Egy amerikai és egy mexikói zsaru járja Los Angeles utcáit és vállvetve harcolnak az utcai bandák ellen, miközben megállás nélkül ugratják egymást. Sablonos történet? Igen. Izgalmas? Talán. Ki lehet ebből még hozni valami újat? De még mennyire.
Rengeteg B kategóriás akciófilmet láthattunk már ezzel az alapkoncepcióval és bár némelyik egész tűrhetőre sikeredett, sajnos elmondhatjuk, hogy túlnyomó többségben ötlettelen és üres filmekkel gyarapodott a filmes adatbázis. Ha igazán jó zsarufilmet kéne mondanom az elmúlt évtizedből, talán egy kezemen meg tudnám számolni őket.
Egy biztos, a Kiképzés és Az utolsó műszak szerepelne közöttük. Nem véletlen, hiszen mindkét filmnél egyazon személy követte el a forgatókönyvet, aki nem más, mint David Ayer. Sok kritikában olvasható már és én sem tudok szó nélkül elmenni azon tény és érdekesség mellett, hogy David Ayer szinte csak és kizárólag az Angyalok Városában szolgáló rendfenntartó erők világát próbálja a vászonra vinni, hol több, hol pedig mérsékeltebb sikerrel.
Mielőtt valaki azt hinné, hogy ez ötlettelenségre és begyepesedett alkotói szemléletre vall, sajnos ki kell ábrándítsam, ugyanis Az utolsó műszak után egyértelműen kijelenthetjük: Ayer most ért el a csúcsra és munkájának gyümölcse csak most érett be igazán.
Papírforma szerint most legalább egy bekezdést kéne szánnom arra, hogy bemutassam a sztorit és a főbb cselekményszálat, de ez jelen esetben teljesen felesleges.
Természetesen van egy alaptörténet, de az annyi sablonos és jelentéktelen, hogy ha csak az alapján kéne megítélni a filmet, szinte pontot sem kapna. Két zsaru járőrözik és bandatagokat tartóztat le, miközben játsszák a keményet és megállás nélkül szívatják egymást.
Akkor mitől működik ez az egész? Miért van oda mindenki ezért a filmért? Azért, mert hétköznapi és hihető. A Bourne sorozat óta viszketek attól, ha az egész film alatt rángatják a kamerát, csak azért, hogy valóságosabbnak érezzük az akciókat, ugyanis ez a megoldás az esetek többségében csak ront az élvezeti értéken.
Az utolsó műszakban ez is működik. Ha standard kameraállásokból veszik fel azokat a jeleneteket, amin csak tátogtam a moziban, nem biztos, hogy ennyire átüt a vásznon. Persze a kamerabeállítástól önmagában nem lesz hihetőbb a mozi, ahhoz több kell, hozzá kell adni még valamit. Vegyük sorra, kik azok, akik ezt a pluszt hozzá teszik a produkcióhoz.
Első sorban természetesen David Ayer, aki a forgatókönyvíró és rendező is egyben. Valószínűleg elég sok időt töltött már az L.A.P.D.–nél anyaggyűjtés címén, így pontosan tudja, hogy néz ki egy mindennapos műszak a Los Angeles-i rendőrségnél.
Tudja, hogy nem legyőzhetetlen szuperzsaruk és terminátorok dolgoznak a testületnél, hanem érző és sebezhető emberek, akik ha megbántják őket, szomorúak, ha megviccelik őket, nevetnek, ha meglövik őket, akkor pedig véreznek.
Tudja, hogy nem minden bevetés halad óramű pontossággal, nem minden úgy történik, ahogy azt a zsaruk előre eltervezik. Autós üldözés közben a rendőrök is elnéznek egy-egy kanyart, nem húzódik le mindenki előlük, nem ér ki időben az erősítés és a többi.
De ami legfontosabb, pontosan tudja, hogy milyen a rendőrök megítélése a városban lakó emberek szemében.
Természetesen kellenek színészek is, akik ezt profi módon el is játsszák. Szerencsére sem Jake Gyllenhaalra (Brian) sem pedig Michael Penara (Mike) nem lehet panaszunk. Gyllenhaalról a Bőrnyakúak és a Bear Gryllsel közösen leforgatott Túlélés törvényei epizód óta elhiszem, hogy tökös gyerek, a Túl a barátságon című filmmel pedig azt is bebizonyította, hogy tud színészkedni is az idétlen vigyorgás mellett.
Az utolsó műszakban sem vall kudarcot, jól hozza a figurát, a céltudatos, de kicsapongó rendőrtisztet, aki mindig keresi balhét, de mégis tudja, hol a határ.
Azt hiszem, nem vagyok egyedül, ha azt mondom, Michael Pena első ránézésre egy igazi anti-akcióhős. Hamarabb el tudnám képzelni Tapsi hapsiról, hogy egy kézzel lenyom egy mexikói bandát, mint Penaról, hogy felismer egy rendőrségi Glockot. Pedig az Orvlövészben Mark Wahlberg oldalán már megmutatta, hogy tud kemény lenni, ha kell. A karaktere itt is hasonló, az érzelmesebb társ, akit inkább a józan ész vezérel, de odacsap, hogy ha kell és akár az életét is feláldozza a társáért. Brian és Mike folyamatos civódása és párbeszédei annyira élethűek és természetesek, annyira beleillenek a Los Angeles-i közegbe, hogy az ember sokszor úgy érzi, valójában egy dokumentumfilmet néz rejtett kamerával és igazi rendőröket lát, még akkor is, amikor a műszaknak már vége.
Ami a legmeglepőbb, hogy ez a mellékszereplőknél is ugyanígy működik. Anna Kendrick, Natalie Martinez, Cody Horn és Frank Grillo is élethűen hozza a figurát.
Az utolsó műszak tökéletesen mutatja be, hogy nem minden az eredeti történet. Iskolapéldája annak, hogy egy már ezerszer hallott és látott történetet hogy lehet egy kis plusz hozzáadásával úgy a vászonra vinni, hogy az ember azt érezze, ezt így ebben a formában még nem igazán látta.
Ezerszer láttuk már, ahogy két zsaru hullát talál a házban, vagy égő házból ment ki gyerekeket, de most mégis másnak érezzük, másképp éljük meg a jelenetet. Láttuk már milyen az, amikor rendőrök harcolnak utcai bandákkal, itt mégis megdöbbentő, hogy mennyire aktuális a probléma és mennyire arctalan az ellenség, akivel nap, mint nap meg kell küzdeni.
Természetesen vannak apróbb hibák a filmben, a kézi kamerázás néha fejfájdítóan sok tud lenni, annak ellenére is, hogy van rá magyarázat, hiszen Briant szinte az egész film alatt egy kézi kamerával látjuk rohangálni, a párbeszédekről pedig néha nehéz eldönteni, hogy szándékosan sikerültek bugyutára, vagy valóban így beszélnek az emberek.
Mivel viszonylag kevés időt töltöttem el Los Angeles utcáin, nem biztos, hogy ezt meg tudom ítélni, azt azonban igen, hogy Az utolsó műszak kétségkívül az elmúlt évek legjobb zsarufilmje.
