Úgy gondolom,vagyunk páran kicsiny,ám szeretett hazánkban, akik régóta vártak egy olyan bejelentésre ami hozzám egy borús november végi délelőttön jutott el, miközben barátnőmék veszprémi lakásában üldögélve, unott pofával töltöttem be egy általam nagyra becsült zenei oldal tartalmát. Valószínűleg nem csak a szemfülesebbek találták ki a címből, hogy a Metallica Budapesti koncertjéről szóló bejelentést olvastam le erről a bizonyos szájtról amelynek böngészése kedvelt passzióim egyike. A korábban említett unott pofa azonnali hatállyal kivirult és egy elégedett, de valószínűleg roppant fülsértő kiáltással adtam a környezetem tudtára, hogy én bizony most nagyon örülök.

Örömöm teljes mértékben érthető volt annak fényében, hogy gyakorlatilag a kilencvenes évek eleje óta, vagyis általános iskolás éveim hajnalától híve vagyok a zenekarnak. Anno még az Enter Sandman volt az első, amit megismertem a Metallicától, egy olyan műsorból, amit a derék (?) Nagy Feró vezetett, Rock Kalapács címmel. Csak érdekességként jegyezném meg, hogy eme remek műsort nagy gyakorisággal nagymamámmal együtt néztem (nem vicc). Lényeg a lényeg,az Enter Sandman nagyban meghatározó volt az akkor még nem létező zenei ízlésem kialakulásában. Mivel korábban még nem volt lehetőségem eljutni a zenekar egy koncertjére sem, amint értesültem Magyarországi látogatásukról rögtön egy régi álmom megvalósulását vizionáltam. A kezdeti örömmámorból lehiggadva telefonálgatásba kezdtem, melynek céljául egy megfelelő, koncertlátogató társaság összeboronálását tűztem ki, mégse kellene egyedül elzarándokolnom erre a nagy eseményre mely otthonomtól majdnem 300 km-re kerül megrendezésre. Szerencsére a későbbi jegyvásárlás gond nélkül lezajlott, így december derekától nem volt más hátra, mint kivárni az akkor még túlságosan is távolinak tűnő május 14-ét.

Persze a rohanó hétköznapok, ha nehezen is, de magukkal hozták a várva várt napot. A koncert napján úgy pattantam ki az ágyamból, mint egy kisgyerek, aki tudja, hogy aznap valami egészen különleges dologban lesz része. Hosszas készülődés, annál is hosszasabb autózás, némi borozgatással egybekötött vonatozás és persze a fővárosi metrózgatás után, öt főből álló csapatunkkal megérkeztünk a helyszínre. Mivel még meglehetősen sok idő volt hátra a kezdésig, kötelességünknek éreztük egy kocsma felkeresését további jelentős bormennyiség elfogyasztása céljából. A csehóban, ami közeli szomszédságban volt a koncert helyszínéül szolgáló Puskás stadionnal cseppet sem meglepő módon Metallica szólt és persze az egész hely tele volt a koncertre érkező arcokkal.

Nagyjából fél nyolc magasságában döntöttünk úgy, hogy ideje elfoglalni helyünket a stadion normál álló szektorában ahova jegyeink szóltak. A bejutás természetesen roppant körülményes volt, motozással, méretes tömegnyomorral. Szerencsére az emberek nagyrészt türelmesen viselték a procedúrát így nem alakult ki értelmetlen lökdösődés, legalábbis nem tapasztaltam ilyesmit. Mikor beértünk még javában a Volbeat nyomta bemelegítő műsorát, bevallom én nem tartoztam azon kevesek közé akik túlzottan kíváncsiak voltak rájuk,azt mindenesetre megállapítottam,hogy szegények roppant kicsi hangerőt kaptak a technikai stábtól. Természetesen itt még vettünk magunkhoz némi alkoholt, jómagam gondosan ügyeltem arra, hogy nehogy a kelleténél jobban berúgjak a koncert előtt.

A kényelmes, relatíve késői érkezés azért kicsit megbosszúlta magát, képtelenség volt már túlságosan közel kerülni a színpadhoz. Azért köszönhetően a jelentős fesztiválos rutinnak sikerült kellően élvezhető távolságba „verekedni” magunkat. A túl közeli régiókban egyébként akkora volt már a tumultus, hogy egy gombostűt is nehéz lett volna leejteni, oda annyira nem is vágytam. A színpad hatalmas volt,két oldalt óriási kivetítőkkel, sőt a zenekar mögötti fal is egy hatalmas kivetítő volt,fantasztikus minőséggel. Pár perccel kezdés előtt még hangolgattak egy kicsit, a lábdobok földrengés szerű dübörgése már előrevetítette mire lehet számítani majd koncert közben. Volt egy kis gitárzajongás is ami szintén csak feltüzelte a jelenlévőket.

Ekkor már érezni lehetett a levegőben a felfokozott várakozást. A stadionba való belépés után már abszolút nem néztem az órára,így igazából fogalmam sem volt,hogy egész pontosan hánykor aludtak ki a fények és csendült fel A Jó, a Rossz és a Csúfból jól ismer Ecstasy of Gold,közben a kivetítőkön a filmből mutattak jelenetet. Mennyit vártam erre. A kezdőnóta, ahogy arra számítottam a Creeping Death volt, lelkes csápolásba kezdtem akár csak a körülöttem lévő, lövésem sincs hány ember. A hangzás bivalyerős volt de korántsem tökéletes, Hetfield hangja kicsit erőtlenül szólt, a dob eléggé túl volt hangosítva, amennyire tudom ez általános a Metallica koncertjein.Feltehetően Lars Ulrich önimádata az oka. Másodikra a For Whom The Bell Tolls jött. Aki figyelemmel követi, hogy a banda az utóbbi időben milyen set-listekkel nyomul ezen sem lepődött meg. Itt már eléggé transzban voltam, a Whom az egyik nagy kedvencem a zenekartól. Rob Trujillo basszusgitárja nagyon morcosan szólt,amúgy is szimpatikusnak tartom az ipsét, tökéletesen illik a zenekarba. A lelkesedésem kissé alábbhagyott a Through The Never alatt, a fekete lemezről nem sok nóta tetszik igazán, és ez sem tartozik a kevesek közé. Én legfőképp az első négy albumot preferálom így reménykedtem, hogy minél többet nyomnak ezekről. Így a negyediknek érkező Harvester of Sorrowt a Justice-ról extázisközeli állapotban hallgattam végig. A Fade To Black igazán kellemes meglepetés volt,nem szamítottam rá de annál inkább örültem neki.

Következett a That Was Just Your Life, The End Of The Line, The Day That Never Comes hármas a legutóbbi lemezről, kicsit bántam,hogy ezekre pazarolták műsoridőt, annak ellenére, hogy nem tartom rossznak őket, legalább egyiket lecserélhették volna valami régebbire (mondjuk a Leper Messiah-ra ami a titkos kívánság listámon volt,sajna nem kaptuk meg). Ahogy említettem nem vagyok feltétlen híve a Black Albumnak (annak ellenére, hogy ez szeretette meg velem a zenekart még anno) de a Sad But True-val engem is megvettek kilóra. Nagyon odacsapott. Sajnos ami ezután jött nálam kivágta a biztosítékot, a Cyanide, nagyon gyenge dalnak tartom, a netet böngészve arra a következtetésre jutottam,hogy más is úgy gondolja,hogy ez volt a koncert leggyengébb tétele. Azért szeretném leszögezni, hogy ez egy élménybeszámoló, így a saját véleményem tükrözi, a saját ízlésemnek megfelelően, ha valaki aki ott volt más véleményen van hát elfogadom azt is.

Ezek után elsötétedett a színpad és háború hangjai hallatszottak a hangfalakból, még némi pirotechnikai bemutatóval is megfejelték a dolgot (ezt egyébként többször is alkalmazták a buli alatt, szerencsére nem vitték túlzásba). Mindenki tudta mi következik így a hangulat ennek megfelelően fokozódott. Azt hiszem a One nélkül ma már nem telhet el Metallica-koncert és ez így van jól, régóta vártam,hogy élőben hallhassam. Itt azért (és máshol is) voltak pontatlanságok, igazán nem tudott meghatni a dolog. Szinte el is feledkeztem róla, hogy a Master még nem volt, ennek megfelelően artikulálatlan üvöltéssel és némi ördögvillázással fogadtam a kezdő taktusait, k*rvajó, a közepén található lírai rész a szólóval pedig megunhatatlan, öröm volt hallgatni. Akárcsak az Blackened-t ami ezután jött, nálam ez a kényeztetés kategóriájába tartozott. A Nothing Else Matters előtt Kirk Hammet tartott némi bemutatót gitártudásából, hangulatos volt. Amúgy ő bennem valamiért mindig nyámnyila alak benyomását keltette, fogalmam sincs miért. Ettől persze még bírom amit csinál és érdekes,hogy így élőbe nem tűnt már olyannak. De visszatérve a koncerthez én meglettem volna a Nothin’ nélkül de nyilván ez is be van betonozva a műsorba, énekeltem (ez azért túlzás) is ahogy illik.

Következett az álfinálé az Enter Sandman-nel ,ehhez kár lenne bármit is hozzáfűzni, talán csak azt, hogy Trujillo bemutatta szokványosnak korántsem nevezhető mozdulatait, aki kíváncsi rá miről beszélek az interneten bizonyára talál erről különböző videókat. A nóta elképesztően szólt,a jól ismert riffek szinte legyalulták a hajunkat (nem mintha a koncert többi részében nagy panasz lehetett volna a hangzásra). Én itt már többszörös extázisban voltam.
Miután a zenekar levonult, hogy visszatapsolhassuk őket, elnyomták a Diamond Head féle feldolgozásukat, a Helplesst, teljesen érdektelen volt számomra. Mikor megkezdték egy pillanatra azt hittem a Motörhead Overkill-je az de sajna tévedtem. Az újabb ráadásnóta a Motorbreath volt a Kill ’em All-ról, na ez nálam nagyon beütött,imádom ezt a dalt,elmebeteg módjára tomboltam végig. Azon reményem,hogy erről az albumról utóbbi időkben felvett jó szokásukhoz híven elnyomják a Hit The Lights-ot sajnos nem vált valóra, na nem baj, több is veszett Mohácsnál(de azért nagyon jó lett volna). Nyilván ehelyett volt ezúttal a Motorbreath.

Elérkeztünk tehát a nagy fináléhoz ami nem más volt mint a Seek & Destroy. Telitalálat! Hetfield és társai nagyon jól rájöttek, hogy ez igazán jó befejezés egy koncerthez hiszen kellőképp kultikus státuszban van már és a faék egyszerűségű refrént is mindenki együtt énekelheti a csapattal. Ahogy azt itt is nagyjából mindenki megtette szerintem. A egyetlen problémám maga a tudat volt, hogy ez az utolsó szám. Ennek megfelelően mindent beleadtam az őrjöngésbe. Igazán f*sza lezárása volt az eseménynek. A koncert végén a tagok még egyenként elköszöntek, Trujillo például egy egyszerű üvöltéssel. Lars azonban megígérte, hogy nem kell rájuk újabb 11 évet várni és hamarosan találkozhat velük a magyar közönség. Remélem ők már tudnak valamit amit mi nem. Úgy legyen!

Eljutottunk hát oda, hogy megválaszoljam a címben feltett nagy kérdést. Valóra vált az álom? Nehéz megmondani így kerek-perec nem is fogom. Hatalmas élmény volt és feltehetően mindig örömmel gondolok majd vissza a koncertre. Persze voltak negatívumok is szép számmal de az élmény azért nagyjából kárpótolt értük. Például szép gesztus lett volna ha Hetfield egy-két szót mond magyarul, ez persze nem nagy ügy, de egy „köszi” vagy „hogy vagytok?” mókás lett volna,ezt persze semmiképp nem negatívumként akarom felhozni. Főleg, hogy angolul azért pár szót szólt hozzánk, magyarokhoz. Amúgy a zenekar hozzáállása egész kellemes volt szerintem, vigyorogtak és kommunikáltak a közönséggel, ahogy azt kell. Szerencsére az égiek is kegyesek voltak hozzánk, a jelentésekben beharangozott komolyabb mennyiségű esőből péntek estére semmi nem jutott. Tehát annyi év várakozás után azt hiszem csalódottság nélkül gondolhatok majd vissza erre a bulira és nagyon remélem, hogy lesz még részem ebben az élményben. Talán akik szintén ott voltak hasonlóan jó érzésekkel távoztak. A buli után persze reggelig tivornyáztunk még a jelen lévő haverokkal. Ez azonban már egy másik sztori…

(A képek a passzio.hu-ról származnak)