A nevem Gábor. 22 éves vagyok. Tehát még nagyon fiatal. Bár ez nem lehet mentségem semmire sem, de pontosan emiatt szeretném megtudni azt, hogy vajon Ti, akik közül sokan már gyermekes apák/anyák vagytok és felelős felnőttek, vajon hogyan oldanátok meg ezt a helyzetet. Hogy Ti mit tennétek a helyemben. Sokat járok ide, és én még nem találtam ebben a témában olyan írást, ami hasonlíthatott volna az esetemre, így talán majd azok is hasznosnak fogják találni ezt, akik hasonló cipőben járnak, és bizonytalanok.
Szóval hogy megértsétek a helyzetem, leírom tövéről hegyére az eddigieket:
Sokakat ez bizonyára untatni fog, vagy sokakban szánalmat, sajnálatot, esetleg haragot vagy undort gerjeszthet. Ezekből mind nem kérek. De sajnos nem kerülhetem el, hogy kiteregessem a szennyest, ha azt szeretném, hogy megértsétek a helyzetet. Nem kérek továbbá semmilyen fajta segítséget, csak egy tanácsot. Egy igent, vagy egy nemet. Ez minden.
Édesanyámmal és a testvéremmel élek együtt. Hét éve a szüleim elváltak. A testvérem 18 éves, tanuló és nemsokára végez az iskolával. Édesanyám takarítónő egy helyi kollégiumban. Én 18 éves korom óta dolgozok egy biztosnak tűnő (és viszonylag jól fizető) cégnél. Szerettem volna egyetemre menni, tanulni és belekóstolni majd az életbe. De más szelek fújtak. Dolgoznom kellett.
A történet ott kezdődik, hogy ez a család a szüleim válása óta sajnos nagyon eladósodott. Lakáshitelesek vagyunk, a lehető legrosszabb időszakban. Anyám nevén rengeteg kölcsön fut. Bankoknak, hitelintézeteknek, családtagoknak, magánszemélyeknek, a társasháznak, és közszolgáltatóknak tartozik rengeteg pénzzel (sok-sok millióról van szó). Én pedig amióta csak dolgozom, az egész fizetésemet az asztalra teszem minden hónapban. Sokatok számára ez természetesnek tűnhet, és sokatok találhatja ezt most furcsának. Nem tudok mihez viszonyítani, hogy ez normális dolog e, így ezt most nem is véleményezem.
A rendszer úgy működött nálunk, hogy anyám fizetése elment a lakáshitelre, az enyémből pedig megéltünk, és fizettük azt, amit tudtunk. Mindenből a lehető legolcsóbb, legvacakabb minőségű dolgokat vettük (élelmiszer, mosópor, stb.) hogy többet tudjunk fizetni. Persze voltak olyan pénzek, amiket nem adtunk fel. Így mindig elcsúsztunk a fizetéssel. Elkezdtünk csúszni a lejtőn, és pár havonta mindig kellett egy kapaszkodó, hogy ne tűnjünk el teljesen a süllyesztőben. Egy nagyobb pénzösszeg. Ez lehetett egy újabb hitel, egy kölcsön egy családtagtól, vagy fizetéselőleg. Mindannyian tudtuk, hogy ez az életvitel nem életképes hosszú távon, de ha már elkezdtük, nem volt visszaút.
Egy napon elkezdtek gyülekezni a sötét felhők a fejünk felett. Jobban mondva égszakadás volt, hiszen azok a felhők mindig beárnyékolták a hármunk életét. Anyum már nem jutott kölcsönhöz, hisz rengeteg elmaradása volt a szélrózsa minden iránya felé. A családtagjai és rokonai is sorra elfordultak tőle, mivel már nagyon megelégelték az állandó lehúzást. És már én sem tudtam mitévő lenni. A nevemen két kölcsön is fut azóta, fizetéselőleget is vonnak tőlem, kéregetni pedig nem fogok, mert a méltóságom nem engedi.
Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a behajtókat és a kilakoltatást várjuk. Bár nem tudjuk melyik fog előbb bekövetkezni és azt sem hogy a bank viszi e el a lakást, vagy a lakásszövetkezet. Lekapcsolják e addig a villanyt, vagy a vizet szűkítik e el addig. Vagy hogy publikálni tudom e még ezt az írást, mielőtt elmegy a netem. Egyszóval totál taccson vagyunk, menekülés pedig nincs.
Ennyit a dolgok előtörténetéről. És most had vázoljam fel a problémát, mert ez még nem az:
Nem szeretek így élni. Ez gondolom nyilvánvaló. De amit csak lehetett, megtettem ezért a családért. Hitelt vettem fel, leadom az összes pénzem a hónap elején, fizetéselőlegem van és lemondtam minden extra dologról. Nem járok szórakozni, leszoktam a cigiről és nem költök semmire, csak az internetre. Nem akarok hőst faragni magamból, ezek csak tények. Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy mi fog történni velünk előbb utóbb. Nem bírom ezt már csinálni.
Történt ugyanis, hogy az egyik hitelintézet (ahová anyám tartozott) megejtett egy telefont, hogy ha nem kerül pénz a számlájukra záros időn belül, akkor másnap számíthatunk a végrehajtásra. Összekuporgattuk amink volt és feladtam postán. Számoltam vele, hogy ennek is költsége lesz, de konkrétan nem tudtam mennyi.
Képzeljetek el egy olyan helyzetet, hogy a postán vagytok, mögöttetek hatalmas sorral, és a "kedves" pénztáros harmadszorra számolja újra azt a kupac aprópénzt ami előtte hever halmokban. Pisszegések és megjegyzések záporoznak mögületek. Aztán kiderül, hogy nem elég a pénz, hiába az átszámolás. A maradék harminc forintot úgy kellett összekoldulnom az ott lévőktől. A képemről pedig cafatokban égett le a bőr.
Mikor pedig hazaértem az összezúzott önérzetemmel, az első mondat ami anyám száját elhagyta (üvöltve) miközben rágyújtott az volt, hogy azonnal rohanjak el a bankba és könyörögjek ki valamilyen kölcsönt.
Éreztem, hogy valami elszakadt bennem...
Bevágtam az ajtót és elmentem kocsikázni egy haverommal. Ki kellett kapcsolnom, különben felrobbantam volna a méregtől. Aztán megszületett bennem a megoldás. Az egyetlen. Elköltözök.
És akkor most jöjjön a morális rész: Ti megtennétek?
Megtennétek, ha tudnátok, hogy ez az egyetlen lehetőség, ha saját életet szeretnétek élni? Ha nem akarnátok egy embertől függni anyagilag. Ha nem akarnátok harminc éves korotokban eladósodott hajléktalanként végezni, életképes jövő és lehetőségek nélkül.
Meg tudnátok tenni, ha ezzel egyúttal "elárulnátok" a saját anyátokat és a testvéreiteket?
Egyfelől ott vagy Te, a jövőd, az életminőséged. Az életed. A serpenyő másik végén pedig a családod.
Lenne hova mennem, és talpra tudnék állni. Nem kellene a hónap végén kenyéren és vízen élnem, vagy lopnom (mert sajnos erre is volt példa). Nem érezném úgy, hogy egy utolsó senkiházi vagyok. Pontosabban de. Pont ezt érezném. Hazátlan ember lennék. Munka után nem "hazamennék" csak a helyre ahol aludni fogok.
Ha velük maradnék, nézhetném ölbe tett kézzel ahogy kisemmiznek minket. Ahogy át kell majd adni a lakáskulcsot. Ahogy hajléktalanként vándorlunk. Ahogy engem okolnak mindenért, mert nem adtam el a lelkemet is ötezer forintért (ha ér annyit egyáltalán). Ahogy elveszítem az állásom mert nem tudok bejárni a munkahelyemre mivel minden pénz egy esetleges albérletre menne el. Akarjam ezt?
De tegyük félre most ezt egy kicsit. Ha nem lenne ez az egész mizéria, akkor mikor jön el az a pont, amikor ki "szabad" repülni a fészekből? Amikor már lelkiismeret furdalás nélkül azt mondhatod az anyád szemébe nézve:
- Elköltözöm és saját életet kezdek. Saját családdal és saját gondokkal. Nem támogathatlak már tovább anyagilag téged.
Huszonöt évesen? Harminc évesen? Negyven? Erre válaszoljon nekem valaki! Mondjátok meg!
Miközben ezen sorokat írom, az anyám főztjét eszem. Az a póló van rajtam amit tőle kaptam és ő mosta ki nekem. Semmit sem sejt. Nem tudja mire készülök. Rettenetesen érzem magam.
Több, hozzám közel álló személy véleményét is kikértem. Szerintük lépjek, de mindannyian olyan nehezen formálták a szavaikat. Egyikük szerint korán felnőttem. Pedig én még mindig annyira gyerek vagyok...
Ez egy nagyon éles, kétélű kard. Én pedig egy nagyon ügyetlen harcos vagyok. Akárhogy tartom a kardot, mindig megvágom magam vele. Tanítsa meg nekem valaki, hogyan tartsam!
Update:
Pár lényegesebb dolgot kifelejtettem. Az egyik az, hogy igen, húgom 18 éves. Azaz már dolgozhat. Egyetemre pedig nem szeretne menni, mivel minden vágya az, hogy pénzt keressen. Szóval egy laikus azt gondolná, hogy akkor ez most kapóra is jöhetne. De a dolgok azon nyomban megváltoznak, mihelyst rájön, hogy ezt a pénzt nem magára fogja költeni. Kereskedelmin van, így suli mellett kötelezően kell neki gyakorlatra is járnia (bolti eladó) azaz valamennyit hazahoz, de az erősen a nullához konvergál.
Egy munkatársam volt olyan nagylelkű és befogadott egy időre. Ez maximum pár hónapot jelent (én is ezt kértem tőle, elvégre nekem is kellemetlen lesz majd) és azután tovább állok egy külön albérletbe. Szóval ide nem hozhatom magammal őket. Szép is lenne 20 négyzetméteren 4 emberrel. Az pedig, hogy új fejezetet nyitok az életemben sajnos azt is jelenti hogy ezek után nem fogom tudni támogatni őket. Amit összespórolok amíg a kollégánál vendégeskedem, az arra kell, hogy a saját adósságaimat rendezzem. Utána meg már az albérletre/rezsire/kajára megy majd el. Vagy elhagyom őket és megmenekülök, vagy velük maradok és lehúzom magam a slozin. Nincs kompromisszum 
Egy idevágó idézet Madáchtól:
A család, s tulajdon lesz a világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj, s kín születni fog.
És a két eszme nő majd szüntelen
Amíg belőle hon lesz, s ipar.
Szülője minden nagynak, s nemesnek
S felfalója önnön gyermekének!
Az is dícséretes, hogy leszoktál a dohányzásról és még áldozatok árán is igyekeztél a családotokon segíteni.
Neki is jó lenne, ha le tudna szokni a dohányzásról, mert akkor több maradna kajára. 
mert a szorgalmas munka és a takarékos életvitel előbb-utóbb meghozza a jutalmát! Ne add föl!! Elismerés és tisztelet jár neked!! Légy okos! 
..és továbbra is hallgass a szívedre. 
