- Jó reggelt hétalvó! - köszönt rá Zsoltra a nagybátyja, amikor benyitott a nyikorgó szobaajtón.
- Apu? – kérdezte köszönés helyett, miközben nagyot nyújtózkodva a szemeit dörzsölgette.
- Apád elment dolgozni. Szólt nekem, hogy nézzek rád. Nem volt szíve felébreszteni, így inkább itt hagyott. Mondta, hogy neked nem kell már menned. Én meg már azóta végeztem a tehenek körül. Gyere, hoztam friss tejet. Még meleg.
- Nem szeretem melegen - húzta el a száját.
- Ha nem, hát nem. – nyugodott bele Jóska bácsi, majd leült az asztalhoz, kenyeret, szalonnát reggelizni.

Zsolt elmosolyodott a látványon, mert amint szaporán mozgott az öregnek a kefebajsza, olyan volt, mint egy nyúl. Az evése is olyan kapkodó volt, mint a beszéde. Sokszor nem is lehetett érteni, mit hadar. Nem nagyon zárta szívébe, mert olyan magának való ember volt. A rokoni kapcsolat se jelentett semmit. Tavaly ment férjhez a lánya, de annak ellenére, hogy a Zsolt apjával, vagyis a tulajdon testvérével egy helyen dolgoztak, egy szállón, sőt egy szobában laktak, csak annyi volt a meghívás, hogy "Gyöttök tán?" Hát, nem mentek. Ezt a kérdést nem tartották meghívásnak. Nem volt miatta harag, hamar túlléptek a dolgon.

Fügedi bácsi lépett be a szobába. Sapkáját ledobta az ágyra, majd azonnal bekapcsolta a rádiót.
- Na! Mi újság van a nagyvilágban? – kérdezte csak úgy saját magától, majd a reggelizőhöz fordult.
- Jóska te! A gyerek nem reggelizik? Hagyod éhezni az öcsikédet?
- Azt mondta, nem szereti a meleg tejet. – válaszolt, miközben két pofára tömte magába a szalonnát.
- Azt is mondta, hogy nem éhes? Mit ennél fiam?
- Sült szalonna jó lenne.
- Akkor süssé’ magadnak – vágta oda a bácsikája.
- Majd sütök én mindjárt mind a kettőnknek – mondta Fügedi bácsi – csak megmosom a kezem.
Odalépett az ajtó mögött álló mosdóállványhoz, a mellette lévő zománcos ceglédi kannából vizet öntött a lavórba, majd szappanozni kezdte a kezét. A szőrös kézfején csak úgy habzott a szúrós szagú mosószappan.
- Na, öntsd ki a piszkos vizet, majd addig én felvágom a szalonnát.

Zsolt még csak ekkor mászott le az ágyról. Fogta a lavórt, végigvonult vele a folyosón, majd a bejárati ajtóval szemben, az árokba zúdította a vizet. Közben azon gondolkozott, miért süt neki szalonnát ez az ember, hiszen semmi közük egymáshoz. Talán a bátyját akarja ezzel megszégyeníteni? Az ugyan aligha veszi a lapot.

Éppen ekkor jött az öreg Takács, a kondás, aki egyenesen vonult befelé az ő szobájukba. Kissé le kellett lassítani Zsoltnak a lépteit, nehogy a sarkára lépjen az öregnek. Aztán várakoznia kellett a folyosón, mert a vendég elállta az ajtót.
- Jó reggelt emberek. Mennyi az idő?
- Ott van az óra a falon – bökött Fügedi bácsi a kezében lévő késsel az óra irányába – Nézze meg, higgyen a saját szemének!
- Ühm – dünnyögött magában, s egy szó nélkül elment.
Talán még hallotta a folyosóról az emberek röhögését, akik jót mulattak azon, hogy az öreg Takács nem ismeri az órát, de nem meri beismerni.
- Liszt uram, liszt. – mondta röhögve, fennhangon Jóska bácsi.
Ezen sokáig nevettek az emberek, csak Zsolt nem értette, mi olyan vicces.
- Nem hallottad még? – kérdezte Fügedi bácsi, amikor látta rajta az értetlen csodálkozást.
- Mit?
- Amikor katona volt az öreg, egy eltávozásról elfelejtett visszamenni a kaszárnyába. Jöttek keresni a csendőrök. Tudod, ez még a háború előtt volt. Felforgatták a lakást, de ő elbújt a lisztes ládába.
- Hát ebben a ládában mi van mama? – kopogtatta meg a láda tetejét az egyik csendőr. Na erre kiáltott ki az anyját megelőzve, nehogy megtalálják.
- Liszt uram, liszt – kurjantotta el magát megint a Jóska bácsi.
Zsolt mosolygott a történeten, de továbbra se tartotta annyira jónak, hogy ennyit lehessen rajta röhögni. Közben elkészült a reggeli. Asztalhoz ültek. Mindketten a lábosból tunkolták a szalonnazsírt, bicskára szúrva vették ki majd a kenyérhez harapták a szalonnaszeleteket. Volt mellé erős paprika, de Zsolt abból nem kért, nehogy rájöjjön tőle a csuklás.

- Te miért maradtál bent ma? – kérdezte Fügedi bácsi.
- Elaludtam. Meg azt mondta a Péter bácsi, hogy nem kell mennem.
- Mit csinálsz itt egész nap?
- Majd elcsavargok valamerre. Este biztosan hazavisz apu motorral. Úgyis szombat van.

- Na, jó volt a reggeli? - kérdezte a "vendéglátó" amikor végeztek az evéssel.
- Jó. – válaszolt kurtán, miközben szaporán bólogatott.

Már kinn járt a ház előtt, amikor eszébe jutott, hogy még azt is mondani kellett volna, hogy köszönöm. Átballagott az út túloldalán lévő parkba, keresett egy árnyékban lévő padot, mert már most is nagyon melegen sütött a nap.

Bosszantotta, hogy itt maradt a központban, nem mehetett a többiekkel. Ha úgyse jár a mai napra fizetés, akkor teljesen mindegy, hol unatkozik. Vagyis nem egészen. Ráéhezett a friss cipóra, amit a Zsuzsa ígért neki. Legalább egy kézsimítást remélt mellé. Többre nem számíthatott, hiszen ott eszi a fene a vénasszonyt. Ez ugyan nem biztos, hiszen lehet annak dolga odahaza. Na, de ez már nem fog kiderülni. Nagyon biztatóan alakultak a dolgok, hiszen az már jelent valamit, hogy a hasát is megfoghatta a menyecskének. Igaz, ezen a tanyán is vannak fiatal nők. Itt laknak a szomszédos épületben legalább tízen, de azok csak az agronómus gyakornok Jancsival incselkednek, meg egymáson vihorásznak. Jobb, ha őt nem is veszik észre, hiszen csak kicsúfolnák a bátortalan viselkedéséért.

Megint unalmas napnak néz elébe. Ezt a tanyát már jól ismeri, nincs mit felfedezni. Korábban találkozott már gyerekekkel is, hiszen van itt négy, vagy öt családi ház. Most senkit nem lát sehol. Esténként szoktak a szállón lakók tekézni a park túlsó sarkában, de most se bábu, se golyó nincs a pályán. Emberek meg főleg nincsenek, hiszen ilyenkor mindenki dolgozik. Azaz mégsem.

Az utolsó házból jön valaki egy kicsi gyerekkel egyenesen errefelé. Van itt hinta, meg homokozó, biztosan hozza a gyereket homokozni az a valaki. Amint közelebb érnek, megismeri. Az a lány jön, akit tegnapelőtt látott a kazalnál a Péter bácsival. A haja most nincs összekötve. Nem ruha van rajta, hanem rövidnadrág. Nocsak! Egész formás a feneke. Nem is annyira gyerek már ez, mint gondolta.

- Szia! – köszönt rá a lányra.
- Szia. Ismerlek téged? – méregette a fiút, s közben erősen keresgélt az emlékeiben.
- Azt hiszem. Én voltam a vízhordó a kazlazásnál a…
- Tudom. Emlékszem. Már nem vagy ott?
- Látod. Tiéd a gyerek?
- Hülye vagy? Az öcsém. – vágott vissza felháborodva.
- Na, ezt megkaptam. Te itt laksz?
- Aha.
- Régóta? Én már évek óta járok ide nyaranként, de még nem láttalak.
- Ott lakom, abban a házban – mutatta, ahonnét most is jött.
- A Gabiéknál?
- Gabi a testvérem. Ismered?
- Már nagyon régen. Egyidősek vagyunk, de a legelső találkozásunkkor azt hittem, két évvel idősebb. Megkérdezte, hogy hányadikos vagyok. Azt mondtam, hogy elsős, hiszen még csak ősszel mentem másodikba. Ő viszont már harmadikosnak mondta magát. Csak néhány hónap van köztünk.

Sokáig beszélgettek hasonló, lényegtelen dolgokról. Nem is figyeltek rá, hogy miről, csak beszélgettek, mintha már régóta barátok lennének. Zsolt egyre szebbnek találta ezt a tegnapelőtt még csúnyácskának látott lányt. Eltelt közben talán egy óra is, de nem észlelték az idő múlását. A kiskölyök kezdett már nyűgös lenni, így vége szakadt a társalgásnak, mert haza kellett vinni.
- Nem is tudom a nevedet! – kiáltott utána Zsolt a távozó lánynak.
- Julcsi!
- Később kijössz?
- Nem tudom. Talán.
- Vagyis igen. – vigyorgott magában elégedetten a fiú.

Jóska bácsi jött a bolt felől egy kenyérrel. Amikor meglátta Zsoltot a parkban, odakiáltott neki.
- Gyere csak gyerek! Merre csavarogsz? El akartalak küldeni a boltba.
- Minek? – kiáltott vissza, kissé sértődötten a megszólítás miatt – Maga már épp onnét jön.
- No, gyere csak! Ismered a Lacit?
- Melyiket?
- Aki velem van egy istállóban. Máma ő hajtotta le a teheneket legelni, de nem vitt magának enni. Nem volt még nyitva a bolt. Azt mondta, vigyek neki két karaj zsíros kenyeret. Vidd má’ el!
- Merre ment?
- Lent van a pataknál. Arra, a kútház felé menjél!

- Na, ezzel is eltelik az idő. – gondolta magában, miközben a bátyja után ment a szállóra. - Arrafelé úgyse járt még.

A Jóska bácsi benn a szobában kézbe vette a szokatlanul kicsi kenyeret. Nem gyakran látott még egy kilósat, hiszen ennek duplája volt a szokásos. A Laci két szeletet mondott, de ez annyira kicsi, hogy biztosan kevés lesz. Nagyon jó étvágyú egyébként is ez a fiatalember. Aztán nagy ötlete támadt. Nincs az sehol előírva, hogy a kenyeret nem lehet hosszában kettévágni. Ez a megoldás. Így már akkora, mint egy házi kenyér.

Az ám! A házi kenyér. Milyen jóízűt ehetett volna a friss, ropogós cipóból ma reggel. Még birkatejet is ihatott volna hozzá. Na, de ez már így alakult, nincs mit tenni. Figyelte az öreget, amint keni rá a zsírt a kenyérre, s közben nevethetnékje támadt, mert eszébe jutott, amit az apja mesélt.

Látott a boltban egy félliteres üveget, valami sárga, krémszerű tartalommal. A többi konzervhez képest olcsó volt, így meg is vette. Az volt ráírva, hogy mustár. Nem találta nagyon finomnak, nagyon szívesen megosztotta a testvérével. A Jóska bácsi imádja a potyát, így kapott a lehetőségen, s jó vastagon megkente a kenyeret.
- Kicsit savanyú – mondta, miközben fancsali képpel tömte magába a mustáros kenyeret – de jó ízű.
- Mit nevetsz? – kérdezte, ahogy meglátta, hogy Zsolt minden ok nélkül mosolyog.
- Semmit. – válaszolt, komolyságot erőltetve az arcára.
- Na, odaadom a táskámat, de aztán vigyázz rá! – nyújtotta át a Lacinak szánt csomagot. – Siess vele, biztosan éhes már. Tedd fel a kalapomat! Nagyon süt a nap.

Dehogy teszi a fejére azt a büdös, zsíros kalapot. Majd úgy néz ki benne, mint a saját nagyapja. Nem számít a napsütés. Ha süt, hát hadd süssön. Elindult keresztül a tanyán, a víztorony irányába. Aztán hirtelen meggondolta magát, és a lakóházak felé fordult. A Julcsi kinn volt az udvaron, ruhákat teregetett a kötélre.
- Hé! – kiáltott oda, hogy a lány észrevegye.
- Mi van?
- Eljössz velem a patakhoz?
- Minek?
- Hát, csak. Vagy vigyázni kell az öcsédre?
- Mamám itthon van, akár el is mehetek, ha kiraktam a ruhát.

Julcsi nem is szólt senkinek, csak ment Zsolttal a patakhoz. Mintha régi pajtások lennének. Laci szóvá is tette, hogy „ Mi van gyerek, Nőt is hoztál?”
- Na, elég lesz? – kérdezte Lacitól, amikor az, elővette a kenyeret a táskából. A nőre vonatkozó megjegyzést figyelmen kívül hagyta.
- Hát, küldhetett volna vöröshagymát mellé. Na, majd iszok hozzá bort. Az van nálam. Megkóstolod?
Zsolt határozott fejrázással jelezte, hogy nem kér a borból.

Julcsi otthagyta őket, lement a vízhez. A leszakadt part el is takarta előlük. A Laci kihasználta, hogy hallótávolságon kívül volt a lány, s érdeklődni kezdett felőle.
- Régóta ismered? – intett arrafelé, amerre eltűnt a szemük elől.
- Egyszer láttam korábban, de még csak ma beszéltem vele először.
- Akkor még nem is…
Félbe hagyta a kérdést. Biztosan rájött, hogy nagyon nagy butaságot akar mondani. A fiú viszont kíváncsian várta, hogy mit akar megtudni, így valamit mégis kérdeznie kellett.
- Megcsókoltad már?
- Mondom, hogy ma beszéltünk először.
- Na és? Azért csak eljött veled. Biztosan tetszel neki. Menj le hozzá a patakhoz, hogy magatokban legyetek, aztán támadd le! Ha nem tiltakozik, akkor benyúlhatsz a szoknyája alá – vigyorgott a jónak hitt ötleten.
- Nem is szoknyában van.
- Az mindegy. Csak nyúlj oda neki.

Zsolt elgondolkozott a hallottakon. Szívesen megtette volna, amit javasolt ez a tehénpásztor, de fogalma sem volt, hogy kerülne alkalmas helyzetbe ehhez. Azt nem mondhatja, hogy nincs szándékában hozzányúlni a lányhoz, hiszen mégis férfi volna, vagy mi. Úgy érezte, ezt bizonyítania kell ez előtt a korábban nem is látott ember előtt. Még szerencse, hogy a patakmeder mélyen van, nem lehet odalátni. Aztán majd azt mond, amit akar.
- Merre vagy? – kiáltott, amikor megállt a magas partfal tetején.
- Gyere csak le, nézd mit találtam!

A lány egy bokor árnyékában guggolt a víz mellett, s erősen figyelt.
- Érdekes. Mik ezek?
- Kis békák. Ebihalak.
- Rengeteg van belőlük. Ott meg halak! De aprók! Meg átlátszóak. Csak a szemük feketlik.

Nagy fekete darázs döngött a fejük fölött, a vízfelszíntől arasznyira szitakötők lebegtek. A lány leveleket tépett a bokorról, aztán figyelték, hogyan sodorja a víz.

Kicsi volt ez a patak, akár át is lehetett ugrani a túlsó partjára. Zsolt elgondolkodott azon, hogy lehetett ebbe a patakba belefulladni. Márpedig megtörtént tavaly nyáron a tragédia, hogy egy tanyasi gyerek – akivel sokat lógtak együtt – fürdés közben elmerült, és holtan húzták ki. Akkor biztosan nagyobb víz volt benne, nem harminc centi, mint most. Vagy nem is ezen a részen fürdött. Talán van mélyebb része is valahol a közelben. Nem járt még korábban errefelé. Az eset után az apja fel is hívta a figyelmét rá többször is, hogy ne jöjjön le a patakhoz. Egyedül semmiképp. Most mégis lejött. Igaz, nincs egyedül.

- Nézd milyen érdekes! – mutatott a lány az ég felé.
- Micsoda? – emelte magasra Zsolt a tekintetét.
- Az ott olyan, mint egy kutya. – mutatott az egyik apró, fehér felhőpamacsra.
- Melyik? Ja, az? Inkább ló. Az meg egy emberfej. – mutatott egy másikra.
- Nekem így ám kitörik a nyakam – feküdt hanyatt a lány a fűben. Majd hirtelen újból felült, levetette a szandálját, lábát belelógatta a vízbe, s újból lefeküdt.
Zsolt is ezt tette. Nevettek. Nézték a tiszta kék égen a bárányfelhőket, vitatkoztak azon, melyik mire hasonlít.
Na, de hogyan lesz ebből csókolózás? Odafordul, lebirkózza. Aztán majd kap egy hatalmas pofont. Na, és akkor mi van? Legalább meg kellene próbálni! És ha nem kap pofont? Akkor hogyan tovább?

Óvatosan megfogta a lány kezét, de az elkapta. Na, akkor ez ennyi volt. A lelke legalább megnyugodott, hogy próbálkozott. Majd legfeljebb elköszönéskor ad neki váratlanul egy puszit. Semmitől az is több.

A lány talán megérezte Zsolt gondolatait, mert hirtelen eszébe jutott, hogy menni kellene, mert agyonüti a nagyanyja, amiért szó nélkül elcsavargott. Agyonütésre nem került sor, de hangos veszekedéssel fogadta, amikor a kapuhoz közeledtek. Így a puszi is elmaradt.

*

Közel három év telt el a vízhordás óta. Zsolt városi legény lett. Ipari tanuló. Hamarosan segéd úr. Ritkán engedték haza, csak havonta volt erre lehetőség. Nem szerette meg a várost. A sírás környékezte vasárnap esténként, amint a majdnem üres buszon zötykölődött a vasútállomásról a kollégium felé.

Ezen a vasárnapon úgy döntött, nem utazik vissza. Búcsú volt a szomszéd faluban. Nem vonzotta túlságosan sem a faszárú nyalóka, sem a játék puska, de este bált tartanak az iskolaudvaron. Délután gyalogoltak át Üsztögre legalább hatan, heten. Az utolsó busz fél nyolckor indult. Nem onnét, hanem hazulról. Nyilvánvaló, hogy azzal nem utazhat el, ha a bálban ott szeretne lenni. Majd a hajnali busszal inkább. Hétfőn iskola, nyolcra ott is lehet. A nevelőtanár talán meg se tudja, hogy nem ment vissza este.

A presszóban keserű cseresznyepálinkát ittak, sörrel kísérték. Üveges sörrel, ami nem volt mindennapos, hiszen vagy csapoltat lehetett kapni, vagy az is előfordult, hogy semmilyent. Bár ünnepi alkalmakon azért többnyire megoldották az italellátást. Igen szemrevaló lányok korzóztak a sátrak között, jártak be fagyizni a presszóba. Remélhetőleg sokan közülük ott lesznek este a bálban. Zsolt ki is nézte magának a legcsinosabbat. Aligha találkoztak korábban, mégis mintha ismerősnek érezné. A lány is észrevette, hogy ő a kiválasztott, de kacér pillantásokon túl nem teremtettek kontaktust.
Na, majd a bálban!