Túrom a járdát, kaparom, feszegetem a letaposott jeges havat a leggázabb dokkmunkássapkámban, meg a régi szürke térdigérő susogós anyagú nagykabátomban, izzadok mint állat, pedig félig kigombolva, alatta póló, kezemben egy régi kopottas lapát, lábamon egy régi hótaposó csizma(nem mellesleg a talpán kihajtható csúszásgátló acéltüskékkel! :) ) A derekam majd leszakad, pedig még csak a felénél tartok, de rohadtul letapad az 5 centi vastagra összetaposott hókásás jég.

Persze főidőben, délután 4-kor csinálom, jönnek-mennek is az emberek 10-esével, 100-asával, mindenki úgy néz rám mint aki megszabadítja őt a gonosztól, néhányan rámköszönnek csak úgy, néhányan megdicsérnek, vagy megköszönik hogy megállok amíg elhaladnak, hisz szűk a járda, egyik oldalon sövény, másikon a meredek domboldal a templom alatt, közte kb 1m széles, ámde igen forgalmas járda. Jólesik hogy látom hogy az embereknek tetszik hogy mögöttem a bokáig érő jeges hómaradék helyett tiszta járható járda marad.

Hallom ahogy megint jön valaki. Na, megint meg kell várni míg elhalad, minek mászkál itt ennyi ember? Hallom ahogy kopog a cipője a tiszta járdán, de nem fordulok hátra, hát Ő is egy járókelő. Azért mikor mögémér, felegyenesedek, behúzom a lapátot, és félig megfordulok, nézem ki az. Összenézünk. Te jóisten de szép.. Közelebb ér. Nem, nem szép.. Gyönyörű..

- Bocsánat - mondja mosolyogva ahogy odaér - köszi - mondja ahogy elhalad mellettem, lelassítva a még pucolatlan süppedős részre érve.
Ó - mondom én elvarázsolva, miközben nézek utána. Visszafordul. Rámmosolyog. Én vissza.

Ő megy tovább, én csak állok és nézek utána míg el nem tűnik a járda végi lépcsőn.
Aztán lehajolok, nekifeszítem a lapátot a jégnek, de az elcsúszik fölötte. Nem látom a jég szélét. Barna, megsemmisítően beszédes szempárt látok. A járda második felével úgy végzek, hogy nem is emlékszem hogy csinálom. De azt tudom hogy végig mosolygok.

Lesz még vajon valaha olyan hogy egész nap mosolygok?...