudta volna.

Élsz, dolgozol, hajtod magad az éveken át. Alszol, kelsz, napközben munka, este család. Aztán az egyik, már-már unalmasan szokásos nap, egyik sablonos órájában történik valami. Pontosabban nem történik semmi, csak minden más lesz. Teljesen és idegenül más. Csak te maradsz az, aki vagy és voltál. A világ véget ér. Legalábbis az, amelyiket te ismered. Egyszer csak nem tudod, hogy hol és mikor vagy. Bizonytalan és vészterhes lesz minden. Olyan egyedül találod magad, amit még - már megbocsáss - a legnagyobb költők sem tudnának megfogalmazni. Csak te maradsz és a gondolataid. A lelkiismereted és a múltad. Jövőd értelmét veszti s nem marad más csak az örök jelen. Mint egy fekete-fehér polaroid kép. Egy kifagyott és végtelen pillanat. Képesek vagyunk ezt elképzelni? Én nem hiszem. De ez csak a magam véleménye. Mea culpa...

Ott áll a férfi és nem csinál semmit. Egyszerűen nincs már mit tenni. Esetleg járkálhatna körbe-körbe a fénytócsa peremén vagy leülhetne a koszosnak ható kopott padra. Ennyi fér most bele az ő világába. Ami ezen túl helyezkedik el, az már a homályé. És senki sem veheti el. A férfi sem akarja. Egyszer - néhány napja (vagy éve?) - megpróbálta. Úgy érezte, már régóta várja a buszt. Kezdett idegessé válni. Egyre türelmetlenebbül rótta köreit az oszlop körül, mikor gondolt egyet s lelépett az úttestre. Elindult a járda felé. Az volt a szándéka, hogy elgyalogol az első forgalmasabb sarokig, ott fog egy taxit és azzal megy haza. Gyanakodva nézte a hömpölygő homályt. Alig akart hinni a szemének. Mindkét lábát térdig ölelte hűvösen ez a szinte kézzelfogható szürkület, ez a sötétség-esszencia. Hidegséget érzett. Nem olyat, mint amit télen érzünk, hanem olyan félét, mint mikor egy sokat látott, érzelmileg teljesen kiégett háborús veterán szemébe nézünk. Megborzongott. Még azelőtt elkezdett félni, hogy megérezte a jelenlétet. Egy fenyegető érzés nyúlt ki érte és vadul beletépett gerincébe, gyomrába s a jeges kéz végigsimított egész testén, amitől hideg veríték lepte el s késztette szívét dübörgésre. Fejét kapkodva próbálta megtalálni a fenyegetés irányát, de nem jutott semmire, kivéve, hogy begörcsöltek nyakában a hirtelen feszített izmok. Tátott szájjal kapkodta a levegőt és egyszerre próbált meg minden irányba nézni és fülelni. Hallóküszöbe alsó határán érzékelt egy kis mély hangú rezgést. Erőt vett magán s elindult a fénytelen utcán. Minden lépést úgy kellett kikényszerítenie akadozva engedelmeskedő testéből. Ahogy távolodott a buszmegállótól, úgy erősödött a nemcsak fülét, de már a csontjait is bizsergető hangszerű remegés.

Szürkeség mindenhol. Az utca teljes hosszában. Körülvette a város és mégis szinte vakon kellett botorkálnia. Az út mindkét oldalán, a távolban, jól látszottak a város fényei. Három dolgot látott csupán. A város egyik fele, a város másik fele és a buszmegálló. Csak ezek a fények adattak meg szemei számára. És ekkor felerősödött a hang, mely apró rezgésként kísérte eddig. A legidegborzolóbb hang volt, amit csak halhatott. Egy végtelenül gonosz, éhes és kegyetlen fenevad morgása volt az. És a gonosz kutyája most itt settenkedett körülötte. A félelem elborította, tudata felmondott. Elveszítette az eszméletét.

Hirtelen eszmélt. Először azt fogta fel, hogy el sem esett. Állva ájult el. Nem tudta meddig volt tudattalanul, de biztosra vette, csak pillanatokig. Aztán felfogta a hangot is. Izmai nem engedelmeskedtek tovább és hólyagjának tartalma kínosan lassan a nadrágjába ürült. Felsírt. A legszívesebben térdre rogyva könyörgött volna életéért, de egyetlen értelmes hangot sem tudott kipréselni ajakai közt. Csupán szűkölni volt képes, mint egy megijesztett kölyökkutya.

Ott állt és látszólag céltalan emlékképek villantak fel a csaknem teljesen holt agyában. Egy nagyon távoli élet emlékei voltak. A színes kuszaságban egyre erőszakosabbá vált egy kép s maga mögé kényszerítve a többit végre felfigyelt rá a férfi. Műtét után feküdt egy kórházi ágyon. A fehér háttér előtt élesen rajzolódott ki felesége alakja. Gyönyörű volt. Hozzáhajolt az imádott nő, könnyes arcát az övéhez érintette és a fülébe suttogta: Gyere haza!

Leomlott a fal. A férfi megfordult és teljes erejével futni kezdett a buszmegálló felé.

Itt van hát most is, s remegő ujjai közt forgatja az egyre kurtuló cigarettát. Nem csoda hát, hogy ilyen türelmesen várja a buszt. Ezek után szerintem egyetlen ép eszű ember sem kockáztatna meg, egy újabb sétát a város felé. Ezért ő is marad és vár türelmesen. S közben gondolkodik.

Valamiért hátra kellett hagynia világát. Talán egész életét is. Sajnálja. Szemeivel ismét a távolt, a különös módon két részre osztott várost kémleli. Csak most tűnik fel neki, hogy nem töltik meg a levegőt a szokott zajok: gépkocsi-zúgás, dudálás, mentők visító szirénája és a közlekedés a nyüzsgés hangjai. Majdnem teljes a csend. Nagyon távolinak tűnő, szinte kivehetetlen hangfoszlányok szüremkednek felé. Emberi szenvedés és kín, gyötrelmes jajgatása keveredik valami kellemes, földöntúli lágy dallammal. A zene kicsit a harmónium hangjára emlékezteti, melyet még kisgyermekként hallott a falusi plébánián. Egy réges-régi, két világháborút és egy tűzvészt átvészelt, igazi antik darab volt. Ezt hallgatták néha, ha a presbiternek jó hangulata volt...

Amint feszülten figyel a hangokra, lassanként el tudja különíteni a hangok forrását. Az úttesten szigetként létező buszmegálló padjával szemben fekvő városrészből hallatszódik a különös dallam. A háta mögött fekvő épületek felől, pedig a sikolyok és egyéb borzalmas hangok áramlanak. - Különös. - gondolja, és ijesztő sejtelem kezd fészkelődni meggyötört elméjében. Nem is meri végiggondolni...

Visszagondol gyermekkorára, de igyekszik nem sokat időzni ott. A bíróságokon előszeretettel használt "nehéz gyermekkor" jelző pontosan leírta élete első tizennyolc évét. Egy alkoholistává váló apa, egy idegesítő és néhol minden ok nélkül kegyetlenkedő anya mellett egyik pillanatról a másikra áll saját lábára az életben, s igyekezett minimálisra szorítani a találkozások számait családjával. Néhány év alatt lemorzsolódtak róla a "kellemetlen" rokonok. Csak az öccse maradt. Hálás volt érte a sorsnak. Öccsére gondol most s némán mondja: - Isten áldjon!

Később megnősült. Gyorsan esett a röpkének tűnő kapcsolatba s még gyorsabban vette feleségül a nőt, kit jobban szeretett mindennél s mindenkinél. Bármit megadott volna érte. Még jó hogy nem kellett... Kölcsönösen ragaszkodva élték közösen életüket. A legerősebb kapocs fűzte össze sorsukat: Mindketten álltak a másik halálos ágyánál. És mindketten visszatértek. Egymáshoz és az élethez. Gyermekeikhez.

- Biztos idegeskedik már a nejem. - jelenti ki félhangosan a férfi, csak úgy magának. Ismét előveszi mobiltelefonját és bambán nézi a kijelzőt. Ugyanaz a felirat villog rajta folyamatosan: NINCS SZOLGÁLTATÓ . Már meg sem próbál tárcsázni. Hirtelen nagyon elfárad. Lerogy a kopott padra. Egyre inkább úgy érzi, hogy nem jut haza. Soha többé. Mardossa magát. Átkozza saját fejét, amiért oly sok dolgot nem mondott el. Mindig azt gondolta: Majd egyszer. Lesz majd rá idő. - hát nem lett. És megint későn derült ki. Átkozza magát, amiért nem mondta, fiainak, hogy mennyire szereti őket, feleségének, hogy milyen nagyon tiszteli, imádja és szereti, öccsének, hogy mennyire büszke rá, hogy örül, hogy a testvére lehetett, barátainak, hogy mennyire köszöni a sok-sok segítséget és biztatást, a kedves ismerősöknek, hogy mennyire jól esett minden emberi jó szó. Mit tegyen most? Már elkésett és nem tehet semmit. Gyalázza és alázza magát. Hibázott. És hogy nem teheti jóvá, ez a tudat még inkább mélyre húzza. Töpreng s felidézi élete dolgait:
- Hmm. Lehet, hogy mégis tudják... - tűnődik hangosan a változás nélküli homályban. - Igen. A feleségem... Biztos tudja, hogy szeretem. Mindig is érezte. Érezte éjjel és nappal, a gondtalan időkben és a nehéz napokban is. Érzem, hogy tudja. - félszegen elhallgat, majd folytatja - A gyerekeink? Biztos, hogy ők is érzik. Tudják. Tudják, hogy szeretem őket és hogy rajongok értük. És majd később, a feleségem fog mesélni rólam, nekik. Elmondja, hogy milyen voltam, hogy szerettem mindnyájukat. Meg fogják érteni. - csendesedik el. Halvány mosoly dereng fel orcáján. Egy elégedett és megnyugvást talált ember mosolya ez. Megkönnyebbül.

Szisszenő hang riasztja fel mélázásából. Hangos fékezéssel áll meg a busz és éles szisszenéssel tárul fel az ajtaja. Kikerekednek a férfi szemei. Most, mikor már mindenről lemondott, beletörődött sorsába, hirtelen új remény fénye csillan fel számára. Lassan felkászálódik és még mindig hitetlenkedve fellép a buszra. Sziszegő levegő és egy döccenés. Az ajtó bezárul mögötte. Végzetszerűnek és megmásíthatatlannak tűnő pillanat. És valami... Valami baljós...

Komótosan indul a busz. A férfi elkapja az egyik kapaszkodót, s úgy nézi az eltűnő buszmegállót. Percekig kapaszkodik még a homály óceánjában menedéket adó szigetecske látványába. Rosszullét rohanja meg. A megkönnyebbülés és a félelem egyvelege kavarog bensőjében. Egy film kezd peregni lelki szemei előtt. Olyan érzés, mintha egy emléket élne újra. Egy olyan emléket, amire nem is emlékszik. Munkából teker haza kerékpárjával. Háta mögött hallja meg a felüvöltő motorral közeledő autót. - Jézusom! - gondolja - Még belém rohan! - majd egy erő felemeli és groteszkül megpörgetve testét, előre hajítja. Szeme előtt fel-felbukkan a villanyoszlop képe, ahogy pörgő teste minden fordulatánál szembekerül vele. A hátát éri egy ütés. Iszonyú reccsenés és...
Zihálva szedi a levegőt. Áll a buszon és a várost nézi. A busz ebben a pillanatban fordul be egy spórolósan megvilágított utcába. Arra felé tartanak, ahonnét a harmóniumot hallotta. A sofőrhöz fordul, s remegő hangon kérdezi:

- Hová is megyünk tulajdonképpen?

A sofőr kissé csodálkozó arccal néz rá, majd a szélvédőn látható táblára bök. A férfi szeme követi az irányt és tágra nyílnak szemei. Tartása meggörnyed, ereje elhagyja s keze lecsúszik a kapaszkodóról. Szinte beleomlik a legközelebbi ülésbe. Feleségére gondol s annyit suttog: Sajnálom...

A táblán hirtelen felizzanak a betűk. Két szavat vetítenek a szűnni kezdő homályba:

Purgatórium - Mennyország

Goór László

Hozzászólások

(#1) cinemazealot


cinemazealot
addikt

:(

(#2) MrDerekas válasza cinemazealot (#1) üzenetére


MrDerekas
addikt

Azért nincs baj, ugye? :B

A novella két okból született. Egyrészt egyszer régen azzal szembesültem, hogy nagyon sok dologról nem beszéltem, nem tettem meg vagy nem is gondoltam rá. Csak azért mert azt hittem, hogy majd egyszer... Be kellett látnom, hogy rengeteg ilyen dologra egyszer-csak, nem lesz lehetőségem. Mondjuk ez volt az "ihlet :)
A másik dolog pedig, hogy elég sokáig bujkált bennem az a bizonyos buszmegálló, a magányos lámpával és nagyon ki akartam írni magamból, de lehetőleg úgy, hogy ne egy Narnia koppintás legyen. Szóval összeállt fejben a történet és írás közben elkezdtem játszani az idővel. Ezért van, hogy a lineáris idővonal, hol kegyetlenül lelassul és egy-egy mozzanat sokáig tart vagy történik, még másik történések pillanatok alatt lezajlanak.
Elárulom, hogy - bár nagyon lesújtó véleményem van sokszor a munkáimról - ez a történetem az egyik kedvencem.

www.derekas.webnode.hu --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- https://logout.hu/bejegyzes/mrderekas/a_szkeptikus.html

(#3) #33253120


#33253120
törölt tag

Ötletes.

(#4) cinemazealot válasza MrDerekas (#2) üzenetére


cinemazealot
addikt

Nem, nincs baj egyáltalán, csak ez most egy olyan szomorkás sztori volt, ami elalvás előtt hasonló módon engem is gondolkodóba ejtett. :) A Pató Pál úr ideológiából pedig tényleg ildomos mielőbb kilépni, mert az idő bizony telik.

A fogalmazás, hasonlatok, motívumok stb. pedig eredeti Derekas minőség. Csak amire számítottam. :R

(#5) MrDerekas válasza #33253120 (#3) üzenetére


MrDerekas
addikt

:R

(#4) cinemazealot Na ja. Elgondolkodtató. Lehet remekül felismertem a dolgot, de nem lettem ettől kevésbé Pató Pál. Jó, persze változtam, de messze vagyok még az idilli eszményképtől :DDD
És :R

[ Szerkesztve ]

www.derekas.webnode.hu --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- https://logout.hu/bejegyzes/mrderekas/a_szkeptikus.html

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2023 PROHARDVER Informatikai Kft.