Hirdetés
Nyomasztó csend van... Nyomaszt, mert tudom, hogy üres... A szobám, az életem, a lelkem. Magányosan állom az akadályokat, és mit ne mondjak, meg kell velük szenvednem. Nem volt ez mindig így. Régen nem voltam egyedül sosem, mint ahogy Te sem vagy egyedül, és más sem. De én döntöttem így, csak magamra vethetek. Beleugrottam valamibe ami a csobbanásig életem legcsodásabb ideje volt. A csobbanás viszont kitépte a szívem, és a felszínen marasztalta. Most pedig üres vagyok mint a felettem lévő hófehér fal. Körülnézek a szobában hátha meghallottad gondolataimat, de ismét az ürességgel szembesülök. Máskor ilyentájt már mélyen aludnánk, most meg azt se tudom merre jársz...
Úgy látom hogy folytatás nem jött, de egyébként érdekes írás, látom néha megszáll az ihlet. Én is megemelem kalapom 
.
Tessék gyorsan nekiszakadni! 
Tessék rendesen megírni!