A nevem Gábor. 22 éves vagyok. Tehát még nagyon fiatal. Bár ez nem lehet mentségem semmire sem, de pontosan emiatt szeretném megtudni azt, hogy vajon Ti, akik közül sokan már gyermekes apák/anyák vagytok és felelős felnőttek, vajon hogyan oldanátok meg ezt a helyzetet. Hogy Ti mit tennétek a helyemben. Sokat járok ide, és én még nem találtam ebben a témában olyan írást, ami hasonlíthatott volna az esetemre, így talán majd azok is hasznosnak fogják találni ezt, akik hasonló cipőben járnak, és bizonytalanok.

Szóval hogy megértsétek a helyzetem, leírom tövéről hegyére az eddigieket:
Sokakat ez bizonyára untatni fog, vagy sokakban szánalmat, sajnálatot, esetleg haragot vagy undort gerjeszthet. Ezekből mind nem kérek. De sajnos nem kerülhetem el, hogy kiteregessem a szennyest, ha azt szeretném, hogy megértsétek a helyzetet. Nem kérek továbbá semmilyen fajta segítséget, csak egy tanácsot. Egy igent, vagy egy nemet. Ez minden.

Édesanyámmal és a testvéremmel élek együtt. Hét éve a szüleim elváltak. A testvérem 18 éves, tanuló és nemsokára végez az iskolával. Édesanyám takarítónő egy helyi kollégiumban. Én 18 éves korom óta dolgozok egy biztosnak tűnő (és viszonylag jól fizető) cégnél. Szerettem volna egyetemre menni, tanulni és belekóstolni majd az életbe. De más szelek fújtak. Dolgoznom kellett.

Nem akarok élni. Tényleg nem. De meghalni sem. Valahol a kettő között akarok lenni. Eltűnni, észrevétlenül. Fájdalom mentesen. Feltünés nélkül, mintha sohasem léteztem volna. Aggódó emberek nélkül. Félelem és megbánás nélkül.
Címnek írhattam volna azt is: "Szakításom története". De ez egy kicsit több lesz annál. Kicsit ügyetlen, kicsit leereszkedő és mimóza. Mint én. Íme az utolsó pár napom története.

Majdnem két hónappal ezelőtt szakítottam barátőmmel. Nagy szerelem volt. A legnagyobb. Úgy éreztem, képes lennék leélni az egész életem vele. De voltak dolgaink, amik miatt tönkrement a kapcsolatunk. Úgy is mondhatnám: Annyira szerettem őt, hogy az már fájt. Nem tagadom, az én hibám volt. Sokmindenért őt hibáztattam, ha kellett, ha nem. Szinte kizsigereltem őt érzelmileg. Egy szörnyeteg vagyok. Undorító és veszélyes. Túl veszélyes a párom érzéseire. Ez egyfajta hajlam nálam, de ez nem mentség semmire. Persze ő sem volt szent, de egyetlen olyan dolgot nem tudnék most leírni, ami miatt haragudnék rá. Egyet sem. Talán csak egyet, de erről majd később...

Üdv Logout-osok!

Előre szeretnék szólni, hogy akinek jó kedve van, vagy esetleg túl fáradt ahhoz, hogy az amúgy is gondterhelt elméjét még tovább fárassza, az most azonnal lapozzon máshová! (ez az írás most igenis indulatokkal lesz vezérelve)...Szívesen.

Nos többiek, ti vállalkozó kedvűek... ;)

Csapjunk a lecsóba:
A történet előzménye (illetve amit tudni érdemes róla): Édesanyámmal és a hugommal élek egy háztartásban, écsanya takarítónő (nem szégyen kimondani), én, szeptembertől (suli után egyből) gyári alkalmazott (kopp), hugom pedig első éves a középsuliban. De előrébb tekerek egy kicsit: Nem célom a családi szennyes kiteregetése, de körvonalakban annyit, hogy pár éve átesett a család egy vállóperen, a huzavona a lakásért (mint közös tulajdon) pedig egészen tavaly év végéig tartott. Ekkor szakadt el minden kötél, sikerült hitelt felvenni és kifizetni az ex-apucit. A dologhoz hozzátartozik, hogy amolyan "magyaros" módra, idáig sem volt könnyű dolgunk (kvázi hitelből, hitelek sorozatából élt és él a család - ciki, de sokan vannak egy csónakban velem/velünk). A hitelt megkaptuk, persze szép borsos törlesztés ellenében. Hogy mennyi az annyi, az végképp nem tartozik ide, elöljáróban annyit, hogy (nekem) ez egy fél havi fizetésem, mellé még a többi (ez se ide tartozik, de...sok) + rezsi + kaja + ez-az + véletlenek, amik ugye mindig vannak. Tegnapról mára, máról holnapra, fizetéstől fizetésig, így és ilyen körülmények között. De nem is ez a lényeg, nem ez az irományom fő témája (és aki idáig azt hitte...bocs, de kopott a szemed :)

Tüzelőanyag bekészítve? Itt a kanóc. Jó hosszú. Adom a szikrát!

Meglehetősen impozáns mmo-múltra nézek vissza midőn ezen sorokat írom. Megannyi műfajt és stílust volt szerencsém (vagy éppen szerencsétlenségem) kipróbálni és nyugodt szívvel állíthatom: Ma már elfog a hányinger ha visszagondolok mikre voltam képes, hogy pár számot feljebb pumpáljak.

A kaland 2 éve kezdődött. Adott volt egy viszonylag nagy multú warez fórum pici és családias közössége. Akkoriban fórum és irc függő voltam (de ezzel ti is így vagytok :D) és egy fórumtárs felvetése kapcsán belecsöppentem egy alternatív világba. A világot Silkroadnak hívták.

Akkoriban még fogalmam sem volt mi ez, miért jó, mik a lehetőség és mik a buktatók benne. Egyfelöl emiatt is született ez az írás.

Reggel 4 óra. A mobilom kegyetlen csipogása kimossa a 2-3 órás álmot a szememből. Hétfő van. Fellapozom a már megszokott forgatókönyvet.
A hideg zuhany és a forró kávé sem sokat segített. Felöltöztem és már indultam is. Korom sötét és szakadó eső. Mire kiértem a pályaudvarra persze már elállt. Emberek tucatja, ismerős arcok, munkatársak. Egy elsuhanó túrórudis papír a betonon megtörte az egyetemes csendet amibe a pályaudvar burkolózott. Beért a busz. Megfáradt arcok mindenütt és beletörődés. 10 perc és mi is indulunk. A busz rázkódik jobbra balra, felsikít minden egyes kereszteződésben. Satufék, megérkeztünk. Belépési nyilatkozat aláír, átöltözés, harcra készen. Elindulok az aznapi arénám felé. Út közben bármerre fordítom a fejem, mindenütt figyelő tekintetek. Rövid instrukciók, bólogatok. Még egyszer utoljára körbenézek, aztán neki is állok. Agy kikapcsol. Csak halovány gondolatok suhannak át az elmémen. Érzem a derekam, a karjaim, az ujjaimat. A gong megszólalt. Szünet. Rohanás az ebédlő felé, ki kell használni a negyed órát. Evés közben azon gondolkodtam hogyan tudnék minnél több kaját minél kevesebb idő alatt letolni. A szendvics ízetlen, még a bennelévő piros arany sem segít. Ha huzamosabb ideig ugyanazt eszed, egy idő után eltűnnek az ízek. Még van 3 perc. Egy cigi még belefér. Nem fért bele. Lecsesztek, a termelés 2 percre megállt. Majd ezt is levonják az amúgy is hatalmas diák béremből. Agy megint kikapcsol. A monotonitásnak is van szépsége. Valahol biztos van. Gong. Mára vége. Jelenléti aláirattat, irány az öltöző. A busz már beért. Végre legalább le tudok ülni. De előtte még meg kell nyomnom azt a nagy piros gombot a portán, amiről nem is tudom h mi célt szolgált. Besípolt. Behívtak a portára, amint beléptem már oda is dugták a szondát a számhoz. Fujjon! Táskát kiürít, motozás. 2 aláírás és végeztük. Kicsit röhejes h a saját munkahelyemen élből tolvajnak néznek. Kimentem a forgókapun és felültem a buszra. Kinézve az ablakon pedig ugyan azt látom amit eddig. Megfáradt, elgyötört tekintetek. Úgy szívják azt a cigit, mintha az bármiről is tehetne. A busz elindult.
Ma is megtettük amit elvártak tőlünk. Megváltottuk a világot. A mi világunkat. Van aki magáért, van aki a családjáért, az életért. Ma is megküzdöttünk a mi különbejáratú arénánkban. Holnap is meg fogunk, sőt még nagyon hosszú ideig életünk meghatározó része lesz a harc.
Korunk hőseit nem a fantáziánkban kell keresni, ócska filmekben, stb. Csak körbe kell nézni...

Első írásom. Nem valami nagy szám, unalom üzőnek viszont jó volt. A kommentek alapján majd eldől, lesz e még több. Köszi az 5 percet a szabadidőtökből =)