2019. augusztus 20., kedd

Gyorskeresés

Sziasztok!

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Hazafelé tartok. Az est komor csendjét csak némi kocsmamorajlás töri meg. A nyári hónapoknak már vége...

[ ÚJ TESZT ]

Hazafelé tartok. Az est komor csendjét csak némi kocsmamorajlás töri meg. A nyári hónapoknak már vége, de a nyár mintha ezzel mit sem törődne. Késő este van, de a levegő még mindig kellemesen lágy. Nem is hinné az ember, hogy valaha itt tél volt, s lesz is. A nyírfák sejtetően zizegnek, mintha csak azt akarnák mondani; siess haza, vihar közeleg!
Biztosan hallják ezt a szemben közeledők is. Csak sziluettjük bontakozik ki az est homályában, de jól kivehető; egy szerelmespár az. Nevetésüket tisztán hallom, nem tompítja a távolság sem.
Nemrég még én is így sétáltam valakivel. Nevetve, viccelődve, fittyet sem hányva a rosszalló tekintetekre. Tudtam, hogy csak irigyek a boldogságunkra...
A szerelmespár nevetése egyre erősödik, ahogy közelednek. Mintha csak a világ tudtára akarnák hozni; ők egyek, elválaszthatatlanok.
Tekintetem rosszallóan rájuk szegeződik. Tudni akarom, hogy kik azok, akik e késői órán is ekkora zajt csapnak, nem törődve a nyugovóra tértekkel.
Egyre közelebb érünk egymáshoz, már a lépteiket is hallom. Hallhatóan sietnek, ők sem szeretnének megázni. Sziluettjük egyre határozottabbá válik. A sötétben egy ismerős arc körvonalazódik ki.
A felismerés elszorítja gyomrom. Igen, ő az! Az áruló! A hazug!
A külvilág elnémul, fájó érzés tölt el, ahogy tekintetünk egy pillanatra összeakad.
A lány nevetése hirtelen aláfagy, biztosan felismert. Nem is oly rég még velem járt azon az úton a nyírfák alatt, amin most azzal az idegennel.

Hirdetés

Délután van. Nagyon várom már, hogy találkozzunk. Hiányzik. A kis parasztkolbászos katonákat is elkészítettem már. Remélem örülni fog neki. És ha ma nem jön? Vagy valami baja esett? Olyan kis esetlen. Gondolni sem merek erre. Csak lenne már itt.
Vészjósló gondolataimat megtöri a csengő érces hangja; valaki jött. Én meg itt állok egy szál gatyában. Gyorsan fel kell vennem valami ruhát. Jaj, de minek, csak ő lehet az, és őt nem kell díszmagyarban fogadnom. Nem váratom tovább, kimegyek így.
Szerencsém van, tényleg ő az. Kínos lett volna, ha épp a postás keres, vagy Jehova tanúi jöttek volna téríteni.
Szemei kéjességét csak az arcára kiülő gúnyos vigyor múlja felül. Ezt biztos a hiányos öltözékemnek köszönhetem.
Bent a parasztkolbászos katonák türelmetlenül, de fegyelmezett sorban várják már, hogy megegyék őket. Nem is kell soká várniuk.
Hosszú nap volt a mai, biztos megéhezett már. Az asztalhoz vele szemben ülök, hogy jól láthassam. Még egy utolsó flegma tekintettel végigmér, majd éhsége elnyomja méltóságát, és gyermekien boldog mohósággal pusztítja a kis falatokat.
A látvány melegséggel tölt el. Talán egy anya is ezt érezheti, mikor gyermeke első esetlen lépéseit figyeli, vagy mikor első gügyögő szavait hallgatja.
A kis katonák amilyen sokan voltak, olyan gyorsan el is fogytak. A habzsolás után egy elégedett mosollyal nyugtázza: jól lakott.
Szemei a környezetet fürkészik egy pohár után kutatva, majd a tekintete megakad az én poharamon. Szavak nélkül is értem, hogy mit szeretne. Leveszem a poharamat, majd teleöntöm teával. Alig vettem el onnan a teás kancsót, már ki is kapta a kezemből a poharat, hogy szomját csillapítsa, így koronázva meg a királyi lakomát. Ó, te kicsi lány, elvész két kezed azon a söröskorsón, s ha nem vigyázol, a fejedre szorul!
Evett, ivott, a boldogsághoz nem is kell más. Miután gyomra már nem követelőzik, az érzések is teret kaphatnak.
A poharat leteszi, gyermeki mosollyal felém fordul, majd halk, de kedves hangon, mélyen a szemembe nézve azt mondja: -Köszönöm!
Ó, te Hazug! Te hazug! Honnan tudhatnád, mit is jelent az: köszönöm?! Hisz soha egy őszinte szavad nem volt felém. Ez is terved részét képezte? Sikerült még egy taposásnyival mélyebbre tipornod a sárban. Mit ártottam én neked, hogy ezt érdemeltem?

Egyre közelebb érnek. Most mit tegyek? Átmenjek a túloldalba abban a reményben, hogy nem vett észre? Az lehet, mert sokkal inkább azzal a másik fiúval van elfoglalva.
Balga gondolat. Biztosan észrevett, csak a gyávábbik énem próbál menekülésre bírni. De nem futhatok el minden alkalommal, mikor találkozunk.

Ismét egy fülledt nyári nap. A meleg elől a szobában reméltünk menedéket; hiába. A nyomasztó csendet csak az ablakon beszűrődő lihegés töri meg. Biztosan a kutya próbálja csökkenteni teste melegét.
Csak ülünk egymás mellett, s tudjuk jól, hogy most mi következik. Igazi türelemjáték ez, mintha csak azt mondtam volna; nézzünk farkasszemet! Vajon ki bírja tovább?
Jaj cicám, egyre kevésbé bírod titkolni! Már látom is szemében a vágyat. Vágyat az annyiszor megismételt, de meg nem unható után. Egy fellengzős vigyorral tudomására hozom; vesztettél! De ő csak értetlenkedve ül, mintha nem vett volna tudomást szeme árulásáról.
Egy gyengéd, lágy csók a hamvas nyakára, és a szemérmesség utolsó szikrája is végleg elszáll belőle.
Hirtelen az agyon találjuk magunkat. Nem tudom, hogyan kerültünk ide, de most ez nem is fontos.
Vággyal teli sóhajtásai és izzadt, illatos teste egyre jobban feltüzel.
A bugyiját nem adja könnyen. Tudja jól; erre még inkább gerjedek. Egy-két jól elhelyezett csókkal ez a végső ellenállás is hamar megtörik, s „minden a helyére kerül”.
Ilyenkor érzem csak igazán, hogy teljes egész vagyok, se több, se kevesebb.
Izzadt testünk ritmikusan siklik egymáson, mint egy jól bejáratott motor alkatrészei.
Először halk, rendszertelen sóhajtásai egyre hangosabb, ritmikus nyögésekké válnak, majd egybefüggő sikítássá, és igen!
Megáll az idő. Endorfinban úszó agya nem tudja többé irányítani remegő testét. Ölelése szorítássá erősödik, s csak ennyit tud csak elhaló hangon a fülembe súgni; -Szeretlek!
Ó, te Hazug! Te hazug! Hányaknak súgtad még ugyan ezt a fülébe? Honnan tudhatnád mit jelent a szeretet? Hisz ha szerettél volna, nem tetted volna ezt velem. Mit nem kaptál meg tőlem? Mit ártottam én neked, hogy ezt érdemeltem?

Megtorpantak. A lány angyali suttogása az est csendjében jól kivehető; a fiút próbálja épp meggyőzni arról, hogy útjukat a túloldalban kellene folytatni. De a fiú csak nevet rajta, nem veszi komolyan. Miben lenne jobb a másik oldal, mint ez?
Ó, vagy úgy! Futnál te Hazug?! Megértelek, ezek után én sem cselekednék másképp. Gyere csak, lássuk; a szemembe mersz-e nézni?!

Elárult! ELÁRULT!
Megszűnik a külvilág. Összes érzékszervem egy pontra összpontosul. Feneketlen mélyről felszabaduló érzés tör felfelé. Utat tör magának mindenen keresztül, nem ismerve sem istent, sem embert. De mi ez? És mi lesz, ha a felszínre tör?
A válaszra nem kell sokáig várnom. Egy pillanat alatt mérhetetlen DÜH tölt el. Ha nem teszek semmit, szétfeszít!
Rohanok el, minél messzebb mindentől, mert érzem; nem sokáig tudom már bent tartani. Mint egy öngyilkos merénylő, aki időzített bombájával kétségbeesetten keresi a belváros legzsúfoltabb részét, és BOOM!
A földre rogyok. A garázsajtó felpattogzott festéke megadóan hull alá, mintha csak azt akarná mondani; -Rendben, nyertél, megadom magam!
A kezemen egy vércsepp szalad végig. Majd még egy és még egy, s már megannyi társa követi. Nem fáj. Csak merengve bámulok magam elé, s a külvilág még mindig hallgat.
Elárult. Elárult...

Itt vannak, nincs menekvés. Nem mehetek el mellettük köszöntés nélkül. Csak remélni tudom, hogy a múlt felidézésének fájdalma nem ült ki az arcomra, s hogy az a haszontalan könnycsepp nem csillan meg a szemem sarkában.
Itt vannak, tenni kell valamit! Már-már úrrá lesz rajtam a pánik, de valami megmagyarázhatatlan, felsőbb erő kitisztítja elmém, arcomra elegáns, magabiztos mosolyt csal, és erőt ad kimondani;
-Sziasztok!
Néma csend.
Az én meglepődésemnél láthatóan csak az övék nagyobb.
A fiú nem tudja mire vélni a dolgot, zavarában talán egy régi ismerős képét keresi bennem; hiába. Nem ismer, nem találkoztunk még. Illendőségből azért odadob egy üres -Hello-t.
A lány arcáról még ily erőtlen megvilágítás mellett is jól levehető a szégyenérzet. Biztos benne is végigfutottak a közös emlékek az elmúlt pár pillanatban. Lehajtott fejjel gondosan ügyel arra, hogy tekintetünk véletlen se találkozhasson. Csak egy elhaló, nyegle -Szia-ra telik tőle.
Amint elhaladunk egymás mellett, az utca zajai ismét visszatérnek.
Magam sem igazán értem, mi adott erőt egy ilyen vérbő és tisztességes köszönésre.
A viharfellegek biztos nem fognak hősi tettemet látva elhalasztani érkezésüket, így némi önteltségtől gúnyos vigyorral indulok is tovább. Nagy út van még előttem...

Hirdetés

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.