Te jó ég, hogy repül az idő. Kerek tíz éve, hogy összeszedtem az árokpartról. Akkor még közmunkás voltam, és épp arrafelé dolgoztunk. Az út szélén bóklászott céltalanul egy fekete szemetes zsák mellett. Messziről nem is tudtuk, mi lehet. Olyan apró kis vakarék volt.
Némi fogócska után sikerült elkapni. Szörcsögve fújt rám. Pici, de annál hegyesebb fogaival az ujjamba harapott. Szegénykémnek taknya-nyála egybefolyt, szemeit sem tudta kinyitni, csupa ragacsos csipa volt.
Csitítgatva simogattam, míg megnyugodott kissé.
Csabi kollégám megkínálta zsíros kenyérrel, amitől izgatottan mozgolódni kezdett, hát leraktam a földre. Amíg mohón ette a kenyérdarabkákat, megnéztem, van-e valami a zsákban. Sajnos volt. Még három apró, színes mozdulatlan szőrgombóc. Már egyikben sem volt élet. Valószínűleg kidobták őket a kocsiból. Félrekotortam egy vakondtúrást, csak úgy kézzel, kis lyukat vájtam a puha földbe, majd óvatosan elhantoltam a kis tetemeket.
A megmaradt apróság teli pocakkal, sokkal dundibban odasunnyogott hozzám és a lábamnak dörgölőzött.
Hazavittem, de nem ringattam magam hamis reményekbe. Túl beteg volt a kis jószág, hogysem életben maradjon.
A párom amikor meglátta, csak a fejét csóválta. Vizet melegített, majd egy részét átöntötte egy küblibe és száraz kamillát szórt bele.
A langyos vízben megfürdettük a vakarcsot, majd a kamillás vízzel öblögetni kezdtük a pofiját, lemosva a rászáradt trutyit. Ennek persze nem örült, kapálózott a vízben és rekedten vernyákolt, mintha nyúznák. A mosogatás azonban megtette a hatását, és végre először belenézhettem a világoskék szemekbe.
Miután valamelyest tisztább lett, és már látott is egy keveset, megszárogattuk, majd hagytuk, hadd fedezze fel a környezetét. Mókás látványt nyújtott, ahogy borzas szőrével, pilincka lábacskáin billegve, égnek meredt farkincával kolbászolni kezdett mindenfelé, mint valami interaktív plüssállat, antennával.
Este még kapott egy kiadós konzerv vacsorát, majd kiraktam az előszobába a sarokba rakott rongykupacra. Az asszonnyal úgy döntöttünk, hogy ha megéri a reggelt, elviszem orvoshoz.
Másnap reggel az ajtónyitásra fürgén szaladt ki, igaz, kétszer orra bukott közben, de annyi baj legyen. Vékony hangján reklamált, hogy már ugyancsak világos van, de a pocija még üres. Egy kistányérban kapott maradékot, közben rendbe raktam a lebombázott előszobát. Legalább az emésztésében nincs hiba. Kaja után leült a papucsomra, úgy kukucskált fel rám.

Felvettem, újra meg lett mosogatva a szeme, mert kezdett megint összeragadni. Most csak úgy tessék-lássék kiabált, rájött hogy nem akarunk rosszat neki. Délután elvittem az orvoshoz, aki jól megszurkálta mindenfélével. Sejtettem, sokat fogok ezért még kaszálni a doktor úrnak. De az orvosság hatott, és teljesen ugyan sosem gyógyult meg, de legalább életben maradt. Nudlinak hívtuk, mert olyan kis nudli volt. Jó étvágya volt, és megszeretett minket. Akárhová mentünk, jött utánunk, a közelünkben volt mindig. Szinte napról napra nőtt és erősödött. Az ízlését azonban nem értettük sehogy sem, ugyanis rajongott a zöldségekért.

Igen, itt épp főtt céklát fogyaszt. De szereti a sütőtököt, él-hal a krumpliért, titkos favoritja pedig a főtt kukorica. Kecskemacska.
Az élet azonban hóbortos tud lenni, és hamarosan meg kellett válni tőle. Olyan helyre kerültem, ahova nem vihettünk macskákat. Nem akartam menhelyre vinni, olyan ismerősöm nem volt, akinek szívesen adtam volna oda, hát bekönyörögtem anyuékhoz. Bár tudtam hogy jó helye lesz, mégis nehezen engedtem el, de muszáj volt.
Mikor legközelebb láttam, már három éves múlt. Mégis rögtön megismert, és boldogan vinnyogva ugrott az ölembe. Hangosan dorombolva dörzsölte hozzám a pofiját. Erős, izmos, mokány kis jószág lett belőle.
Termetre ugyan kicsi maradt, de fürge volt mint a csík, és veszedelmesen gyors. Nem is volt több macska a környéken. Kivéve, amikor rájött tavasszal és ősszel a hatnék, akkor volt haddelhadd a kandúrok között. Meg is ajándékozott nem is egy, nem kettő, nem három, de négy alommal is.


Az egész családot és a közeli ismerősöket is ellátta kismacskával. A negyedik alom után anyuméknak elege lett a macskaháborúból és kismacskákból, orvoshoz vitték, aki bezárta a szerelem kapuját.
Az idő nem állt meg, kalandos útjai során bejárta anyuékkal Békés, Bács Kiskun, és Baranya megyét is. Hűségét számtalanszor bizonyította. Soha nem kóborolt el, pedig mindig kijárós cica volt.
Az utóbbi időkben szerencsére többet látom. Most töltötte be a tizediket, itt durmol az ölemben, és alig látok rajta változást. Ugyanolyan mozgékony, fürge, apró jószág. Talán a szőre már ritkásabb kissé, kevesebbet játszik és többet alszik. Nem tudom, mennyi van neki hátra. Az átlagmacskák tizennégy éves korukig élnek.
Összeszorul a torkom, ha arra gondolok, hamarosan el kell engednem. Jobb volt eddig a boldog bizonytalanság, mint a biztos tudat. Igazi családtaggá vált, anyumék is nagyon megszerették. Anyusom talán az egyetlen, aki sosem rajongott úgy a macskákért. Mégis, sokszor rajtakapom, hogy simogatja, kényezteti a négylábút. Nem tudhatjuk pontosan mikor jön el a pillanat, de kiélvezzük minden pillanatát.

Addig is, boldog szülinapot Öreglány!