kölyökkorom óta rajongok az autókért. apám még az nszk-ból hozta a 88-as ADAC katalógust, rongyosra olvastam úgy, hogy 8 éves koromban a német nyelvtudásom odáig sem terjedt ki, hogy megértsem, hogy a hülye németek miért írják a saját országukra azt, hogy bundesrepublik deutschland.

aztán teltek-múltak az évek, fejből vágtam az évjáratokat meg a teljesítményeket, közelgett a jogsi lehetősége, de a szüleim azt mondták, hogy keresd meg rá a pénzt. aztán kiegyeztünk egy fifty-fifty megosztásban, nekem meg elsőre minden sikerült, bár az eü vizsgán a doktornő hozzámkúrta a gézt, aztán átengedett, mert legalább a stabil oldalfekvést meg tudtam csinálni. előtte az volt a task, hogy tegyek fel egy artériás nyomókötést, én meg kérdeztem, hogy hova, ő meg mondta, hogy a oda, ahol van artéria, ott van a felszerelés a sarokban az asztalon. tényleg volt ott egy rakás fehér izé, úgyhogy becsavartam gézbe a bal felkarom és mondtam, hogy kész, mire nem kicsit lett ideges, de aztán mégis átengedett.

váó, jogsi lett, kocsi sehol. anyám yarisát hurcoltam el olykor-olykor, 20 évesen elég hülye voltam ahhoz, hogy semmi veszélyérzetem ne legyen, s azóta kábé úgy gondolok vissza arra az egy évre, hogy elképesztően szerencsés voltam. aztán elmentem dolgozni, és lett egy 15 éves, dízel 205-ös peugeot. hát ennek kitapostam a kis belét, szegénynek, 60 lóerő, kerregő hang, de az enyém volt, imádtam, pedig többet volt szervizben, mint nálam. aztán eljöttem a cégtől, már nem bírtam autó nélkül, és az évszázad vételeként vettem egy

kispolákot.

150 ezer forintért, az 16 éves volt, és vatta új. 8 évet állt bakokon, eredeti volt benne minden, videoton rádió fa hangfallal, volt benne 37k kilométer. ismertem a tulajt, úgyhogy tényleg. azzal viszont nem lehet mit kezdeni, hogy még nem generátoros, hanem dinamós volt, mindig lemerült az akksi, mindig tologattam (haha, be bírtam tolni egyedül), esőben és sötétben pedig választhattál, hogy vagy lámpa, vagy ablaktörlő.

gusztávnak (mert ennek neve is volt) ott lett vége, amikor egyszer télen majdnem leesett a kocsifeljáróról. ugyanis reggelente úgy indultam el, hogy fent állt a verda a kertben, kicsit elölről meg kellett tolni, majd amikor már elkezdett seggel gurulni a lejtőn, akkor villámgyorsan beülni, és kormányozni, meg nyomni a féket. ha leértem az utcára, akkor már nem volt gond, mert az lejtett 800 méteren keresztül, addigra meg általában beindult.

egyszer azonban nem. retkes hideg volt, 6:30-ra mentem melózni, hatkor legurítottam a kisfityót, beültem, az ablak belülről volt jeges (!), úgyhogy tökig lehúzott ablakkal zúztam hangtalanul lefelé, és nem indult be. az utca végén viszont volt egy komoly bucka, azon nem bírtam volna feltolni, s csak az volt a szerencsém, hogy ott volt egy trafóház is, és teljesen valószerűtlenül épp akkor, hajnalban 5-6 elműs figura épp szerelt. ők áttoltak a buckán, s a budagyöngyénél már volt élet a kisfityóban.

egyszer félregurult a kocsifelhajtón a verda, ott álltam reggel hatkor, két kerékkel lógott bele a semmibe gusztáv, és akkor felkeltettem anyámat, hogy gyere, segíts. anyám hálóingben lejött, együtt megemeltük a kocsit és visszatettük a feljáróra, gyorsan lekommandóztam, anyám meg állt tátott szájjal, hogy ezt minden reggel így csinálod? hát ja. oké, akkor ezt most eladod, és veszel egy autót. ekkor jött meg a

kis toyota starlet.

fehér volt, automata, 1,3-as. autó, egy kipolák után nagyon autó. voltam vele kétszer olaszországban, többször prágában, hibátlan volt, imádtam. aztán hengerfejes lett, de megcsináltattam, de akkor már lett másik, céges kocsim, úgyhogy a starlet jellemzően a ház előtt állt.

merthogy a munkahelyemtől kaptam egy varázslatos renault thaliat. muáhh. ajándék lónak ne nézd a fogát, de ez akkor is rettenet. az index, vazze, az nem kattog, hanem csipog. a csomagtartó nyikorgott, a kocsi imbolygott az úton, a kormány túlszervózva, az elektronika párszor meghülyült, egy kátyútól pedig egy tengelytörés is bejátszott. utáltam, gyűlöltem, lelketlen igavonó barom, egy ronda, amorf, esztétikai szörny volt, de ingyen volt.

ezt követte egy h-astra. na, ez már kocsi, tényleg, zsír új volt, nem volt egy dinamikus darab, de kényelmes, minőségi autónak tűnt az eddigiek után. végre kinézett valahogy, jó volt vezetni, nekem nem hiányzott belőle semmi, csak valamiféle karakter. szerettem, akkor kellett leadnom, amikor más munkakörbe kerültem, s végre, életemben először, 28 évesen eljött az az idő, amikor én választottam magamnak autót, olyat, amilyet én szeretnék, mert a starlet azóta bontóban végezte, mivel egy ph-s kollegának kölcsönadtam és beleszálltak hátulról. persze az anyagi lehetőségek korlátozottak voltak, de nem érdekelt, én eldöntöttem, hogy legalább egyszer az életben lesz egy sportos kúpém.

és megvettem károlyt.

imádom. minden nap imádom, elnézem neki, hogy kemény a rugózás, mert úgy fordul, mintha sínen menne. elnézem neki, hogy odaverem az alját minden második fekvőrendőrhöz, elnézem neki, hogy egy csepp esőtől már lehet vinni mosóba, mert egyszerűen szeretem. nem egy izomgép, nem egy kultikus kocsi, de nekem szép, nagyon szép, morcos a hangja, alacsonyan ülök, minden kézreáll, s teljesíti azokat az alapfeladatokat amiket elvárok: klíma, abs, szervokormány, normális motor, megbízhatóság, egyediség.

és most épp nem is akarok mást. meg vagyok elégedve károllyal, egyedül egy porsche panamerat nem utasítanék vissza, de arra még azért sokat kell gyűjteni. tartok tőle, hogy a következő autómat már úgy kell megválasztanom, hogy gondolva a jövőmre, legalább egy gyerekülés beleférjen. úgyhogy most kiélem magam károllyal.