Szerintem a magyar nyelv legszebb szava az édesanya. A második legszebb szó az édesapa. Elvesztettem őt örökre. Elhatároztam magamban, hogy méltó emléket fogok neki felállítani, hogy én és más soha ne felejtse el az én édesapámat. Ez az írás, csak egy emlék lesz, semmi több. Talán ez a legkevesebb amit megtehetek neki, az ő emlékére. Az a nap volt életem legrosszabb napja, életem legkeservesebb, kínokkal teli percei. Már több mint 7 éve, hogy nem láttam őt.

2002 szeptember, másod hét szombatján, elutaztunk a nagyszülőkhöz. Az a nap teljesen átlagosnak indult. A nap úgy kelt mint mindig, de számomra a nap nem úgy hunyt le, mint mindig. Reggel korán keltünk, emlékszem, még, hogy akkor még köd is volt. Bepakoltunk és elindultunk. Út közben többször is megálltunk.
Apám megállt, és bement a STILL boltba, hogy kenőolajat, és egyéb dolgokat vegyen. Segíteni akart a nagyszülőkön, az ott lévő tűzifát akarta feldarabolni. Követtem én is, és még a boltban kaptam egy ingyen sapkát is. Akkor úgy hiszem boldog voltam akkor. Aztán egyszer megálltunk újságot is venni. Utána mentünk az előre kitűzött úti cél felé.

Amikor megérkeztünk oda nem volt, semmi különös, puszi-puszi, egy kis beszélgetés, hogy vagy, stb, a szokásos amikor találkozik az ember egy rég látott szertetett családtaggal. Esteledett, az ég. Szegény papám azt mondta édesanyámnak, nekem már végem, nincs sok időm hátra. Nem emlékszem pontosan mit mondott, de valamit ilyesmi volt. Vigasztalásul annyit mondott, még nem a fiataloké a világ. Kimentem, az udvarba, és láttam, hogy édesapám ott ül a kocsiban a vezető ülésben keresztbe.

Ott beszélgetett, édesanyám egyik húgával, de eléggé estelegedet már, és mondta édesanyám gyerünk már haza. Erre az volt a válsz nem-nem, még elszívom ezt a cigit. Összekapkodtunk és estefele indultunk haza. Sötét volt már, és alig látható volt az út emberi szemmel, fény nélkül. Egy veszélyes útszakaszra értünk ahol, az út egyik oldalán korlát volt, a másik oldalán pedig a vonat töltése. Utánaolvasva több halálos baleset is volt már.

Utazás közben a kocsiban, valamit kérdeztem vagy mondtam édesapámnak amire ezt válaszolta. Vannak jobb dolgok is a halálnál. Nem merek megesküdni, hogy pontosan ezt mondta, én erre emlékszem. Láttam, hogy küszködött. Az autóval valami gond volt, leállt. Az autó lerobbant. Kiszálltunk a kocsiból, ő még a csomagtartóból kivette az elakadás jelzőt és elgyalogolt vele jó messze. Nem tudom hány métert, de olyan mint ha számolta volt, a lépteiből én ezt láttam. Korom sötét volt, még a vonat sem járt akkor.

Egyszer csak fény törik meg az úton, és utána csak egy halk hang volt, aztán egy hangos fékezés. Az-az autó elütötte, őt. Édesanyám rohant oda, de ő már a szalagkorlát, másik felén volt, alatta. Édesapám akkor gondolom szenvedett, és nyöszörgött, ott hevert a fűben. Nem tudom mik voltak az utolsó szavai, szegény beszélni se tudott. Hívtuk a mentőket, több ember is megállt, most így nem tudom név szerint kik voltak, de ők is hívtak mentőt.

Ott álltunk, és Édesanyám szeme előtt hunyt el. Amikor megjöttek a mentők, már késő volt. Elhunyt. Édesanyám kiabálva, mondta, mentősöknek, meghalt. Akkor nem fogtam fel, ő meghalt nincs többé, soha nem láthatom viszont, még a túlvilágon sem. Telefonon szóltunk, az egyik rokonunknak, hogy vigyen haza. Ők jöttek is és haza is vittek.

Az után persze kérdezték mi történt. Amikor hazaértünk már hajnali 2 óra lehetett, csak lefeküdtünk Nem szóltunk egymáshoz. Édesanyám nem bírt aludni. Én aludtam, mert még fel sem fogtam a dolgokat. Reggel ha lehet, mondani így, átjött a rokonunk és hozott reggelit, meg segített rendbe szedni a dolgokat. Másnap reggel az iskolában, első órám az osztályfőnőkkel volt. Bejött jelentés, után odajött hozzám megpuszilt és megölelt, és csak annyit mondott jaj te (szegény). Nem értettem, akkor még, hogy ezt miért kaptam. A temetés sem telt túl rózsásan. Minden osztálytársamtól kaptunk a temetésre egy száll szegfűt.

Mindenki ott volt, ők, az egész falú, és én. Édesanyám csak zokogott, közben a nagymama rángatta öt, hogy hagyja már abba. Nem volt tőle szép túl dolog az biztos. Aztán jöttek az ünnepek. Mikuláskor eljött a rokonom, hozott csomagot mindent. A karácsony elég szerényen telt, nem is szóltunk akkor sem egymáshoz, csak csöndbe voltunk. Akkor is kaptunk ajándékot édesanyámtól, persze nem azon volt a hangsúly.
Két doboz legót kaptunk tőle, ami nem szerény ajándék. Volt karácsonyfa minden. A farsangi jelmezbálra nem is mentünk, igaz nem is akartunk. Megértettük, nem és kész. Elsőáldozáskor, édesanyám csak végig sírt ő állt mögöttem. Bérmáláskor sem volt másképp, ott is végig siratott, engem és legfőképp édesapámat, hogy nem láthat engem.

Aztán egy osztálykiránduláson sem vettem részt. Otthon voltam egész nap. Nem mentem le a pályára nem kockúltam egész áldott nap, otthon voltam. Többször is szoktam rá gondolni, az iskolában, de legfőképp este az ágyban, elmélkedés közben.
Többször is gondoltam arra, vajon milyen lenne az életem ha ő élne? Hiányzik, de elmondhatatlanul. Miután teltek az évek, eljött mint minden gyerek egyik legfontosabb életszakasza, a továbbtanulás időszaka.
Rosszul esett, de nagyon amikor a tanár ellenőrizte az űrlapon lévő személyes adatokat. Ott mondta hangosan a szülői résznél, édesapja elhunyt. Rosszul esik, hogy nincs ő, ezért néha nagyon haragszom az életre.

De gondolnom kell a jövőre is. 16 éves vagyok, és lassan felnövök. Ha lesz egy lelki társam, egy barátnőm, akkor, hogy fogom neki ezt elmondani? Sehogy. Bevallom szégyellem magam, 16 éves vagyok és még egy barátnőm sem volt. Főképp ez miatt. Nem is merek nagyon lányokkal lenni.

Úgy hiszem nem vagyok sem csúnya, sem túl alacsony, egy lánykához, a külső adottságom megvan, de ez gátlásom megakadályoz ebben. Nem fogom tudni ezt neki elmondani.
A középiskolában is féltem, hogy túl nagy hangot adnak erre. Ezt utólag hallottam egy falubeli mesélte. Amikor meghalt az édesapám, a szomszéd alig várta, hogy elmondva, elterjessze

Ez hír vagy tény alapján csak döbbentem álltam, ilyen ember is létezik a világon? Ez rosszul esett, de nagyon. Nem volt rossz ember, megvolt mindenünk de nem voltunk gazdagok, de volt tető a fejünk fölött, volt ennivalónk, volt autónk, garázsunk, kertünk. Többször a magam bőrén is tapasztaltam az emberek irigykedtek rá, de vajon miért?

Ezt egy reggeli napom tudtam meg, a buszra várva. A buszmegállóm álltam, várva a buszra, és ott állt egy 50 év körüli ember. Kérdezi édesapád mikor halt meg? Közel úgy 7 éve. Olyan régóta már? Igen. Állatok gépek megvannak még? Nincsenek. Anyátok, hogy van? Mindegy, ő úgy is bírja.
Gépek, apád értett hozzá, ő értett mindenhez.
Már a buszon ülve levontam magamban a tanulságot, szóval csak ezek miatt. Hiányzol, fáj, hogy nem vagy itt! Azt mondogatják, hogy ilyenkor nem sajnálni kell őt, hanem a szépre emlékezni. Emlékszem arra, amikor trakort mentünk nézni. Én is mentem vele.
Láttunk egy kis traktort, amin nem találták meg az alvázszámot. Én meg odamentem azt megmutattam nekik.
Azt mondta, fiam azért kapsz egy tábla csokit. Csak viccből mondta, de jól esett, és most is jól esik ezt a storyt hallgatni. Mert tudom ő mondta. Amikor szerelt, vagy épp készített valami gépet, mindig ott voltam mellette és figyeltem őt.

Hegeszteni is megakart tanítani csak ahhoz túl kicsi voltam. Egyszer megmutatta, hogy kell. Egyszer elvitt a vas telepre is, ahol a vasakat szokta gyűjteni. Valódi kincsesbánya. Egy ősöreg Trabantból beleztem ki a kábeleket nekem.

Csak lapos-elemmel játszhattam. 6-7 évesen nem babáztam nem kockultam, szóval én más elfoglaltságot kaptam az élettől Kaptam fémépítőt ami francia országból lett hozatva. Itt megjegyezném a mai napig nem találtam még olyan fémépítőt amit kaptam tőle.

Sokat játszottam azzal, aminek az lett az eredménye, hogy mára egy csavar sem maradt mg belőle. Elveszett minden darabja. Talán azért mert kivittem a szabadba játszani, talán jobban kellett volna becsülnöm De akkori ésszel nem gondoltam erre, hogy ez kincs tőle, még kéne őrizni.

Nemrég történt, hogy átjött egy falubeli ismerős beszélgetni. Kérdezte, hogy vagyunk, meg valahogy ez a számomra kényes téma is előkerült. Nemsokára felnövök, és nemsokára megtanulhatok autót vezetni is. Sokszor fogalmazódott bennem meg ez a kérdés, tanuljak meg autót vezetni?

Ez a kérdés felvetődött csak másképpen tálalva. Még a mai napig meg van az-az autó, és az-az ember így fogalmazott: de nem sokára lesz újból aki vezetni fogja. És aztán kérdezte tőlem, kicsit megszeppenve, ugye?
Őszinte választ kapott tőlem, nem hiszem, hogy fogom ezt az autót. Nem fogom tudni úgy vezetni mint ha semmi sem történt volna, lehet, hogy még autót vezetni sem szeretnék megtanulni. Édesanyám, azért biztat, hogy tanuljak meg, de én ebbe még nem vagyok olyan biztos, hogy tényleg szeretném.
Úgy érzem, többször is kiborultam lelkileg. Nem tudom és nem is akarom elfelejteni őt. Őszintén bevallom voltam pszichológusnál is. Többször is elgondolkoztam azon, vajon az élet mi jót tartogathat még nekem? Ezt nem tudni.
A nálam szerencsésebb emberek gyakran mondják azt, hogy az élet szép, és jó. Amikor az ember boldog, elérte a vágyait, a célját, az élet értelmét, akkor mondhatjuk, hogy az élet szép? Mondhatjuk. De nem ezzel a szóval. Az élet kegyes volt hozzánk, és mindent megadott. A pszichológusom szerint rossz a térlátásom a világnézetem, mindenek az árny oldalát nézem. De mi mást nézhetnék? mi jót lássak benne?!
Képzeljük ez, hogy egy nagy, szép zöld erdőben vagyunk, ahol a bokrokban kis nyuszik ugrálnak, és kis madarak dalolnak. Jónak hangzik nem? Milyen szép is volna az élet, ha a városokban több fa és növény volna, a ronda beton járdák helyett. Pszichológusom szerint, a szépség mindenütt jelen van, s mindenben csak keresni, és látni kell! Tényleg csak ennyi volna? Nem. Nincs röntgen szemeim, hogy átlássak a tárgyakon, de igazából nem is kell.
Talán nem is a tárgyakon kéne átlátnom jobban, hanem a dolgokon. Azt tanácsolta, hogy többet járjak emberek közé, keresek megértő barátokat, és többet beszélgessek az egyetlen vér szerinti szülőmmel. Igazából, nem szeretném vele megoldani a problémáimat, mivel nekem is kell valami titok. Nem szeretném azt, hogy minden lépésemről tudjanak, akkor elveszik a szabadságérzetem, és ezt mint minden ember természetesen nem szeretném.
A pszichológus tanácsa nem vált be, eddig is jártam az emberek közé, csak nem öntöttem egynek sem oda a lelkemet. Nem is az embereket van a gondom többek között, hanem magammal, a lelkemmel. Nincs lelkiismeret furdalásom, igazából átgondolva nem is lenne miért, csak még nem tudtam elfeledni a történteket.
Nem vagyok csaló sem, az iskolában soha nem puskáztam igyekeztem úgy tanulni, hogy normális iskolába járhassak. Elégedetlen vagyok, meg is látszik azon, hogy milyen iskolába járok. Milyen iskolába járok? Ahol piálnak, a társaság nagy része természetesen dohányzik, bulizik, beszív, és még sorolhatnám. Az iskola környezetével sem vagyok teljesen megelégedve, de ez a kategória nem vészes, a szellemi színvonal, és tévhitek viszont annál inkább. Többet kellett volna teljesítenem. Mondjuk ki őszintén.

A társaság nagy részével is vannak gondjaim, rossz előítéleteim, és úgy gondolom, hogy jogosan. Legfőképp a rossz szokások miatt. A szendvicsemet sem merem elővenni szünetben mert rögtön az volna kérdés, adsz? Nem vagyok önző és kőszívű, de amikor tudtom, hogy az adott illetőnek is van jó pár szendvicse amit eladásra szán, hogy meglegyen a mindennapi betevőre lévő cigarettája A másik számomra aggasztó dolog a társasággal, hogy túl sokan dohányoznak.
Többször kínáltak cigarettával eddig bátran kijelentem, hogy bőven ellen tudtam állni. Majd megnézem őket negyven év múlva, neadj isten addigra talán már előjönnek egyeseknél dohányzás főbb káros tünetei. Bő egy év dohányzás után előjönnek az első kisebb tünetek. Egyik lánynak nagyon cigaretta szaga van, biztos van rá elég anyagi tökélye, hiszen minden áldott nap tudja fedezni azt a két doboz cigarettát, más gyerek pedig éhenhal vagy éhes gyomorral fekszik le. Nem szeretem ezt az emberi pazarlást, persze mindenki magam dönt a sorsáról. Mért kell károsítani magadat? Amikor ezt az egy dolgot meg lehet előzni.
A másik kérdésem: Mért kell egymást folyton bántani? Ezekre a kérdésekre, úgy látszik soha nem fogom megkapni a megfelelő választ.
Azt rühelem amikor csöndben vagyok, és lenyelem mások okosságait, és még akkor is belém kötnek. De ezt ritka eset, de olykor megesik.
Ezt nem értem, főképp ezért mentem pszichológushoz. Hátha segít a lelki gondjaimon bajaimon. Többször is a lányok lenéztek, és szóval ki is fejezték, hogy bizony ennek a csávónak soha nem lesz barátnője.
Természetesen erre is rátéretem, megemlítettem a pszichológusomnak. Úgy látszik többre tartanak egy olyan személyt, akik mást földbe tipornak, mint olyan ember aki másokon segít.
A válasz az volt, hogy előttem áll az élet, nem késtem le semmiről, a szerelmi szálak kibontakozását nem ebben a korban kell elkezdeni. Mért nem? Fiatal volnék? Egy helyes lányt szeretném, és nem a szex miatt. Mások ilyenkor mindig rosszra gondolnak, szerintem egy pillanatra a pszichológus is arra gondolt.
Tetszik egy lányka, aki szinte mindig mosolyog, és így nem tudok őszinte lenni hozzá. Mert mindig feljön a múlt, és mindig attól félek mikor derül ki, és hogy fog ez után vélekedni rólam. Remélem nem fog tartani kevesebbnek, de többnek biztos nem fog tartani.
Legfőképp ez miatt elégedetlen vagyok magammal, szégyenlem magam, hogy 16 éves vagyok és még nem sikerült egy komolyabb kapcsolatot kiépítenem egy igazi hús vér lánykával. Nem szőke lányt keresek, aki mindent elhisz, hanem olyat aki van egy bizonyos értelmiségi szinte. Mi a véleményem a nőkről?
Szerintem a nők mindent természetesebbnek vesznek mindent mint mi férfiak. Könnyebben kibontakoznak, és ők csak élvezik az életet nem pedig szövik, mint pók a hálót A nők adják az életet, de mi férfiak visszük tovább, munka, élőhelyteremtés, és a minden napi bevetőt általában mi szoktuk elővadászni.
A pszichológus a kezelés elején és végén újból feltette a kérdést, mért is fordultam hozzá? Mert lelki gondjaim vannak amit néha elkel mondanom valakinek. Mindenhol rendet kell tenni.
Beszélgetésnek és eszmecserének nem volt rossz, de nem éreztem úgy, hogy okosabb és nyugodtam lett.
A végén elmondta, nincs semmi bajom, csupán önbizalomhiányba szenvedek, és még a kamaszkorban vagyok, ekkor kell valahogy túlélni a lelki traumákat.

Nem csak rólam van szó, hanem édesanyámról is. Neki volt a legszörnyűbb átélni ezt az egészet. Nehéz lehetett feldolgozni neki. Amikor áthaladunk azon az útszakaszon, ahol a baleset történt, elfordul, és erősen kinéz az ablakon. Akkor látom, még mindig benne él az a nap.

A baleset okozója, aki elütötte édesapámat egész másképpen él. Egyszer sem jött el bocsánatot kérni, egyszer sem jött el személyesen, egyszer sem kérdezte meg, mit segíthetek a családnak? De jobb is így. Teljesen elfelejtette a múltat, és szinte új életet kezdett. Megnősült, családot alapított, van már egy gyereke is. Éli életét mint ha misem történt volna. Lehet, hogy ő eltudja felejteni ezt az egészet, de én nem, és én a mai napig a bőrömön érzem ennek a következményeit, lelkileg. Sokkal de sokkal jobb életem lehetne, nem a pénz miatt, hanem a család miatt.

De ezen megírás után rájöttem valamire. Nekem nem pszichológus kell hanem egy apa, egy példakép, egy határozott férfi akitől tanulhatok. Ezek persze apróságok, támogatás nem is kéne, annak örülnék a legjobban ha élne, és újra láthatnám.
Remélem ha felnövök, normális, tisztességes ember válik belőlem, ahogy belőled édesapám. De ahogy neki nekem nekünk, minden embernek vannak hibái, de az nem mindegy, hogy milyen súlyú. A múltat nem fogom tudni elfeledni soha! Nem tudok boldog lenni, nélküled, és nem is teljes a boldogság nélküled, vagyis az enyém biztos nem.

Én mint első szülött fiad, úgy érzem köteles vagyok megőrizni az emlékedet, tudom, hogy te jó apa voltál és megtettél mindent értem,a mit csak lehet.
44 évesen halt meg belső vérzésben, nem lehetett rajta volna segíteni, rögtön a mentőnek abban a pillanatban ott kellett volna lennie, akkor lett volna esélye, de így egy röpke pillanat alatt elszállt belőle az élet. Láttam szenvedtél, bánom, hogy nem volt több eszem.

Drága egyetlen édesapám, Nyugodj békében. Örökké siratni foglak amíg csak élek.