Tegnap éjjel furcsa dologra lettem figyelmes. Csak ültem a szobámban szótlanul, belemélyedtem a székembe és átadtam magam a zenének. Csend volt, mindenki aludt már, egyedül én voltam ébren.
Hirtelen úgy vetült a sárga neon fénye a kezemre, hogy épp megvilágította a jobb mutatóujjam begyét. Észrevettem egy hosszanti vágás forradásának a nyomát. Először magam sem értettem milyen sérülés lehet ez, de ahogy néztem sok mindent juttatott eszembe. A hétköznapok során nem látszik ez a heg, sőt már régen elfelejtettem azt is, hogy ott van. Mégis azon az éjjelen egy pillanat alatt előtűnt és emlékek hadát hozta magával.
Egy kicsike kis forradás és mégis mennyi mindent jelent. Már emlékszem: Akkor szereztem mikor tavaly októberben idegesen pakolásztam a szobában. Hirtelen kicsúszott a kezemből valami és végigszántotta az ujjbegyemet. Észre sem vettem rögtön, csak arra figyeltem fel mikor már minden tiszta vér volt. Gyorsan rászorítottam egy zsebkendőt és rendezkedtem tovább. Nem volt időm ilyen ''apróságokkal'' foglalkozni.
És hogy miért írom ezt most le? Azért, hogy néha egy apró dolog is mennyi mindenre képes emlékeztetni az embert. Arra, hogy akkor azért voltam ideges, mert éreztem, hogy hamarosan minden megváltozik. Féltem és reszkettem, mert éreztem azt a remegést, amit a változás szele okoz olykor. Vajon átélte-e már rajtam kívül ezt az érzést valaki? Amikor tudod, belülről érzed, hogy közeleg valami, de nem tudod megmondani, hogy mi az. Amikor annyira titokzatos minden, más a levegő illata és végigszalad rajtad egy különös bizsergés, ami olyan leírhatatlan. Ez a változás szele...
Ránézek a hegre és közben a lelkembe látok. A múlt képei, amik már csupán emlékek. Ki gondolta volna akkor, hogy pár hónap alatt megváltozik minden? Ki gondolta volna, hogy ennyi mindent tartogat nekem az élet? Elkezdődött egy új év és ezzel együtt számomra lezáródott valami. Életem egyik fontos fejezete. Új lap kezdődött és ami elmúlt azt többet nem hozza már vissza semmi. Sokan félünk ettől a változástól, én is féltem...
Egyszerre kellett felnőnöm és megtanulnom elveszíteni. Egyszerre kellett szembesülnöm azzal, hogy szeretni nem mindig csodálatos. Rá kellett döbbennem, hogy az élet nem olyan, amilyennek gyerekszemmel látjuk. Küzdés és néha minden erőfeszítéseink ellenére csak céltalan bolyongás. Sokszor gondolok vissza az elmúlt időkre. Azokra a boldog pillanatokra, amik olyannyira eltűntethetetlenek, akár ez a heg az ujjam begyén. Mindenki életében vannak ilyenek. A lelkünk legmélyén őrizzük őket és az elkeseredettség óráján néha jó elmerülni bennük.
Ezek a hegek valójában nem is a testünkön vannak. Az életünk minden egyes meghatározó eleme egy ilyen heg. A fájdalom, az öröm, a szerelem, a bánat, a csalódás, mind csak hegek és mások számára láthatatlanok. A te szívedben is megannyi heg van. Ha jut egy kis időd neked is csöndben leülni, akkor te is észreveheted. A hétköznapok rohanó életében már nem látjuk őket. De ha úgy vetül rá a fény, akkor előbukkan az, amit már talán el is felejtettél, hogy létezik...