Nyomasztó csend van... Nyomaszt, mert tudom, hogy üres... A szobám, az életem, a lelkem. Magányosan állom az akadályokat, és mit ne mondjak, meg kell velük szenvednem. Nem volt ez mindig így. Régen nem voltam egyedül sosem, mint ahogy Te sem vagy egyedül, és más sem. De én döntöttem így, csak magamra vethetek. Beleugrottam valamibe ami a csobbanásig életem legcsodásabb ideje volt. A csobbanás viszont kitépte a szívem, és a felszínen marasztalta. Most pedig üres vagyok mint a felettem lévő hófehér fal. Körülnézek a szobában hátha meghallottad gondolataimat, de ismét az ürességgel szembesülök. Máskor ilyentájt már mélyen aludnánk, most meg azt se tudom merre jársz...

Folyamatosan a küszöbön állok. Két világ küszöbén. Az egyik a valóságé, a másik pedig az általam kreált világé. Az arcom mindig ugyanarra néz. Szeretem nézni, amit tervezek, gondolok, érzek. Amit látok, szaglok, hallok az csak a sajátom. Néha látom a valóságból átszűrődő dolgok árnyékát, érzem a lassan átkúszó illatokat, s néha hallok fura hangokat valahonnan hátulról. Hátam állandóan fáj a sérelmektől, ezért félek megfordulni. Néha viszont úgy érzem, hogy az jobb lehet, bár most csak a sajátomban hiszek. De senkit nem érdekel! Mindenki csak a seggemnek és a hátamnak magyaráz, s közben észre sem veszik, hogy elöl könnyezik a szemem. Talán csak várok. Várok valakit, aki megfogja a vállamat, és szép lassan megfordít. De már ebben sem bízok. Pedig kell, hogy legyen valaki. Nemrég egy lány el is kezdte, de miután megfordított, annyi minden elém került hirtelen, hogy szinte megvakultam. Aztán mire kezdtem volna kitisztulni, visszalökött egy 180°-os fordulattal. Azóta nem bízom senkiben. De váltani kellene. Ehhez előbb meg kell ismernem magam, és olyan helyzeteket teremteni, amikből nincs visszaút és bár nem is esik jól, épülök belőle. Mert amibe nem halok bele, attól csak erősebb leszek. Néha belépek a saját világom szobájába és becsukom az ajtót, de akkor ezt észre sem veszem. Az ajtóra belülről mindig írok valamit, amit épp el akarok felejteni. Az ajtón nincsen kilincs, mindig magától nyílik és záródik. Az egész nem teljesen átlátszó üveg, ezért amikor kifele nézek, csak körvonalakat látok. Az ajtó egyik oldalán egy széles és tág világ van tele lehetőségekkel, a másikban pedig csak egy szoba. Itt nincsenek ablakok, csak folyamatosan változó festmények és tárgyak. Nem is tudom van-e kint vagy bent. Lehet, hogy csak itt és ott van. De talán az sincs. Mindenhol csak az emberi butaság van.