2019. március 21., csütörtök

Gyorskeresés

Az utolsó pár nap történései

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Nem akarok élni. Tényleg nem. De meghalni sem. Valahol a kettő között akarok lenni. Eltűnni, észrevétlenül. Fájdalom mentesen. Feltünés nélkül, mintha sohasem léteztem volna. Aggódó emberek nélkül. Félelem és megbánás nélkül.
Címnek írhattam volna azt is: "Szakításom története". De ez egy kicsit több lesz annál. Kicsit ügyetlen, kicsit leereszkedő és mimóza. Mint én. Íme az utolsó pár napom története.

Majdnem két hónappal ezelőtt szakítottam barátőmmel. Nagy szerelem volt. A legnagyobb. Úgy éreztem, képes lennék leélni az egész életem vele. De voltak dolgaink, amik miatt tönkrement a kapcsolatunk. Úgy is mondhatnám: Annyira szerettem őt, hogy az már fájt. Nem tagadom, az én hibám volt. Sokmindenért őt hibáztattam, ha kellett, ha nem. Szinte kizsigereltem őt érzelmileg. Egy szörnyeteg vagyok. Undorító és veszélyes. Túl veszélyes a párom érzéseire. Ez egyfajta hajlam nálam, de ez nem mentség semmire. Persze ő sem volt szent, de egyetlen olyan dolgot nem tudnék most leírni, ami miatt haragudnék rá. Egyet sem. Talán csak egyet, de erről majd később...

Távol élünk egymástól. Távkapcsolatban éltünk. Tudom, most sokan felszisszennek vagy forgatják a szemeiket. De így alakult. Persze én mindig próbáltam kiharcolni valahogy egy randit, de valahogy mindig közbejött valami. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy váratlanul meglepem őt és elszökök hozzá. Bár megtettem volna...de esélyem sem volt rá. A miértek nem számítanak. Esélytelen dolog volt.
Eljött a kapcsolatunkban az a pont, amikor elvesztettem a bizalmam iránta, és ez gyakorlatilag eldöntött mindent. Úgy éreztem, most, hogy közelednek az egyetemi évei, már annyira sem akarja majd erőltetni a kapcsolatunkat, mint eddig. Ledermedtem ettől a gondolattól és onnantól kezdve próbáltam minden egyes mondatában erre utaló jeleket találni. Mindennek jelentőséget tulajdonítottam. Nem attól féltem, hogy megcsalna. Ő túl tiszta hozzá. De a jeges verejték mindig levert, akárhányszor arra gondoltam, hogy ő nem fog küzdeni a közös jövőnkért. Ő egyetemet akart. Biztos jövőt. Azt akarta, amit otthon a szülei elvártak tőle. Ő "struccpolitikának" hívta ezt a jelenséget. Csalódott és bizalomvesztett voltam az utolsó pár hónapban, amint ez kiderült. Mély depresszióba estem és köszönhetően egyéb dolgoknak amik szintén összejöttek, az öngyilkosság gondolata egyre jobban foglalkoztatott. Onnantól kezdve a beszélgetéseink inkább egy pszichológus-beteg viszonyra hasonlítottak. Ritkán mondtuk egymásnak, hogy "szeretlek" és amikor mondtuk, akkor is inkább megszokásból. Meg volt pecsételve a kapcsolatunk vége. Én ezalatt örlődtem azon, hogy szakítsak e vele, tudván, hogy a kapcsolatunk nem fog előre lépni, de közben féltem attól, hogy ez azt is jelentené, hogy örökre elveszítem őt. És ez lett volna az, ami tuti kiütne az életből. Fizikai fájdalmat okoz a hiánya. Annyira függök tőle, annyira az életem része, hogy nem tudom kitépni magamból. Valóban veszélyes vagyok. Veszélyes, amiért ennyire eszelős módon vagyok képes valakit szeretni.

És valóban bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem. Már azt sem tudom, hogyan történt. Valami apróság lehetett. De szakítottunk. Tényleg szakítottam vele. És mivel tulságosan fájna barátként néznem őrá, ezért ezt meg sem próbáltam. Eltűnt az életemből. Csak a nyomait hagyta hátra és egy mondatot az utolsó levelében: "A szívemben mindig lesz egy hely számodra". Bizonyos szempontból ez a mondata több volt, mint amit akartam és több volt, mint amitől a legjobban félek.
Két hónap. Ennyi idő telt el azóta. Semmire nem emlékszem ebből a két hónapból. Eleinte fel sem fogtam mi történt. Egyszerűen nem jutott el a tudatomig. De egy héttel később a mardosó fájdalom elkezdte enni a szívemet. És a fájdalmam napról napra egyre csak nőtt. Ez eleinte kivülről nem látszott rajtam. Nagyon jó vagyok az érzelmeim palástolásában a külvilág felé. Senki sem tudta mi zajlott éppen bennem.
De volt egy dolog, ami nem hagyott nyugodni. "A szívemben mindig lesz számodra egy hely". Talán hülyén hangzik, de annak ellenére, hogy formailag én szakítottam vele, vissza akartam őt szerezni magamnak. Nem érdekelt milyen áron. Nem érdekelt mi kell hozzá. Talán még azt is elfogadtam volna, ha csak barátok leszünk. Ez is elég lett volna. Kell nekem. Ő az én drogom. Nem tudok létezni nélküle. És ez a mondat adott némi reménysugarat. Kívülről valóban olyan lehetek mint egy narkós. Legalább is a kollégáim mindig ezzel heccelnek. Teszem a dolgom, végzem a munkám, de fejben teljesen máshol vagyok. Néha már azt sem hallom meg, ha valaki a nevemen szólít. Teljesen dekoncentrált és labilis lettem. És ez feltűnt a főnökömnek is. Lett is következménye.

És eljött az a pont, mikor már nem bírtam tovább. Nem bírom cipelni ezt a terhet. Túl nagy, túl fájdalmas. Elhatároztam, hogy véget vetek az életemnek. De előtte el akartam rendezni mindent. Nem akartam a dolgokat csak úgy itt hagyni, befejezetlenül. Az utóbbi pár hétben elolvastam a könyveket amiket mindig szerettem volna, és befejeztem a képet, amin már egy éve dolgoztam (a hobbim a grafika). De elkövettem egy hibát. Mivel nincs kivel megosztanom, hogy mi járt a fejemben, twitteren irogattam le. Igényem volt arra, hogy kommunikáljak, de nem volt kivel. Azok után, hogy elment, egyedül voltam a világban a gondjaimmal. És ő tudott a twitterről.
Az utolsó éjszakára tisztán emlékszem. Éjjel, mikor a családom nyugovóra tért, írtam neki egy sms-t. Leírtam, hogy nem tudok létezni nélküle, és ha vele nem lehetek, máshol sem akarok lenni, ezért előre megyek. Ez egy újabb hiba volt. Ha nem írom ezt az sms-t, már rég végeztem volna magammal. Senki még csak gyanút sem fogott volna. Nem számítottam rá, hogy még aznap éjjel elolvassa, mert mindig rezgőn van a telefonja (szégyelt engem a szülei előtt, ezért). Elindultam itthonról, tudva, hogy már nem jövök vissza, kezemben egy szikepengével. Nem is olyan egyszerű olyan helyet találni egy városban - még éjjel sem - ahol legalább addig nem zavar senki, amíg lecsukódnak a szemeim örökre. De mialatt keresgéltem a megfelelő helyet, megcsörrent a telefonom. Hugom volt az. Felhívta a hugomat, hogy megakadályozzon. Visszafordultam. Megpróbáltam kimagyarázni magam hugom előtt, de ő csak sírt és bömbölve vágta a fejemhez a szavait. Ez nem volt fair. Ez övön aluli volt.
A twitter miatt tudta, hogy mire készülök, ezért rávette egy közös barátunkat, hogy tartson szemmel. És itt jött a másik KO. Másnap ez a barátom elhozott valamit, amitől földbe gyökerezett a lábam. Elhozta annak a képnek a kinyomtatott, poszter méretű mását, amin dolgoztam. Túl személyes volt nekem az a kép, sokat jelentett és kinyomtatva valahogy mégnagyobb hatással volt rám a látványa. Csak bambán bámultam a képet és nem tudtam szóhoz jutni.
Miután anyám meglátta azt a posztert, az ő fejében is kezdett összeállni a kép. Igaz nem teljesen. "Mit ábrázol ez a kép, fiam? Egy gondolkodó, szomorú embert? Gábor, ugye nem akarsz elmenni itthonról? Ugye nem hagysz itt minket?" Ez volt a legnagyobb súly a kezemen.
És volt mégvalami, ami szintén keresztül akarta húzni a gyilkos tervemet. A munkahelyemen én vagyok a legfiatalabb, a kollégáim majdnem kétszer olyan idősek. Van közöttük egy olyan ember, aki már kezdettől fogva nagyon rokonszenves volt nekem és a viszonyunk kb. olyan, mint apa és fia. A neve Árpi. Ez gondolom valami apa komplekszus lehet, mert nekem nincs apám. Arra igazán nem számítottam, hogy pont ő fogja nekem azt mondani, hogy ne csináljak semmi hülyeséget. Szinte megfenyegetett. És a legfurcsább: Őt nem kellett megkérni, hogy figyeljen rám, nem kellett neki twitter vagy sms, hogy tudja, hogy mire készülök. Ő csak tudta. Megérezte. És ráhibázott. De azt hiszem ekkorra már olyan állapotban lehettem kívülről, hogy nem lehetett nagy kunszt kitalálni.

Ugyanis közvetlenül az ő hegyi beszéde előtt hívtam fel volt barátnőmet telefonon. Nem tudom miért tettem. Égető szükségem volt arra, hogy halljam a hangját. Úgy éreztem meg fogok őrülni, ha nem hallhatom őt. És ő felvette. Gyenge ember vagyok. Nem bírtam megbírkózni a könnyeimmel amint vele beszéltem és a hangom is folyton elcsuklott. Egy perc után le kellett tennem. Már azt sem tudom miről beszéltünk. Csak arra emlékszem, hogy más volt a hangja. Szenvtelen. Kimért. Hideg és közönyös. Fájt. Ebből azt szűrtem le, hogy ő már túltette magát rajtam. Nem akartam elhinni.
Az elkövetkező napokat úgy éltem, hogy azt mondogattam magamnak: "Talán ma megteszem. Talán ma végzek magammal". Szörnyű érzés így élni. Nem a halál gondolata rémiszt meg. De most, hogy ennyi ember tudja és próbálja megakadályozni...sokkal nehezebb megtenni. Egyszer majdnem sikerült. Csak ki akartam próbálni mennyire éles a penge ezért csak végighúztam az alkarom hajlatában. Egy apró, alig látható 5 centis vágás keletkezett, ami először nem is vérzett. De utánna pár napig viszketett, folyton emlékeztetve engem arra, hogy mire készülök. Olyan volt, mintha sűrgetne engem az a vágás.
Eközben azon gondolkodtam, vajon tényleg túltette magát rajtam? És újra az a mondat. "A szívemben lesz egy hely számodra". Tudnom kellett. Ha valóban elfelejtett 2 hónap alatt, akkor tévedtem vele kapcsolatban. De erre gondolni sem mertem. Dédelgettem magam előtt a képet ami a fejemben van róla. Nem lehet, hogy ilyen könnyen...elfelejtsen.

Ezért tegnap ismét felhívtam a munkahelyemről. A könnyeim megint potyogtak, de már nem érdekelt. Csak az ő képe lebegett előttem. Mindenhol csak őt láttam. A hanghordozása kicsit barátságosabb volt, de nem tudta palástolni előttem azt, mennyire nagy közönnyel, szinte már unottan beszélt velem. Persze ez csak a hangja. Ebből még nem akartam messzemenő következtetést levonni. Tulajdonképpen hülyeség is, hisz ha ő is szenved, bizonyára hasonló hangja lenne. Kérdezgetett arról, miért akarok öngyi lenni. Én pedig az egyetemről kérdeztem. Csevegtünk egy kicsit, de szinte már nevetséges stílusban társalogtunk. Mintha temetésen lennénk. Mikor már harmadszorra töröltem meg a szemeimet a pólómmal, elejtettem egy kérdést, ami szinte csak jött magától, de nem is bántam. "Csak nekem ennyire rossz ez, igaz?
Nem válaszolt. Semmit sem mondott. Azt hittem gond van a térerővel, de nem. Tényleg csendben volt. Mikor a csend már kínos volt, hümmögtem egyet. Ez mindent elmondott. Ez többet ért ezer szónál. Ez felért egy vallomással. A szemeimbe ismét könnyek szöktek. Letettem a telefont.

Nem emlékszem mi történt az utánna következő órákban, csak arra, hogy a pályaudvaron vagyok, ülök egy padon és képét - ami a tárcámban volt - szorongatva, zokogva, mint egy csecsemő, próbálom legyűrni az utolsó falatokat a szendvicsemből, mert aznap nem ettem. Forgattam a kezeimben a képet, néha karcolásztam a lábam a sarkaival. A kép hátára ez volt írva:

"Gáboromnak, sok szeretettel Olikától"

Nem lehet. Nem lehet, hogy minden hazugság volt. Talán nem minden. Talán volt benne egy kevés igazság. "A szívemben mindig van számodra egy hely"... Szavak. Talán semmit sem jelentettek, de én hittem neki. Aztán valahogy megint kiesik minden, és csak arra emlékszem, hogy itthon vagyok az ágyamban, olyan picire összezsugorodva a takaró alatt, hogy az már kényelmetlen volt. A nyári melegben a testemről folyt a víz, a szemeim pedig már képtelenek voltak több folyadék kipréselésére. Csak feküdtem némán és megtiltottam az agyamnak, hogy gondolkodni merjen. De akaratlanul is eszembe jutott ő. A jó emlékeken merengtem.
Kiugrottam az ágyból és ismét felhívtam. Teljes bizonyosságot akartam. És megkaptam. Csak 1 perc kellett hozzá:
- Igen?
- Szia.
- Szia.
- Otthon vagy? Ráérsz?
- Igen.
- Feljössz MSN-re? Beszélni akarok veled.
Hosszú csend következett. Újra megkérdeztem. A szemeim lesütöttem, mert sejtettem most mi fog jönni.
- Oké.
De már késő volt. Minden nyilvánvalóvá vált. Egyszerűvé. Tudtam, hogy ez mit jelent. De ilyenre nem lehet felkészülni,
- Inkább ne...
- Jó.
- Szia.
- Szia.

Szeretném azt hinni, hogy rossz emberismerő vagyok. Hogy rosszak a következtetéseim. Hogy ez az egész meg se történt. Fel akarok ébredni. Ez csak egy álom. Ugye csak egy álom? Nem tudok hinni. Elvesztettem a hitem. Mindenem elvesztettem. Ő volt a mindenem. Már csak egyvalamim van. Az életem, amit nem tudok elveszteni, mert felelős vagyok másokért. Az életem. Ameddig csak tart, elő bizonyítéka leszek annak, ami egykor voltam. Kiégtem belülről és akkora lyuk tátong rajtam, amiben akár el is bújhatnék, hogy ott végezzek magammal...

Hozzászólások

(#1) Tomaaasz


Tomaaasz
(fanatikus tag)

Velem is volt ilyen, azt hittem életem szerelme, velem élem le az életem,... de vége lett. Még ma is eszembe jut, pedig 2 hónapja már.

Ne csinálj hülyeséget, menj szórakozni, keress hobbit, felesd el. :R

Oda mentem, ahol vagyok!

(#2) _tamas_


_tamas_
(újonc)

Üdv Szöcske!

Nem igazán tudom mit írjak. Rólad hallva nekem legelőször mindig a régebbi emlékek ugranak be. A régi nagy összejövetelek, focizások ( kis túlzással most nevezzük annak amit műveltünk ), a biciklitúrák, amikor defektes kerékkel kellett hazáig tekernünk Vépről, és mindhármunknak keringési elégtelenség lépett fel a lábaiban mire hazaérkeztünk. A közös Futrinkás/Escobaros italozások, Tankcsapda koncert, a végén elnyúlva a a piros textilen, nyolc napon túl gyógyuló sérülésekkel, azon töprengve hány doboz cigarettát kell még elszívnunk, mire olyan hangunk lesz mint Lukácsnak.

Most nem fogok azzal jönni, hogy az öngyilkosság nem megoldás semmire, néha igenis tud az lenni, bizonyos helyzetekben végül is jelenthet megoldást az, ha a válasz keresése helyett inkább elfelejted a kérdést. Ellenben nem hinném hogy ez ilyen helyzet lenne. Nem hinném hogy húsz évesen egy a távolságtól idealizálódott lány jelentené az élet kizárólagos értelmét, az egyetlen kiutat abból a helyzetből ( értve itt anyagi, családi, miegymás ) amibe kerültél. Nem lehet nyom nélkül eltűnni. A barátságok amik szövődtek, a családi kötelék, mind-mind olyan kapcsolatok, amikből nem lehet csak úgy, egyszerűen kilépni. És ha tetszik, ha nem, felelősséggel tartozol ezekiránt az emberek iránt, és ennek mindig eszedbe kell jutnia ha ilyeneken agyalsz, mert nem lesz rá alkalmad sosem hogy ezért bocsánatot kérj. Nincs mennyország, tartja a mondás.

Az öngyilkosság a gyenge ember menedéke. És én nem ilyen embernek ismertelek meg. Küzdj! Mi mindenképpen melletted állunk.

vassté

[ Szerkesztve ]

(#3) The DJ


The DJ
(PH! addikt)

Furcsa érzések kavarogtak bennem a bejegyzésed olvasása közben. Egyrészt azért, mert emlékeztetsz a pár évvel ezelőtti önmagamra sok mindenben, másrészt pedig az járt a fejemben végig, hogy nagyon sok mindent kell még tanulnod az életről.

Tudom milyen az, mikor elveszíted azt a lányt, aki minden téren az életed értelmét jelenti. Tudom mennyire fáj. Ki akarod tépni a fájdalmat a szívedből, felejteni akarsz, semmissé tenni. Vagy jöjjön rendbe minden és legyen olyan, mint régen, vagy az összes dolog, ami hozzá köt és rá emlékeztet tűnjön el örökre. Csak ne fájjon ennyire és ne legyen minden ilyen értelmetlen és üres. Tudom. Been there. Nem számít, hogy te mondtad ki, hogy legyen vége. Amint ráébredtél, hogy mit is jelent ez a szó egyből beléd hasított egy érzés, hogy nem engedheted el, nem lehet vége. És ilyenkor jön az, ami csak újabb tőr a szívedbe. A próbálkozások, az elkeseredett próbák arra, hogy visszaszerezd. A megaláztató beszélgetések, telefonon, interneten, személyesen.

Most őszinte leszek, mert engem is az tett helyre régen. Nem akarlak megbántani, sőt, segíteni szeretnék, szóval így tekints a következő mondataimra. Tudod miért viselkedett így veled? Tudod miért érzed azt a szíved mélyén hogy vége? Próbálod leplezni, palástolni, elméleteket gyártani, hogy tévedsz, de ez nem igaz. Ennek valóban vége. Kiadtad magad teljesen. A szerelmeddel megfojtottad. Nem hagytad levegőhöz jutni. A végén pedig, azért viselkedett így veled, mert a szemében már nem voltál férfi. Öngyilkosság? Depresszió? Magadba fordulás? Gondolj bele... Te szeretnél egy ilyen nővel járni? Szeretnéd úgy élni az életed, hogy megijedsz, amikor megcsörren a telefon, hogy vajon a rendőrség vagy a kórház az? Persze, hogy nem. A nőknek férfi kell. Lehetsz romantikus, érzelmes, lehetsz az, aki vagy. De sosem szabad hagynod, hogy ennyire megtörjenek a gondok. Férfinak kell maradnod, hogy érezze, rád számíthat. Erősnek kell lenned a legnagyobb gondok közepette is, hogy erőt nyerhessen belőled. Sosem baj, ha sírsz mert úgy érzed ki kell adnod magadból. Én is sírok, mindenki sír olykor. De utána mindig fel kell állni, leporolni magad és menni és küzdeni tovább. Az élet erről szól. Ha eleget és elég erősen küzdesz eléred, amit akarsz. Ha feladod és csak az önsajnálat marad, akkor sosem éred el a célod. Ugyanígy éreztem régen a szakításom után, mint most te. Azzal a különbséggel, hogy én sosem akartam megölni magam, mert tudtam, hogy SOHA SENKI NEM ÉR ANNYIT, HOGY MIATTA FELÁLDOZD AZ ÉLETED! Tudod mi történt utána? Pokoli nehéz volt, hónapokig csak lézengtem a nagyvilágba érzések és célok nélkül. De túléltem! Újra szerelmes lettem egy évre rá. Boldogabb voltam, mint valaha. Csodálatos időszak volt. És bármilyen meglepő ugyanaz lett a vége. Annak is eljött a vége. Szenvedtem megint, de már azzal a tudattal, hogy csak ki kell tartanom, és hamarosan minden könnyebb lesz. Neked is vége lesz. Csak napról napra kell élni. Ha egy napnak elértél a végéhet, akkor egy nappal közelebb vagy a kiúthoz. Mert MINDIG van kiút.

Az emberi ego legnagyobb hazugsága az a mondat, hogy "nélküle nem tudok élni" vagy hogy "nélküle semmit sem érek". A valódi igazság az, hogy amíg nem tudsz egyedül, a magad lábán boldog és teljes életet élni, addig mással sem fogsz tudni. Ne mástól várd a boldogságot, mert az maximum csak ideiglenes lehet. A másik mellett csak kiteljesedhetsz, de a valódi boldogság csakis belőled fakad majd. Ehhez pedig tudnod kell egymagadban boldogan megélni a napjaid és a pillanataid. Hidd el, ha ez sikerül, akkor rád talál majd a boldogság is. Ott vár valamelyik sarkon, neked csak meg kell találni a megfelelő utat. Fiatal vagy még, nem adhatod fel. Ott vannak a barátaid, a családod. Meríts belőlük erőt, ha másból nem tudsz. Emlékezz a szépre, a rossz dolgokat pedig pakold el a lelked egy magas polcára. Szűrd le a tapasztalatokat, tudatosítsd a hibáidat. Ha sikerül őket felismerned, akkor az már fél siker. A jövőben talán már odafigyelsz ezekre és nem követed el őket újra.

És tudd: A csalódások által leszel több, a fájdalmak által leszel tapasztaltabb, a fájdalmak mutatják meg, hogy milyen jó, amikor boldog vagy. Tudni kell milyen lenn, hogy igazán élvezhesd a szárnyalást a magasban.

Ne add fel, hidd el, megéri küzdeni!
Én szurkolok és követni fogom a bejegyzéseidet ;)

https://wpszaki.hu - Minden, ami WordPress, cikkek kezdőknek és haladóknak. || http://kepfeltolt.es - A kedvenc képfeltöltő oldalad a weben!

(#4) Gergő_


Gergő_
(őstag)

:(
Remélem még itt vagy közöttünk.Tudom furcsán hangzik de neked időre van szükséged amíg rendeződnek belül a dolgok. Ehhez pedig rengeteg alvás szükséges.Vegyél ki egy hét szabadságot amit pihenéssel tudsz tölteni. És adj magadról valami életjelet itt a PH-n.

(#5) drizzt1666 válasza _tamas_ (#2) üzenetére


drizzt1666
(tag)

Szia Thomas!

Sajnálom, h megijesztettelek, meg minden. Gyógyuló félben vagyok. 3 napja eltemettem mindent, ami az övé volt, vagy rá emlékeztetett egy ládába, amit mélyen eldugtam a szekrényem mélyén. Megtartom ezeket a dolgokat. Nem akarok emlékezni most, de felejteni sem.S bár tudom, nehéz elképzelni hogyan működhet egy ilyen kapcsolat, de amit éreztem, az őszinte volt iránta. Azóta sokat olvasok, (rengeteg a szabadidőm) napi átlag 100 oldalt. Próbálom elérni, h keveset gondolkodjak, ezért leginkább alszom. Úgy néz ki, idáig működik ez a módszer (Bár egy kicsit megmozdított benem valamit a te és a többiek kommentje). Talán tényleg túlreagáltam. Egy ideig nem akarok most nőkön agyalni, ez viszont biztos. Regenerálódnom kell. Furcsa, de kezdem egy kicsit objektívebben látni a dolgokat, és egy csöpp szánalmat érzek most magam iránt emiatt az írás miatt (meg amúgy is :) )

(Visszakanyarodva hozzád)

Mi van veled ember? Igencsak eltűntél a homályban. Amennyire én tudom, Miska sem tud rólad semmi érdemit. Egyszer összefuthatnánk még ameddig tart a szünet. Régen láttuk egymást. A vendégem vagy egy sörre :K [De versenyt nem iszunk :B ] Majd MSN-en megpróbállak elérni. Üdv.

[ Szerkesztve ]

Az álmaim rabja vagyok, de tetteimben szabad ember...

(#6) Fuji91


Fuji91
(újonc)

Átérzem a helyzeted...:( nekem is volt már gy, sőt van is--- :O

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.