Tegnap egy harmincméteres egyenes egyirányú úton szemből indexelés nélkül befordult velem szemben egy harminc körüli nő a kocsijával. Mivel én lassan mentem, ő pedig gyorsan, az útnak az én irányomból számított harmadánál találkoztunk.
Egymás mellett el nem fértünk volna, ergo farkasszemet néztünk.
Megálltam és udvariasan, de ˙lekicsinylő mosollyal a szájam szegletében´ integettem neki, miszerint egyirányú utcában vagyunk, tolasson vissza!
Erre beintett (!) és azt kiabálta, nekem kevesebbet kéne visszatolatnom, menjek vissza én!!!
Elvárta volna! Mi alapján? A férfi/női udvariasság hiányzott volna belőlem?
Na de ekkor mérgemben berántottam a kéziféket a már álló autón és kikaptam az indítókulcsot, amit meglóbálva jeleztem neki, hogy innen az én autóm bizony nem tud elmenni.
Szitokáradat, visszatolatott, még két beintést eszközölt ámuldozásomra és csikorgó kerekekkel távozott.
Én meg gyorsan visszaültem és indítottam mert már dudálni kezdett az a kocsi, ami időközben mögém ért - és már csak őmiatta sem tudtam volna visszatolatni. de nem is akartam! Sőt udvarias sem voltam!
Még ma is mosolygok. 2 perc sem volt az egész.
Még ma is mosolygok.... pedig múlt hét csütörtökön halt meg az Öcsém. 43 éves volt. Egyirányú út!
