Volt életemnek egy szép, hosszú, több éven át ívelő csavargó-korszaka. Látván az épp berukkolni készülő kortársaimat, felmérve őket, egyetem helyett jóval hasznosabb dolgokra szántam inkább az időt - róttam egyedül vagy mindenféle deklasszált elemekkel együtt az utakat, csodabogarak Zsukján, diplomaták limuzinján vagy csak „két kipróbált lovam”-on; laktam boglyákban, szobor és hidak alatt, lépni bátortalan, csodálkozó ismeretleneknél, fürödtem az ország összes folyó- és állóvízében, loptam krumplit, dolgoztam napszámban vagy kertet ástam egyheti kajáért. Nincs értelme írni róla, mindent nem lehet, akkor keveset se. És különben is, elmúlt.
Az apropóról annyi, hogy napokat is gyalogoltam, át tökön-paszulyon, vagy csak a fekete mézgává olvadt szurkos-szurtos úton, mert eredendő enerváltságomból fakadóan nem volt még halovány indíttatásom sem kitenni a kezemet egy-egy ritka autónak, közben pedig, mint sok más embernek, repkedtek a gondolataim, minden irány nélkül, bele a végtelenbe. Ha belefáradtam a formátlanul hömpölygő gondolatáramba, versírással szórakoztattam magamat, no, persze, ezek hatalmas része az említett végtelenbe fulladt, íróeszköz és egyéb hiányában.
Most viszont belefutottam azon ritka darabok egyikébe, amelyiket le is jegyzeteltem anno. Hiába, ez már az említett időszak vége, Pestről vonatoztam haza (szüleim hazája, Kenese), 80 forintból Kápolnásnyékig volt jegyem, onnan lógtam Fehérvárig, ahol aztán vége is lett, addig ment az utolsó járat. Január volt, csattogó hideg, rajtam egy póló, a 8-as út még két sávos. A vers pedig a Fehérvári vasútállomástól Várpalotáig tart.



Tél köszörűkerekéről
csillagot éj jege cikkan.
Vonni vagont be’ meguntan
hízik az óra s ezüst űr.

Fémdarabot, rideg ágat
villan a sín lecsiszolva.
Vasra virágzik a bánat –
hold-szemeim puha szirma.

Csontra szilánkul a homlok.
Zord temetőn a betonlap-
sírköveken felugatnak
elkomorult darabontok -

gyászra vigyáznak a tar fák.
Sárga vaj olvad a holdra
s duzzanatos, beteg arcát
elkeni, szétmaszatolja.

Bádog egek szege - kémény –
szélkusza hajzata szallag
városok és suta falvak
távoli lámpafüzérén.

Lépteim éjnyire nyújtom.
Tétova fényt tör a lábam.
Kék alumínium-úton,
tiszta, fehér tunikában

mélyre hajol ma a hajnal -
Nap pici pókjai fonják
földre a zúzmara-ponyvát
kócos aranyfonalakkal.


Találtam még itt mást is, ez már kicsit-több-mint-kezdő internetes koromból (volt egy répaköltészeti összeröffenés az indexen), a nyughatatlanságom még jelen, és éppen hajléktalan voltam, ha jól rémlik. Szintén Pest-Kenese viszonylat, vonat, és a dokument szerint volt jegyem.

Répa- szívfény

Öt üveg sörrel végeztem,
míg a vonatom leért.
szarul, átkozottul voltam,
tudhatjátok, hát azért.
Ja, meg állt Fehérváron vagy
10 percet is az a szar -
kérdeztem a kalauzt, azt
mondta, 10 percet, szóval
ugrottam le, hogy még veszek
valamit a restiben,
de bezárt hatkor, gondoltam,
kurva, kibaszott isten -
Ám mire való a rutin
(még inkább: helyismeret)?
Kirohantam, nyurga Zrínyi,
tudtam közel egy helyet:
Panoráma név alatt fut
(szép pingálmány hirdeti).
Rögtönöztem, jaj, mit kérjek:
unicum, másfél deci,
s visszaút jutott eszembe,
súgtam: ''Lám, én volnék a
századunk életreceptje -
szesszel megtöltött répa...
S nézzenek rám rosszallóan,
létem,vállalom: ivás -
ily' nyugalmat ád e meglelt
répaság-identitás.
Mellékdal
Kenesén, a kocsmakapun
pislákolt pár villanykörte -
játszottam két parti sakkot
s felkaptam a Nagygöncölre.

Mára ennyit a közhasznúságról .