A feketeleves
A feketeleves
Vegyünk górcső alá egy eddig nem taglalt komoly problémát. Rengeteg rossz van az életünkben. Jelenleg. Ezektől mind meg tudunk szabadulni. Legalábbis a képesség ott van mindegyikőnk értelmében. Nem fogunk tudni viszont élni vele, ha a megszabadulás helyett inkább egymást fertőzzük meg gondjaink vírusaival, mint egy könnyen terjedő télvízi (mielőtt a tavasz jönne) influenzával. Pedig pontosan ezt tesszük. Én is. Minden létező bajunkat, azok lehetséges következményeit, valós és vélt félelmeinket a nap teljes hosszában, megállás nélkül zúdítjuk egymásra. Nincs mentségünk ebben a tekintetben. Ezt nem a gonosz és furmányos média műveli velünk. Ezt mi tesszük egymással és saját magunkkal. Hagyjunk fel most azonnal a panaszkodással! Mindenkinek van gondja bőven. Nincs szükségünk a világon fellelhető összes nyavalyát nemzeti szintű betegséggé tenni. Ha őszinték akarunk lenni, akkor már rég megtettük. Így lehetséges az, hogy mi magyarok saját magunkról minden rosszat gondolkodás nélkül elhiszünk, hiszen mi is csak a mocskot öntjük egymásra vég nélkül. Még azokat is visszarántjuk a mélybe, akik mindennel dacolva, akár ösztönösen, akár erős hitüknek vagy tudatosan pozitív beállítottságuknak köszönhetően már majdnem kikapaszkodtak a forró szurokkal teli rozsdás hordóból.
Hirdetés
Azonnal hagyjunk fel ezzel! Egy újabb remek lépés, amit konkrétan megtehetünk. Most azonnal. Nem lesz könnyű, mert eddig így éltük egész életünket. Koncentráljunk. Először most csak erre az egyetlen dologra. Határozzuk el reggel és este, a nap minden egyes órájában, hogy értelmünk tiltakozzon azonnal, ha már megint panaszkodunk vagy szidalmazunk. Nagyon jó első lépés és konkrét gyakorlat ez ahhoz, hogy nem sokára teljes gondolkodásunkat uralni tudjuk. Hívjuk fel a többiek figyelmét is erre. Természetesen csak azokét, akikkel vagyunk olyan viszonyban, hogy ez nem szül további békétlenséget. Akikkel nem állunk ilyen kapcsolatban és folyamatosan dől belőlük a világ minden bánata, mások szidalmazása, a harag mindenki irányában és a gyűlöletre való uszítás, azokat kerüljük el jó messzire. Ha leszoktunk a panaszkodásról, az ítélkezésről és nem a harag vezérli érzelmeinket, kellemetlenül fogjuk érezni magunkat az ilyen módon viselkedők közelében. Nem mások ők, mint az életerőt elszippantó dementorok a varázstalan világból.
Ha olyan problémánk van, amit meg kell osztanunk a hozzánk közel állókkal, akkor kérjünk inkább tanácsot. Máris pozitív irányba tereltük a beszélgetést. A panasz áradatot lecseréltük egy építő jellegű párbeszédre. Emeljük ki itt gyermekeinket. Ha őket a mélybe taszítjuk, akkor megmérgezzük a jövőnket, megmérgezzük az ő jövőjüket. Emeljük ki társunkat is, aki mint mindenben, most is az első számú szövetségesünk kellene, hogy legyen. Ki az a bolond, aki legfőbb szövetségesét a szakadékba taszítja?
Ehhez nagyon közel álló és természetében hasonlító alattomos ellenségünk a folyamatos ítélkezés. Ezt legalább olyan gyakorisággal alkalmazzuk, mint a panaszkodást, vagy inkább még gyakrabban. Szokjunk le az ítélkezésről is. Ez is nagyon nehéz, mert kisgyerek korunk óta vésődik belénk ez az alapvető szokásminta. Oly annyira, hogy már teljes mértékben automatikussá vált. Amint meglátunk valakit, máris kész véleményünk van róla. Ha látunk egy olyan autót, amire vágyunk, de anyagi lehetőségeink a közelébe sem engednek, kész regényt tudunk gazdájának becstelen tetteiről mesélni, pedig nem is ismerjük. Egy csinos fiatal nő láttán, aki nem lehet a miénk, máris megalkottuk a róla szóló verdiktet. Buta kis dizsike, aki csak a pénzre hajt. Az is idetartozik, amikor apró kellemetlenségek érnek, és az okozóját azonnal betesszük egy előre felcímkézett skatulyába. Ha valaki ügyetlenkedni mer egy kicsit a volán mögött, és emiatt tizenöt másodperccel többet kell a két órás dugóban várakoznunk, azonnal rávágjuk, hogy „Apuci vehetett volna kisebb autót is a béna szőkéjének, de leginkább csak egy turmix gépet a konyhába”. Lehet, hogy az illető hölgy gyermekorvos, és fáradt a tizennégy óra szolgálat után.
A zsúfolt embertömegben véletlenül nekünk ütköző fiatal vagy büdös punk vagy ostoba rocker. Nem is büdös és valószínűleg nem is buta. A valóságban persze ennél sokkal cifrább szavakat használunk. Ezt itt most mellőzzük. Sajnos a szerzőnek is elég gazdag a szókincse ezen a téren. Sorolhatnánk a végtelenségig automatizált, mindenkit azonnal megítélő reakcióinkat. Miért ellenségünk ez a fajta nem gondolkodás? Egy részben önbecsülésünk hiányából fakad, és ha nem változtatunk, akkor nem fogjuk tudni növelni azt, pedig nem sokára látni fogjuk, hogy mennyire fontos teendőnk ez. Másrészt az ítélkezés a panaszkodással együtt annak az eszköze, hogy valódi problémáinkat eltakarjuk a szemünk elől és magunkon kívülre helyezzük, mintha semmi közünk nem lenne hozzájuk. Másokat címkézünk meg magunk helyett. Ilyen módon sosem fogjuk elérni a személyes felelősségvállalás alapvető szintjét, ami ugyanúgy nélkülözhetetlen a változtatásokhoz. Nézzük, mit faraghatunk még le feleslegesen nagyra hízott terheinkből.
A következő lelki betegségnek már van köze a médián keresztül történő agymosáshoz. Ez pedig nem más, mint a korábban már említett gyűlölet. Miért olyan veszélyes méreg ez a szívünkben? Könnyen bekerül oda, hiszen előző két társához hasonlóan eltereli figyelmünket a problémáinkról és azok valós okairól. Kiirtani viszont már sokkal nehezebb, és ha nem sikerül, akkor elszívja életünk minden energiáját. Saját magam is kísérleteztem vele. Nem volt nehéz, hiszen azelőtt én is a mindenben és mindenkiben a rosszat, az ellenségeset vagy a nevetségeset kerestem, és rögtön hangos ítéletet is mondtam. Nagyjából mindenkiről, kivéve saját magamat. Amikor így viselkedtem, azt tapasztaltam, hogy tíz óra mély alvás után is állandóan fáradt és levert voltam. Mi ez, ha nem közvetlen bizonyíték energiánk illegális megcsapolására? Nem marad erőnk saját magunk felépítésére, sem a gondolkodásra, alapvetően semmilyen tartalmas cselekvésre. Megint ugyanott vagyunk, ahol a part szakad. Egy kis területen belül tévelygünk, és mindig ugyanoda jutunk vissza. Nem gondolkodunk. A gyűlölettől legyengített tudatunk nem is képes rá. Sodródunk hát a többiekkel együtt, félig kómában a nagy semmi felé. Legyünk a gyűlölet kapcsán még pontosabbak. Nem a semmi felé sodródunk, hanem ahogy azt már korábban láttuk, haraggal telt szívvel, látszólag és álságosan egy közösséghez tartozva, ahol mindenki hasonlóképpen érez valakik vagy valami iránt. Mindeközben a farkas falkához való tartozásunk akaratát a magunkénak hisszük.
Voltunk már birkák, vak bányalovak és farkasok. Milyen jó lenne, ha embernek tudnánk nevezni magunkat. El fogjuk érni ezt a szintet is, de előbb nézzük, hogy a média és az egymás által kijelölt kötelező utálni valókon kívül, mi gerjesztheti még lelkünkben a haragot. Van, aki különbséget tesz gyűlölet és harag között. Gyönyörű nyelvtanunk szerint van is hangulati különbség közöttük, de számomra ugyanarról van szó. A válasz nem fog tetszeni. Meggyőződésem, nálam sokkal okosabb gondolkodókkal együtt, hogy a harag abból fakad, hogy másokat és a körülöttünk történő sok rosszat hibáztatjuk gondjaink miatt. Valós vagy vélt sérelmeinket olyan ragaszkodással dédelgetjük, hogy el sem lehet tőlük szakítani minket. Már megint ugyanitt vagyunk. Saját magunkon kívül helyezzük megoldásra váró problémáinkat. Tőlünk független okokból megesett rossz történéseknek tekintjük őket. Nem kezdünk velük semmit, miközben borzasztó mértékben sajnáljuk magunkat. Nem fog a megoldás újdonságként hatni, hiszen egy helyben járunk. Ismét a személyes felelősségvállalásnál. Mi magunk vagyunk sorsunk kovácsai. Nagyon kevés olyan dolog történik velünk felnőtt korunkban, aminek a bekövetkezéséhez semmi közünk ne lenne. Nézzünk egy konkrét példát a saját életemből, hogy mindez hitelesnek tűnjön az olvasó számára.
Évekig gyűlöltem volt feleségemet, amiért egy olyan rendes embert, mint én, egy laza mozdulattal a kukába hajított tizenhat év házasság után. Nagyon megértő voltam magammal szemben és teljes mértékben egyedül őt okoltam családom széthullásáért. Gyakorlatilag nem is tudtam másra gondolni. Nem szeretném az ex-menyecske érdemeit csorbítani, nyilván meg van az ő része is a családi drámában. Be kell látnom azonban, hogy szarvashibát vétettem, amikor huszonnyolc éves koromban elvettem egy súlyosan terhelt családi háttérből származó tizenhat éves éretlen gyereket, aki menekült otthonról az első lehetséges befogadóhelyre. Tettem mindezt a legnagyobb alapossággal és körültekintéssel, gondosan felkészülve a tökéletes párválasztásra, az akkori bigott vallásosságom szent ideológiájának alapköveire kezdve el családot építeni. Ezután ráosztottam a vidám kis tinilányra azt a szerepet, ami az én életem általam előre megírt forgatókönyve szerint ráesett. Nem kérdeztem meg, hogy akar-e egyáltalán szerepet vállalni, és azt sem, hogy milyet. Saját nevelés lészen a lelkem, abba nem csúszhat hiba. Ma tisztán látom, hogy nem tettem mást, mint beállítottam egy időzített bombát, amit aztán a saját székem alá erősítettem. A robbanás pedig három gyermeket és két felnőttet sebesített meg súlyosan. Muszáj itt visszatérnünk egy gondolat erejéig az előbbiekben vizsgált emberi kapcsolatainkhoz. Nagyon fontos személyes tanulság, hogy ne akarjuk birtokolni se társunkat, se gyerekeinket. Ne akarjuk az életüket irányítani, vagy ami még rosszabb, élni azt helyettük. Foglalkozzunk a saját szabadságunk kivívásával. Oly sok rossznak vagyunk a rabszolgái, ne tegyünk másokat is azzá.
Nem rövid az út, amíg az ember eljut odáig, hogy a kudarcokat saját hibáinak is képes tekinteni. Kezdjük el elfogadni azt a tényt, hogy a legtöbb velünk történő rossz dologban aktív szerepünk van. Minél korábban sikerül ezt elhinnünk, annál kevesebb és könnyebben gyógyuló sérülést kell elszenvednünk éltünk során, és ami még fontosabb, annál hamarabb kezdhetjük el sorsunk irányítását a saját kezünkbe venni. Ahol most tartunk, és amik most vagyunk, az egyedül tőlünk függ, senki mástól, pontosan ugyanolyan mértékben, mint az is, hogy a továbbiakban hogyan alakul a sorsunk. Azt is fontos tisztán látnunk, hogy az előbbiekben vizsgált negatív érzelmeink nagy része nem más, mint vádaskodás, másokra való mutogatás. Honnan tör ez elő a felszínre? Belülről. Mi belőlünk. Nem tőlünk független külső körülményekből erednek. Nem más emberek vagy különböző helyzetek okozzák. A negatív érzelmek, a panaszkodással, az ítélkezéssel, a gyűlölettel és a vádaskodással az élen, nem mások mint az egyes élethelyzetekre adott válaszaink. Saját reakcióink, melyeknek tartalmát tudatunk határozza meg, egész pontosan annak jelenlegi állapota. Ezeket a reakcióinkat kell lecserélnünk a már annyiszor említett tudatos felelősségvállalásra, az adott helyzetek világos értelmezésére és az annak megfelelő helyes cselekvésre. Azt is tudnunk kell, hogy a negatív érzelmeink kéz a kézben járnak a kellemetlen, vagy akár elviselhetetlen mértékű testi panaszainkkal, a feszültséggel, szorongással, félelmeinkkel és az általuk okozott betegségekkel. Mindezek legfőbb oka pedig az, hogy nem mi irányítjuk a saját életünket. Nincs egyensúly testünk és tudatunk, lelkünk és értelmünk, saját magunk és környezetünk között. Mások által irányított, természetellenes életet élünk. Messze elrugaszkodtunk létezésünk eredeti és természetes voltától. Tudattalan, könnyen irányítható droidok vagyunk olyanok szolgálatában, akiket nem is ismerünk. A jó hír ismét az, hogy mindezt gyökerestül meg tudjuk változtatni. Ennek a képessége és lehetősége ott van mindannyiunkban. Legfőbb eszközünk ehhez pedig a gondolkodás.
Láttuk az eddigiekben, hogy mennyire embertől idegen világban élünk. Láttuk, hogy a számunkra idegen helyen ráadásul magányosak, a többiektől elszigeteltek vagyunk. Láttuk, hogy önbecsülésünk mértéke, ami nélkülözhetetlen a változtatásokat elindító gondolkodáshoz és cselekvéshez, gyakorlatilag a nullával egyenlő. Láttuk, hogy mennyi hasznos energiát pazarlunk el negatív szokásaink és érzelmeink táplálására. Legutóbb pedig azt mondtuk, hogy ezek közvetlenül egymás mellett kaptak helyet életünk színházában a folyamatos szorongással és félelemmel. Ez utóbbi kettő az oka életünk megbomlott, vagy inkább sosem létezett egyensúlyának. A félelem a legfőbb rombolója lelkünk békéjének. Azt is tudjuk, hogy ha a természetes egyensúly bármiben megbomlik, akkor lelkünk tiltakozni kezd, ami testi panaszokban ölt testet. A legtöbb esetben az elsődleges panasz pedig újra a félelem és annak kínzó tünetei. Ocsmány egy ördögi kör, vagy inkább spirál, ami egyre lejjebb húz minket. Ne engedjük meg neki. Nézzük tovább, hogy milyen más lehetséges gyökerei lehetnek még félelmeinknek.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
