A baleset
Sosem gondoltam volna, hogy ezen sorozatom következő epizódja ilyen hamar kap témát, azt meg sejteni sem akartam, hogy ez is negatív hangvételű lesz, de az élet írja ezt a sorozatot, én csak lefordítom nektek...
Az idei szezonban legurultunk több, mint 3000 kilométert már, élveztem munkám gyümölcsét. De a sors közbe szól, terel az úton, vagy éppen le az útról az árokba... Persze, hogy van-e ennek üzenete, azt még egy SMS-ben sem közli az emberrel.
Tehát egy hétköznapi napra virradtunk, szokásos reggeli rutinomat elvégeztem, motort ellenőriztem, beállítások megfelelőek, minden felszerelés és protektor rajtam van, megöleltem a fiamat és indultam dolgozni. Hát mondanom sem kell, nem jutottam el a munkahelyemre, sőt, az 55 kilométerből körülbelül 4-et sikerült megtennem.
Mondhat bárki bármit, a Közúti Rendelkezések Egységes Szabályozása című könyvet ismerem, ennek megfelelően cselekszem. Azonban vannak íratlan szabályok, melyekre egykori oktatóm tizen-évvel ezelőtt figyelmeztetett, de ezek persze csak utólag jutnak az ember eszébe.
Dugó volt. Szögön álltak az autók, mint minden reggel, én pedig motorral megfelő körültekintéssel kerültem az autósort. Előttem ment egy másik motoros is ~ 6-8 méterre, szintén lassan, körültekintően. Elérkezett egy pont, ahol kereszteztünk egy alárendelt utat, mely jobb oldalról csatlakozott be a főútra. Felnéztem, a jobbról balra bekanyarodni kívánt személygépjármű vezetője kezével intett is, hogy menjünk nyugodtan, legalábbis így tűnt elsőre.
Ami nem volt világos, hogy míg az előttem haladó motorost látta és valóban intett neki, addig engem nem vett észre. Így történt, hogy amint az előttem haladó elhajtott előtte, ő megindult.
Most jöhetnék az általános sóderral, mint "Hirtelen kormányrántással megpróbáltam elkerülni az elkerülhetetlent...", de ez nem így volt. Elég nagy ostobaság lett volna, már csak ez is eredményezne egy komolyabb zakózást, hiszen egy kétkerekűről beszélünk.
Bár nem emlékszem pontosan minden részletre (ami ilyenkor nem meglepő), de én értem előbb a helyszínre és csak azt követően a négykerekű. Lökhárítója a jobb bokámat vette célba és ezzel a lendülettel ki is fordította alólam a vasat. Én leestem, arrébb gurultam, a gépsárkány pedig jobb oldalán feküdve becélozta a szalagkorlátot, mely alá habár nem fért be, minden esetre megpróbálta...
Az Enduro-csízma rendkívül stabilan tette a dolgát, bár lábra állni nem tudtam, sőt, nem is ajánlotta a hirtelen odacsődült tömeg. Odacsődült... frászt, ott álltak a dugóban...
Nagyjából 2 méterre ültem a géptől, nem tudtam közelebb vonszolni magam hozzá. A fejem nem sérült, legalábbis nem éreztem, minden erőmmel a lábamra koncentráltam, mert azért ott, abban a helyzetben nem tudhattam az adrenalin-fröccs által átitatott tudatommal, hogy milyen látvány fogad, ha egyszer valaki valamikor leveszi rólam a csízmát.
A motor duruzsolása 1-2 perccel az esetet követően alább hagyott. Az oldalán fekve csak a karburátorban lévő üzemanyag-mennyiség állt rendelkezésére, de az véges volt. A gépjármű vezetője ott termett mellettem, próbált mindenben a segítségemre lenni, amiben csak tudott. A tanktáskámat odaadta, hogy telefonálni tudjak. Egy járókelő pedig a 112 értesítését követően a gyújtást is levette a gépsárkányról.
2 perc telhetett el a 112 értesítése óta, egy személyautóból kiszálló, hazafelé tartó, műszakával aznapra már végzett mentős termett a helyszínen, aki elkezdte az alap állapotfelmérésemet. További 2 perc múlva szirénázó rohammentő érkezett affelől, ahonnan én is jöttem. Ők nem hozzám siettek, de megálltak és elkezdték az ellátást. A csízmát levették a lábamról, ahogyan a zoknimat is, és haladéktalanul sínbe tették a lábamat. Mire ezzel végeztek, az alárendelt út irányából ismét szirénázó rohammentő érkezett, ők viszont már tényleg hozzám jöttek.
Megérkeztek közbe a rendőrök is, akik megkezdték a helyszínelést, az első mentőautó tovább állt, a másodikba pedig beraktak engem egy hordágyra kötözve. Pár perc elteltével megérkezett a helyszínre édesapám is, ziláltan. Az ő kora ellenére is, mivel dugó volt és nem haladt, kollégája mellől (aki motorszállító trélert hozott) kiszállt és a fennmaradó 2 kilométert futva tette meg. Mivel nem voltam túl beszédes állapotomban, így a rendőrökkel ő beszélt, valamint a motoros felszerelésemet is ő vitte el a helyszínelést követően.
A többit tudjátok. Kórház, vizsgálatok sora, majd nem hogy cipőm, de zoknim sem volt - kitettek az utcára. Tesóm jött el értem.
Otthon végignéztem a sárkány pusztulását, a lelkemben valami eltört... nem, nem is ez a legjobb szó ide... amit keresek, talán nem is létezik...
Több motorszerelő ismerősöm szerint is GTK, de majd kiderül. A nagy probléma, hogy nem szabad hozzányúlni, amíg nincs kárfelmérés. Az pedig nincs, amíg nem lett kiadva határozat a rendőrség felől. Ami nem lesz kiadva, mert még sem engem, sem az ellenfelet nem hívták be tanúvallomást tenni... Jövő hónap elején pedig országos gurulás lenne, aminek a kezdetek óta tagja vagyok...
A magam részéről törés nem történt. Csak a jobb alkarom hasadt fel vagy 18 centi hosszan, meg a bokám sérült oly mértékben, hogy az orvos javaslatára 2 hétig ne is kíséreljek meg lábraállni. Hát, ez a doki még nem ismer engem 
Nem tudom, mi lesz a folytatás. Nem tudom, mit fog mondani, ki fogja mondani és mikor fogja mondani. Éppen ezért ez lesz az első olyan motoros sztori, amit frissíteni fogok az eseményeknek megfelelően. Addig is ezt a történetet itthagyom, mint ékes bizonyítéka annak, hogy a világ közlekedés-kultúrája igenis megreformálás után kiált... Az utakat mikor építették, nem ezzel a tömeggel számoltak. Ez van srácok! Jelenleg mást nem tudok mondani...
