Rémálom II.

Hősünket végre kiengedték a kórházból. Mindig is jó érzések tölötték el, mikor kijutott egy-egy betegség után, még kiskorában. Mostanában nem betegeskedett annyit, igy a kórház megint mély nyomot hagyott benne. Mivel még napokig nem volt semmi különösebb tennivalója, céltalanul botorkált. Hazament, kicsit bóklászott a ház körül. Nem találta a helyét egyáltalán. Menekült a múlt elől, nem bírta feldolgozni a veszteségeket, amik érték. Elvesztette mindazt, amiért eddig úgy érezte, érdemes felkelni, erőlködni. Akire eddig felnézett, és akit szeretett, mind elfordultak tőle. Szinte teljesen céltalanná vált. Fel és alá járkált otthon, és bár eddig hírből is alig ismerte az unalmat, most szinte a rabjává vált. Racionális gondolkodása azonnal diktálta a következő lépést: sürgősen új elfoglaltság kell. Bármi ami lekötheti. Bármi. Most. Azonnal.
Kinézett az ablakon. Az a tipikus késő téli idő volt, ami még a legnagyobb költő legmélyebb ihletét is egy mozdulattal elsöpri. Afféle semmilyen-idő. A semlegesség legmagasabb foka, amikor semmi sem lehet jó, de rossz sem. Ilyen megáltalkodottul semlegesen baktatott hősünk az otthona körül. Ebben a percben leginkább antihősnek érezte magát, és arról elmélkedett, vajon hogyan lehetséges ilyen mérhetetlenül gyorsan a mélybe zuhanni mindazon magasságokból, ahova hosszas és fáradtságos módon felküzdötte magát.
Próbált aludni, mert az szinte mindig segített. Most az egyszer még ez sem hozott megnyugvást a számára. Felkelt, és tovább matatott, értelmetlen és reménytelen kérdésekre keresve a választ.
Egy váratlan ötlettől vezérelve lement a pincébe, hátha ott a csend és a hűvös segíti a gondolatai elrendezését. Útközben szembetalálkozott a nyávogó macskájukkal.
- Folyton nyávogsz te majom... - mondta bosszúsan.
- A nyááááád ! - Ásitott a macska.
- Ez nem igaz. Te nem tudsz beszélni! Mondd, hogy nem tudsz beszélni! - Szinte kiabált. Kezdte érezni, hogy valami baj van a világgal. Aztán az érzés ahogy jött, el is múlt. A macska békésen nyávogott még egyet kettőt, és ahogy látta, hogy bizony enni most sem kap, el is somfordált. Hősünk utána.
Leért a pincelépcsőn egészen. Kimondottan tágas pince volt, több részre osztva, garázs egy autónak, kazánház, esővíztartály, műhely... sok limlom egy pingpongasztalon. Szórakozottan beletúrt egy halom ócska tankönyvbe. Még talán harmadikos korából maradtak. Kicsit játszott az egyik otthagyott pingponglabdával. A labda végül elgurult, ő utánasétált.
Ekkor döbbenten vette észre, hogy eltűnt a garázs. Az autóval együtt. Egészen pontosan nem oda jutott vissza az ajtón ahonnan bejött. Eszébe jutott egy régi film, ahol az ajtókat újra kinyitva azok máshova vezettek. Gyorsan elhátrált az ajtótól, megnézte alaposan a pingpongasztalt, majd egy határozott mozdulattal behúzta a nehéz fémajtót. Az ajtó magától becsukódott, anélkül, hogy a kilincshez ért volna, majd nem mozdult.
- Semmi baj, a lépcső úgyis ezen az oldalon van. - Gondolta hősünk. Ezután artikulátlan ordítást hallatott, ahogy észrevette, hogy a lépcső hűlt helyén egy üres sarok van. Lépcsőnek mindenesetre nyoma sincs.
- Lépcsők nem szoktak eltűnni. No de sebaj, van egy ajtó a garázs másik végén, ott alighanem kijutok.- Mondta most már fennhangon, mert a csend és a rémület kezdte fojtogatni, ahogy konstatálta: nincs lépcső. A jól bevált rutin most az egyszer lépcső híján nem működött. Elindult az említett ajtó felé, és ekkor tényleg megijedt.
Ahol valaha a családi autó állt, most egy ősréginek tűnő, korhadó fa alkalmatosság állt. A garázs is átlényegült jéghideg kőfalakkal határolt, alacsony helyiséggé. Egy középkori várat idézett az összhatás, és bizony nem volt valami bizalomgerjesztő.
Történetünk főszereplője közelebb lépett a gyanús fa alkalmatossághoz. Egyre kevésbé tetszett neki a dolog, mert felfedezett két vastag fém bilincset, amik a fához voltak szögezve, és undok sápadtvörös foltokat, amiket látván a felismerés szinte késként hatolt az agyába: Ez bizony vér!

Pár pillanatig mozdulni sem mert, mert képek cikáztak át a fejében, a régi történelemórákon tanultak, azok az órák amikor a kínzókamrákról mesélt a tanár, ő pedig görcsbe rándult kézzel hallgatta. A jeges félelem, hogy egyszer esetleg ő is átél hasonló kínokat, szinte eszét vette. Együttérzett azokkal, akiket megkínoztak, és szinte egyből átérezte, mit is élhettek át.
A kínpad, ami mellett állt, hideg volt. Már régen használhatták, de akkor is nyomasztóan hatott. Mint a vízbe dobott súlyos kő, úgy csapta fel a hullámokat, az emlékek hullámait, amik lomhán haladtak végig az elmén. Régi könyvek ábrái, amelyek félelmetesen kifejező ábrái bemutatták a szenvedést. A régi újságcikk, ahol a kínaiak pokol-felfogása volt részletesen leírva, ábrákkal tűzdelve. Az égő, vonagló, szenvedő emberek képei, amelyek régen morbid gyönyörűséget, és félelmet váltottak ki.
Most egy hosszú pillanat alatt lepörögtek a képek. Ekkor a kőfalú teremben materializálódott két fáklya, és hősünk úgy érezte, egy percig sem akar tovább ittmaradni. Csak egy kiutat tudott innen: az ajtó ahol bejött a pingpongasztaltól. Titokban reménykedett, hogy ha visszamegy, megtalálja a pingpongasztalt, becsukja az ajtót, nekidől, letörli a homlokát, és végl diadalmasan kinyitja, megtalálja az ismerős lépcsőt, már rohan is fel rajta, és egy hétig a közelébe se megy a pincének.
Ekkor meglátta az ajtót, és csak ennyit tudott mondani:
- A franc...
A fémajtó szintén eltűnt. A helyén egy korhadt, antik faajtó állt. Díszítetlen, ócska. Se kilincs, se más. Nem volt más választása, hangosan dobogó szívvel belökte. Az ajtó vérfagyasztó nyikorgással elfordult, és a kép ami ekkor a szeme elé tárult szinte beleégett a retinájába.
A pingpongasztal és a kedves emlékeket idéző limlomok helyén egy hosszú csarnok eleje állt. A csarnokot megtöltötte a szüntelen, panaszos ordítás, véget érni nem akaró megkínzott zihálás. Több tucat olyan kínpad állt rendezett sorokban, amilyet az ajtó másik oldalán már közelről is látott. De ezek mások voltak. Mindegyiken egy-egy ember feküdt, természetellenes helyzetben, tehetetlenül. Fölöttük csuklyás alakok álltak, és szenvtelenül kínozták őket, megállás nélkül. Elhaló hangfoszlányok érkeztek mindenfelől...
- Ne a fejemet, csak a fejemet ne. Könyörgöm, ne a fejemet...!
- Ez fáj. EZ FÁÁÁJ ! ELÉG!
- Argghhh...
Főszereplőnk arrafelé fordult, ahol régen egy állványos fúrógép állt. Meg is találta. Egy szürke csuklyás alak épp egy dörzsárat fogott bele, és a fúró alól érkező ordításból ítélve már félig elkészült egy furat...
Gyorsan elkapta a tekintetét, de a látvány szinte átégett a szemhéján keresztül. Kezdett émelyegni. Minden erejével azon volt, hogy kiutat találjon innen. Pár lépéssel odébb egy másik gépre bukkant. Esztergának tűnt. Egy sárga csuklyás, a hangja alapján egészen fiatal alak állt előtte.
- Nem megmondtam ezerszer, hogy a kést nem vezetjük soha a tokmányba?! És hányszor kell még elmagyaráznom hogy megértsd, a gépre kell figyelni amikor használod? - Ordította a csuklyás figura, teli tüdőből. Aztán meghúzott egy kart. A gép lassan forogni kezdett. Undok reccsenések sora hallatszott. Velőtrázó ordítás.
Hősünk kezdte teljesen elveszíteni a fejét. Hátrálni kezdett, és egy ismerős ajtónak farolt. Villámsebesen feltépte, átvetette magát rajta, és azonnal be is vágta. A fémajtó tompán megdöndült, és kirekesztette a sikolyokat. Ahogy a döndülés elhalt, teljes lett a csend.
Ő maga reszketve a földre ereszkedett és küzdött a hányingerrel. Kicsit megnyugodott, ahogy látta, a garázs újra a régi. Amint egy kicsit erőre kapott, elindult felfelé a lépcsőn. A fordulóhoz érve az a benyomása támadt, hogy elérkezett a borzalom tetőpontjára.
Egy ember lógott fél méter magasan a lépcső fölött. Bár nem volt szél a házon kívül, és alapból is zárt volt a lépcsőház, mégis lassan himbálózott a test. Női alaknak tűnt. A vállig érő sűrű haj is ezt támasztotta alá. Teljesen élettelen volt.
- Ez nem lehet igaz. Ez NEM LEHET. Miért velem történik mindez?! Tegnap még olyan vidám volt, és élettel teli. Most végleg elcsendesedett... Nem így kellett volna történnie...
Szinte sosem sírt, de most mégis alig tudta visszatartani. A látvány egyszerre volt rémisztő és rettenetesen szomorú.
Ekkor azonban az eddigieknél is váratlanabb dolog történt.
A felakasztott lány megmozdult. Szokatlanul higgadtan felemelte a kezeit, és végigtapogatta a nyakán a kötelet. Körülnézett, mint aki nem érti, hogyan került pontosan ide. Aztán egy nyugodt mozdulattal felnyúlt a kötél mentén, két kézzel megragadta, és felhúzta magát rajta. Kihúzta a fejét a hurokból, és kényelmesen leeresztette magát a kötélről, majd elegánsan használva a hurkot, lehuppant a földre.
Azután megszólalt.
- Te tehetsz mindenről. Az egész csakis miattad történt. Azok a szerencsétlenek mind temiattad szenvednek. Hiába is szeretnéd jóvátenni.
- Én... - hangja elcsuklott.
- Igen, csakis te. És éppen ezért, most elátkozlak. - A kötél eltűnt, helyette egy poros kódex pottyant a padlóra. A lány komótosan odalépett, felemelte és kinyitotta. Halkan varázsszavakat kezdett mormolni.
Hősünk sejtette mi lesz. Nem igazán akarta megtapasztalni. Érezte, ahogy hatni kezd az átok, és tehetetlenül kirepül a semmibe.

Súlyos puffanással érkezett egy ismerős betonjárdára. Az otthoni kertkapu előtt volt.
Fájt mindene, még mindig émelygett. Töprengett, hogy vajon miféle átokkal súlytották az imént.
Zsibbadást érzett a szájában, majd egy halk roppanást. Mintha egy foga meglazult, majd kiesett volna. A szája elég kapta a tenyerét és félig kinyitotta a száját. Egy fog hullott a tenyerébe, pár csepp vérrel kisérve.
- Lehetne rosszabb is... - gondolta.
Ekkor újabb halk roppanást hallott, és mégegy foga kihullott. Ezúttal kicsit több vért látott a betonra csöpögni. A pánikroham elkerülhetetlen volt ezen a ponton. Tehetetlenül nézte, ahogy egyre másra hullanak a fogai, és vér folyik a szájából a betonra. Utolsó erejével még felnézett, próbálta elkerülni a vöröses tócsába szóródott, fehéren izzó fogak látványát...

Ekkor iszonyú hirtelen felébredt. Otthon volt, az ágyában. Kintről ismerős szuszogás szűrődött be.
- Csak egy álom volt...nyugalom. - Mondta magának halkan.
Édes ízt érzett a szájában. Finoman megtapogatta az állkapcsát, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a fogai mind a helyükön vannak. Szórakozottan végigsimította az ajkait, majd megnézte a kezét.
Véres volt.