2019. június 25., kedd

Gyorskeresés

Helyzetjelentés

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Nos, újra itt, a blogomon, írva az új bejegyzésem, kicsivel több mint 1 év és 1 nap után. Az embernek (főleg a nálam idősebbeknek) sokszor lehet az az érzése, hogy a napok, hetek, hónapok és évek csak úgy repülnek, ami valahol igaz is, mégis úgy érzem: hosszú volt ez az elmúlt egy év.

Repüljünk vissza rögtön egy évet, az utolsó cikkem publikálásának időpontjára. Elképesztő, hogy akkor megírtam és gondolkodás nélkül publikáltam mindazt, amit akkor éreztem és gondoltam a témáról. Persze, nem azért mert bármi olyan lenne benne, mely nem tükrözné a valóságot, esetleg amely kifejezetten kínosan érintene, sőt, a cikk egy nagyon jó anyagnak szolgálhat a mai napig mindazoknak, akik nem értik/nem értették, hogy mi ez az egész. Apropó, ha már itt járunk: a cikk publikálása után kaptam egy privát üzenetet, amelyben egy srác írt nekem. Az üzenetében az állt, hogy eddig nem nagyon tudta, hogy mégis mi ez az egész, és hogy kell ezt a jelenséget elképzelni (így inkább viszolygott a témától), de azután hogy elolvasta a cikkemet, tisztázódott benne pár fogalom, egy képet kapott a témáról, és arra késztette, hogy jobban utánanézzen ennek a jelenségnek. Megköszönte, hogy kicsit "felnyitottam a szemét", de ugyanennyire köszönetet tudtam volna én is neki mondani, hisz elképesztően jó érzés volt tapasztalni: most már biztosan volt értelme a cikk megírásának.

Mégis, hatalmas vakmerőség kellett egy ilyen cikket megírni, "saját névvel", és nem törődve (sőt reménykedve), hogy a környezetem ezt észreveszi, és tudomást szerez arról, ami nekem egyértelmű, másnak meg nagyon nem. Utólag rájöttem, hogy az egész cikk pont ezért készült el: hogy valahogy ki tudjak törni ebből a titkolózásból, hogy azt érezhessem hogy lehetek önmagam azok előtt, akiket kedvelek és akik fontosak nekem. Persze, mostanra teljesen látszódik, hogy ezen cél eléréséhez nem kellett volna a cikket megírnom.

Arról nem beszéltem még, hogy milyen volt a cikk fogadtatása a környezetemben. Nos, semmilyen. :D Konkrétan még az az egyetlen egy osztálytársam sem látta meg, aki amúgy a lapcsalád oldalain otthonosan mozog. Ellenben (a legjobb barátom és a szülők után) a következő kettő előbújásban eszközöm volt: az említett haveromnak és egy másik barátomnak a cikket küldtem el olvasásra, ha a helyzet úgy adódott (pl.: mit csináltam az előző nap, hát ezt a cikket írtam).

És ami az igazán sokkoló volt: teljesen természetesen fogadták. Az egyikőjük örült, hogy elmondtam neki, és biztosított róla, hogy ugyanúgy kedvel, a másik barátom meg csak annyit mondott: "Ja, oké, rendben, király." Gondolom sejtitek mekkora volt a megdöbbenés, hogy én ilyen hatalmas drámai jelenetet "vártam", ő meg közölte, hogy oké, és én csak lestem. :D Persze erre szükség volt, mert mindkettőjükkel olyan kapcsolatban álltam, hogy volt relevanciája ennek az információnak.

A szobatársak. Nos, ők is megtudták, ők is általam, és náluk is a helyzet hozta, hogy úgy éreztem, most kell meglépnem. Az egyikőjük a fentihez hasonló módon természetesen fogadta, biztosított róla, hogy ugyanúgy kedvel, meg persze meglepődött, de ennyi. És tényleg, semmi nem változott. A másik szobatársamtól tartottam: ő egy elég konzervatív nevelést kapott srác volt, aki láthatóan viszolygott a témától.

És hogy nála hogyan történt? Elmesélem, mert szerintem mulatságos lehet:
*két csaj bejött, és segítséget kért IT-ban tőlem, majd miután végeztünk, kimentek*
Szobatárs: Hmm, nem is voltak rossz csajok, nem?
Én: (érdektelenül) Jaja, igen, persze.
Sz.: Te nem akarsz már magadnak valami csajt? Azért csak jó lenne, nem?
É.: Hát azért ez nem ilyen egyszerű.
Sz.: (nevetve, viccesen) Miért, talán b*zi vagy?
É.: (kicsit meglepődve) Ööö.. így is mondhatjuk, ja.
Sz.: (nevetve) Hagyjad már, tudod kivel szórakozz..
É.: (komolyan) De nem vicceltem.

Szobatárs arcáról a mosoly lefagy, és tök komolyan megkérdezi, hogy tényleg? Én mondom neki, hogy igen. De hát ő nem hiszi el. Mondom gyere a gépemhez, mutatok egy cikket (2 témában írt bejegyzésem megmutattam). Megmutattam neki, visszaül, 3 percig maga elé bambult, majd megtörve a csendet csak annyit mondott: "Ne haragudj, nem akartalak megbántani, nem úgy gondoltam!".

Ezután 1,5 órát beszélgettünk erről a témáról, mindent megkérdezett, amiről eddig nem voltak elégséges információi, és elmeséltem neki minden tapasztalatomat, amit eddig a témában szereztem (hogyan jöttem rá, hogy fogadták a szülők, stb.). Nagyon megértő volt, és szörnyen érezte magát, mert úgy gondolta, hogy komolyan megbántott/megbánthatott volna a "b*zi" szóval, és hogy így került szóba ez a komoly téma. Persze, én mondtam neki, hogy ne hülyéskedjen, nincs semmi gond, meg az említett szót is lehet nem pejoratívan használni, és ő abszolút úgy használta. Meg hogy örülök, hogy megoszthattam vele ezt is.

Számomra ez az egyik legemlékezetesebb előbújás. Hogy miért? Mert amellett hogy előtte már lehettem önmagam, benne is megfordult egy fél világ. A sztereotípiák és az ellenszenvek leomlottak, és maradt az, ami csupán a valóság: basszus, a melegek köztünk élnek, és nem kell rózsaszín tütüt hordania, hogy felismerjem őket. Természetesen a baráti kapcsolatunk egy percre nem változott meg azáltal, hogy megtudta, ő maga viszont kicsit igen: a b*zi szót azóta sem hallom tőle, a homoszexuálisok következetesen melegek a szóhasználatában.

A harmadik szobatársamnak az előzőleg említett szobatársam és én közösen mondtuk el (a helyzet úgy hozta), ő azt hitte, hogy szívatjuk, majd biztosított róla, hogy ezek után is ugyanúgy kedvelni fog, és feltett pár kérdést, ami neki nem volt egyértelmű (tudunk-e házasodni, milyen volt erre rájönni, mit érzek a lányok iránt, stb.).

Na, de vissza a tárgyhoz. Helyzetjelentés volt ugye a cikk címe. Akkor jelentek is: egy év után az irányultságom oly természetes számomra, mint a környezetem számára. Nem érzek a dologgal kapcsolatosan semmi nyomást, nem érzem rosszul magam miatta, és teljesen el tudtam magam fogadni. Úgy ahogy a számomra fontos emberek is elfogadtak és szeretnek, úgy ahogy vagyok, szeressek bárkit is. Leírhatatlanul jó érzés ez, a felszabadultság, ami az elmúlt évek néhol elviselhetetlen nyomásása után most már nekem is alapvetővé vált.

Persze, a nyomás összehasonlíthatatlanul más formában még mindig jelen van néhol, mondjuk a BME által. :D Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de hogy ennyire kemény erőpróba lesz, na azt nem. Persze, küzdeni kell, de tudom magamról: akaraterőből nincs hiány. :K Talán 3-3.5 év múlva már azzal jelentkezem, hogy sikeresen lediplomáztam. Úgy legyen!

Szóval minden rendben van, az életem teljes. Igen, végre a magánélet terén is. Persze, mint ahogy az élet minden terén, itt is vannak apróbb nehézségek. Nehézségek, melyek néha adódnak, és melyek az élet természetes velejárói. De ez így természetes, és így jó. És nem panaszkodom: eddig amilyen gyors jöttek, olyan gyorsan el is illantak ezek. Így legyen a jövőben is! :)

Nos, október 11., az előbújás nap alkalmából csak ennyit szerettem volna írni. Köszönöm hogy elolvastad! :R

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.