Tavasz
Gyorsan eltelt ismét egy év és megint azon kapom magam, hogy a gondolataimat kergetem. Az idén nem sokat írtam, eltelt az idő. A személyes dolgokra nem térek ki. A makettépítés kissé a háttérbe szorul, pedig nagyon haladnom kéne vele. Marad a túrázás, amiről az elmúlt évekhez hasonlóan most ismét ejtek pár szót, képekkel kiegészítve. Az első oldalon kicsit több a szöveg, mint a kép, de a folytatásban egy kicsivel jobbak az arányok.
Egy januári hétköznap estén kaptam túrázós haveromtól az e-mailt, hogy menjünk el a Gerecse 50 teljesítménytúrára. Menjünk, válaszoltam gondolkodás nélkül, aztán ahogy a metróról leszálltam pár perc múlva, akkor kezdtem el tűnődni, hogy mire is vállalkoztam. Egye fene, este regisztráltam is online, hogy erősebb legyen a hajtóerő.
Volt 2-3 nagyobb, bő 30 km-es túrám, de csak egyedül, saját tempóval, aminek a végén azt szűrtem le magamban, hogy egy napra elegendő a 30 km-es távolság és azt sem szervezett keretek között időre, hanem csak kényelmesebben szeretném teljesíteni. Minek rohanjon az ember?
Telt-múlt az idő, az ülőmunka és a viszonylag mozgásszegény életmód mellé el kellett kezdeni edzeni, de legalább átmozgatni magamat. Hirtelen március lett, 15-én pedig szintfelmérést terveztünk haverommal. Az úti cél a Visegrád–Dobogókő OKT szakasz. Ugyan csak ~25 km, de kellemes 1200 méter körüli szintemelkedés van benne. Ezt az irányt elsősorban haverom térde miatt választottuk, futó betegség, nem bírja a lejtőt, de nekem is volt már hozzá szerencsém az elmúlt pár évben. Azóta szerencsére csak ritkán, de majdnem mindig a legrosszabbkor kerül elő a fájdalom. A kellemeset (kevesebb térdfájás) összekötöttük a hasznossal (több szint = több edzés).
Aznap jó tempót mentünk, bizakodó voltam. Ezután igyekeztem napi szinten is sokat sétálni, ha a városban közlekedtem, de nagyobb edzések helyett mindig közbejött valami. Áprilisban már csak egy Hűvösvölgy–Rozália téglagyár OKT szakasz fért bele egy vasárnapunkba, ami bemelegítésnek kevés, mégis több mint a semmi.
2017. április 15. szombaton Gerecse 50. Pénteken szabadságon voltam, pihentem. Este nem nagyon tudtam elaludni, bezzeg hajnalban már sikerült. Majdnem későn is keltem, így majdnem későn is indultam. Haverom szokás szerint késésben volt, de Kelenföldön az utolsó pillanatban elérte a vonatot. Látszik, hogy nem sokat aludt... Esélylatolgatás: nem sokat vártunk magunktól, de a 10 órás időt céloztuk meg a reggeli kómában. Én pesszimistább voltam, 10 és felet tippeltem, és ezen az első bő 20 km-en nem is változtattam.
Hirdetés
Az egész túra hangulata azonnal magával ragadott, már ahogy a vasútállomásról a rajt/cél felé sétáló embereket megláttam. Mi 6:30 körül rajtoltunk, és voltak akkor is bőven, de a folyamatos indulás miatt eloszlott a több ezer induló. Teljesen felpörögtem, de tudtam, hogy 50 km-re kell tartalékolnom az energiáimat. Az első emelkedőnél persze rendesen kifulladtam, de mindig így kezdődik a bemelegítés, és szerencsére rettentő erővel húzott magával az emberfolyam.
Attila sokat segített a túra első felében, tapasztalt futóként tudatosan gazdálkodott az időnkkel és az energiával. Ő tartott vissza, hogy ne menjek gyorsabban, hiába éreztem akkor úgy, hogy menne gyorsabban is. Mégis jól diktálta a tempót a kiszemelt 10 órás teljesítéshez, és persze ahogy tudtunk, azért lopva a perceket, de igyekeztünk gyorsabban menni.
Pusztamarótnál (22 km) viszont kezdte érezni, vagyis akkor szólt nekem egyértelműen, hogy valami nem oké a lábával. A következő ellenőrzőpont Héreg, ami még 5 km-re volt. Matekozunk. Mit fog ő bírni és mire vagyok én képes? Hol van kiszállási pont? Szétváljunk-e, vagy sem? Döntöttünk, szétváltunk. Van bennem energia, irány a legendás Bánya-hegy. Az első randinkon ugyan kifulladva, de megújult energiával köszöntem el tőle. Piszok meredek, de a teteje felé már lankásodik. Az utolsó pár 100 méteren szinte már kipihentem magam, ahogy pecsételtem.
Nem szoktam leülni több percre pihenni túrázáskor, elég, ha már sík a terep. Még erősebb tempóban is elég, ha csak visszaesik az irodista pulzusom valami biztonságosabb szintre és kapok levegőt, azzal én már pihenek. Ha leülnék, sokkal rosszabb lenne elindulni. Nem vagyok sportember, de lassan talán kezdem megtanulni, mit bírok. Annyiban jó a sok résztvevős teljesítménytúra, hogy a tömeg viszi magával az embert.
Ezt már sokadjára írom, de engem teljesen felpörgetett és magával ragadott a hangulat. A Bánya-hegytől lefelé többnyire beálltam valaki mögé, felvettem a tempóját és mentem a tömegben egyedül. Az előttem haladó húzott magával, és ezen a hosszú szakaszon egészen jól tempót mentem. Vértestolnától Koldusszállásig lefelé piszok meleg volt és a monoton szakasz közben megváltás volt a szóda, majda végén a lajtos kocsi. Tankoltam vizet és ettem is pár falatot, de talán már későn, hiába éreztem akkor az ellenkezőjét.
Az ott lent mind medvehagyma. Szinte harapni lehetett az illatát.
40 km. Ennyit és ilyen tempóval még nem mentem korábban, de sietek tovább felfelé Kisrétre, a következő ep-ig. Rövid szakasz, egy kis szint és már 42 km fölött járok egy kicsivel. Felérve nagyon elfáradtam. Tömöm magamba a müzliszeletet és egy kis szendvicset, a pecsételés után pedig rögtön indulok tovább. Egy kis kólát kortyolok még és izót. A lejtőn lefelé néhány 10 méter után beköszönt a jobb térdem. Tulajdonképpen kellemes meglepetés, hogy csak most fájdult meg... Holtpont. Vánszorgok, pedig "csak" lefelé kell menni. Sorra előznek le az emberek... Kicsit elkeseredtem.
Eltelt jó pár perc és néhány száz méter, mire kezdett visszatérni belém az élet. Valahogy a térdem is kialakult. Kicsit csökkent a fájdalom, a kaja leért, a cukor fel, én pedig megembereltem magam. Az autópálya felé vezető bozótos szakaszon nekiindultam a lejtőn. Akkor már eldöntöttem, hogy megcsinálom, megyek, ahogy a csövön kifér. Az autópálya után, kiérve a kövesútra, egészen a turulig hosszú, de lapos emelkedőn haladtam. Fájt mindenem, de végre éltem! Sorra előztem az embereket. Vitt magával a hangulat, a lendület, a vágy, hogy megcsináljam minél hamarabb.
Fent a turulnál hatalmas volt a tömeg, lépni alig lehet. Keresem az utat, mert először jártam itt. Meredek lépcső lefelé... Mi lesz veled térdem? Nos, a jobb térdem köszöni szépen, terheljem a bal lábamat. Mennék, de vannak hétvégi, lassabb túrázók is (én is szinte mindig hétvégén megyek). Szűk és meredek a lépcső lefelé, ahol fáradtan, fájós lábakkal nem fogok balettozni. Követtem hát az előttem haladókat.
Lent a városban már lassultam, elfáradtam. Az utolsó bő 1 km-en elveszett a lendület. Láttam az időmet, hogy pár perc híján, de nem lesz meg az a lélektani idő, így elengedtem.
A lélektani határ pedig a 9 óra lett volna, de csak, mit csak, számomra hatalmas űridővel 9 óra 9 perc alatt teljesítettem gyalogosan a 2017-es Gerecse 50, hivatalosan 49 027 méteres szakaszát. Az indulástól kezdve 10 és fél órával számoltam, de már "csak" a szintidőn belüli teljesítésnek is örültem voltam. Félúttól viszont éreztem, hogy van még energiám. Meg akartam mutatni magamnak, hogy mit tudok gyalog, és sikerült!
Hazaérve még fel voltam pörögve, egy teljesen más állapotba kerültem. Zakatolt a szívem, forró volt mindenem, talán lázam is volt. Alig tudtam elaludni, pedig másnap reggel vonatozhattam haza a húsvét miatt. Bár alig tudtam lábra állni, éjfélkor kidobott az ágy, akkor jött rám a falhatnék. Jól túlterveztem magamat kajával aznapra, szóval a 3 megmaradt szendvicsemet betoltam. Akkor már sikerült visszaaludnom.
A viszontlátásra 2018-ban is! Már csak pár hónap.
Ennyi volt a tavaszom, de a folytatásban kicsivel kevesebb szöveggel, kicsivel több képet láthattok.
Nyár
És akkor itt jön a szokásos filmes snitt: 2 évvel hónappal később: Semmi túrázás. Egyszerűen mindig volt valami. Úgy alakult, hogy június közepén egy kisebb baráti társasággal lekeveredtünk Badacsonytomajra. A tavalyi nyaralás után nagyon megtetszett a Balaton-felvidék. Korábban csak átutazóban jártam arra és nem tudtam szétnézni.
Félúton Lesencetomajról Tapolcára
Az első nap, szombaton napközben esett, de délután és vasárnap már gyönyörű időnk volt. Szombaton haverom a Keszthely–Tapolca OKT szakaszt tolta le, én két másik barátommal Szigligeten, majd Tapolcán voltam. Délutánra benne volt a mehetnék a lábamban, ezért Tapolcáról elindultam, szembe Attila haverommal, hogy az utolsó pár km-en be tudjam kísérni a városba. Lesenceistvándon találkoztunk össze.
Vasárnap irány a Badacsony, izzadjuk csak ki magunkból az előző esti italt. Nem volt semmi komoly szombat este, csak fáradtak voltunk, és olyankor nagyon kevés is elég altatónak.
Ismét csak a tavalyi nyaralásomra hivatkozok; akkor bejártuk kocsival a Tapolcai-medencét, de a tanúhegyeket éppen ezért csak az autó ablakából láttam. Ezen a hétvégén viszont egyszerűen beleszerettem ebbe a vidékbe. Hiába dolgozom és élek évek óta Budapesten, így dombok és hegyek közelében, de alföldi gyerek lévén már egy vakondtúrástól is (így vagy úgy, de) izgalomba jövök. A Balaton-felvidék, a Tapolcai-medence, a Káli-medence azonban rendkívüli élmény.
Szabadság nyáron. Júliusra sikerült beterveznem egészben 2 napot, plusz a szombat-vasárnapot szállással együtt. Szerencse volt így a szezon elején, mert a személyes dolgaim is besűrűsödtek júliusra. Nosza, irány ismét a Badacsony, csak a másik oldala, Badacsonylábdihegy.
Korán keltem, hogy korán végezzek munkában, aztán rohanás Kelenföldre, csüccs a vonatra, és ~3 óra relax. Este még átsétáltam Tomajra, mert gyönyörű a környék, és mert kellet az oda-vissza laza 10 km-es bemelegítés másnapra. Nevezhetjük éppen levezetésnek az aznapi sok óra ülés után. Az esti lemenő fényekben eszméletlen volt a Badacsony. Minden percben, minden irányból más volt, ahogy mentem körbe a Római úton.
Mi sem jobb hely elkezdeni az Országos Kéktúrát, mint a Balaton környéke. Nagy bátran 3 napra számoltam 4 szakaszt. A tavaszi Gerecséből kiindulva úgy gondoltam, hogy jó lesz az nekem, ha nulla felkészüléssel egymás után jó sok kilométert sétálok, vagy majd kihagyok egy napot és megyek tovább. A kaját gondosan kiporcióztam, mindent kiszámoltam, megterveztem előre.
Első nap Sümeg–Keszthely bő 45 km. Első vonat Sümegre. Hűvösben indultam, aztán melegedett, de szeles volt az idő. Sütött a nap és úgy alakult, hogy hamar elhagyott az energiám. Zalaszántón még rendben voltam, de a Rezi hegynek felfelé és fent a várban már kókadoztam. Hévízre teljesen elfonnyadtam és megfájdult a jobb bokám.
Meleg volt aznap, és a folyadékkal is, de alapvetően az étkezéssel számoltam el magam. Keveset ettem és azt is már csak amikor éhes voltam, ez pedig már késő. A rossz étkezés és a meleg miatt sokat is ittam, így az utánpótlással is bajban voltam. Mire hazaértem, 6,5 liter folyadéknál (víz+kóla+izó) jártam, amit aznap betermeltem, és utána jött még az esti hidratálás, még vagy másfél liter.
A rossz étkezés volt azonban a kisebbik probléma. A nagyobbik a lábfájás. Hévízről már alig tudtam átvánszorogni Keszthelyre, és nem tudtam, mitől fájdult meg a lábam. Pár nappal később esett csak le...
Vastag zokniban szoktam túrázni, nekem az kényelmes. Semmi extra, csak vastag munkás zokni. Aznap nem a megszokottat, hanem egy szűkebb szárú zoknit vettem fel, aminek a szárát gondosan lehajtogattam a bokámra, hogy ne érjen fel túl magasra, mint valami sportszár. Ennek az lett az eredménye az elméletem szerint, hogy a bő 45 km végére (vagyis már 30 km környékén kezdődtek a jelek) a szűk zokni által összeszorított inak és egyéb alkatrészek kidörzsölték egymást, begyulladt, és ebből keletkezett a fájdalom. Ezt erősítette még az, hogy a fáradtság miatti időveszteséget csökkentve, néhol próbáltam gyorsítani, és így a jobb lábamat jobban is terheltem. Végül nem voltam gyorsabb, mint az útikalauz szintideje.
Az első nap tehát sikeresen kicsináltam magam, és nem egy nap alatt múlt el a fájdalom. Pénteken így csak a Badacsony tetején néztem körbe és a déli és nyugati oldalon a tanösvényen, amit egy hónappal korábban nem érintettünk a srácokkal. Szombaton ismét csak áttervezés, haverom jött Tördemicre, ő bevállalta a Nagyvázsonyig tartó szakaszt (aznap nem fejezte be). Én a fájós lábammal nem kockáztattam, mert még mindig elég merev volt és fájt. A nehéz hátizsák alatt ugyan hajlott a bokám rendesen, ahogy Lábdihegyről átsétáltam Tördemicre, de 2 km az nem 47. Szóval maradt a vonat+busz Nagyvázsonyba.
Szombaton Nagyvázsonyban volt szállásom. Délután megnéztem a várat, ha már szabad voltam, aztán este kicsit idegeskedtem haverom miatt, aki végül kint bivakolt félúton, Szentbékálla mellett az Eötvös kilátóban. Eltelt az idő, rásötétedett. Neki kaland volt, bevállalta, én meg irígykedek rá most utólag. Sebaj, másnap rohanni kellett haza, otthoni dolgokat intézni.
Ugorjunk pár hetet, sikerült eljutni Dömösre még júliusban. Viszonylag későn, szombaton fél 1 körül érhettünk oda, onnan irány a Rám-szakadék, aztán Lukács-árkon vissza, majd a Vadálló-köveken fel, Prédikálószékre. A kora esti panoráma magért beszélt, mint mindig.
Itt most kitérek egy kicsit a technikára. A bejegyzésben látható képeken nem történt utómunka, pontosabban csak a vízjelzés (bocsi, egyelőre kísérletezek) és a PH! motorja általi automatikus tömörítés és átméretezés. Ezeknek a telefonos képeknek ez elég is. A fájlnevekben amúgy a dátum és a készítés pontos időpontja is benne van, ha valakit érdekel.
A gerecsés képek még a Sony Z1 Compacttal készültek. Nagyon szerettem, sokat nyúztam, ha van fény, szerintem szép fotókat készít. Utána vegyesen az utód Sony Z3 és Huawei P10 Lite képeket láthattok, mert ezeket párhuzamosan használom tavasz óta. Van pár év a két technika között, a P10 Lite képein élénkebbek a színek, talán erről ismerhető meg jobban. Az alábbiakban szeretnék egy összehasonlítást mutatni alkonyati fényeknél.
A lenti kép a P10 Lite-tal készült, minden automata, semmi extra beállítás. Ezt teszem be nagyban, mert szerintem ez állt a legközelebb az akkori valós látványhoz, fényviszonyokhoz. A többit csak linkelem lejjebb.
Huawei P10 Lite HDR Sony Z3 normál és HDR
Szóval a Prédikálószékről lefelé nem a Vadálló-köveket választottuk, hanem a viszonylag új, piros + jelzést. Jól döntöttünk. Hosszú ugyan, de kis lejtésű, könnyű és jól járható szakasz, akár lefelé, akár felfelé. Ott jutottunk el a csodás Kecskehát-réthez a fenti képen (amit amúgy a Prédikálószékről is látni a kép közepétől jobbra és lefelé egy kicsit).
Dömösre már sötétedéskor értünk le. A település sarkából sikerült elcsípni egy számomra látványos pár perces időszakot. Ehhez viszont inkább a P10 Lite-féle HDR képet teszem be szemléltetésnek, mert HDR nélkül már nagyon sötét volt. Nem vagyok HDR párti, de néha jól jön, és akkor még csak gyári alkalmazásról van szó.
Augusztusban gondoltam még egy nagyot, a nyár végére tekintettel augusztus 19-et választottam ki a Szárliget–Dorog OKT útvonalra. Merész 67 km, aminek az első felét már ismertem a Gerecséről. Végre át akartam lépni az 50 km-es lélektani határt. Hosszú napra készültem.
A fárasztó szombatra készülvén vétkeztem, péntek este elmentem a kollégákkal egy kicsit építeni a csapatot. Nagyon jó ez a kézműves sörforradalom, de véletlenül könnyen bele lehet szaladni az alkoholfokokba.
Szombat hajnalban annak rendje és módja szerint elaludtam, egy órával később indultam csak, mint gondoltam. Az aznapra beharangozott hidegfront pedig tolta maga előtt a meleget. Igencsak megszenvedtem tehát, és főleg a víz utánpótlással voltam bajban, mivel Nagyegyháza után csak Koldusszálláson volt szerencsém vizet tölteni. Aztán a Gerecsében pedig gyakorlatilag nincsen forrás (vagy csak én nem ismerem a megbízható helyeket). Tardosra és Vértestolnára nagy lett volna a kerülő, aztán a következő csak Pusztamarót.
Délután fél 4 körül már igencsak gyűltek a felhők, ahogy Pusztamarótra értem. Piszok fáradt voltam addigra, és felfújták a hidegfrontot is az előző napokban. Nem akartam, hogy az erdőben találjon meg a vihar, úgy döntöttem, hazamegyek. Pusztamaróti kiszállással előzetesen nem számoltam, de sikerült a tervet összerakni, irány Bajót. Alakult a szél, ezért igencsak szedtem a lábam. Végül 4-re értem Bajótra, 5-kor indult a buszom. Nyergesújfalun átszállás Dorogra, ahol megint vártam egy órát a buszra, és mindennel együtt 9 körül értem haza. A hidegfrontból nem lett semmi. Sebaj, így is lett 46 km másnaposan. Nem bántam meg, hogy nem mentem tovább, de itt zárult is a nyaram, jöjjön az ősz.
Ősz
Szép, színes őszi időszakban nem igazán volt szerencsém túrázni. Vagy még a fakó zöld, kezdődő sárga időszakban mentem, vagy már a nagyon sárga és lehullott leveles időszakban. Október közepén sikerült eljutni a Pilis-tetőre, talán a legjobb időszakban, csak sajnos a fényképek nem adják ezt vissza.
Aznap többnyire a Huawei akadt a kezembe, amikor fényképeztem, de már az elején elnyomkodtam a beállításokat és nem vettem észre, hogy szinte végig HDR-ben fényképezett. Nem sok használható fotó készült... Az egyik talán a fenti, a másik a lenti. A dobogókői kilátásnál nagyon feltűnő volt a koszos levegő.
A november már jobban sikerült. Irány a Kék! Budapest környékén több szakaszt is végigjártam az elmúlt pár évben, csak nem volt még kis könyvem a pecsétgyűjtéshez. A pecsétek pótlásához és praktikus okokból az utazás miatt mostanság ezeket a szakaszokat járom végig, ahogy az időm engedi. Egyik novemberi a szabadnapomon így volt szerencsém a Dobogókő–Rozália téglagyár OKT szakaszhoz.
Felhős, kissé hűvös idő volt aznap, 11.10-én pénteken, de túrázáshoz jó. Nem volt még sár, csak a vastag avarban lépkedve kellett nagyon észnél lenni. Alig, vagy már csak későn lehetett észrevenni, hogy az avar alatt sár, faág, kő, egy kisebb mélyedés, vagy ezek bármelyik kombinációja van. Volt pár meglepetés, jobb lett volna bakancsban menni, mert a bokámat bizony minden irányba megmozgatta a terep.
A Dera-szurdok nagyon nyugalmas és szép volt, vastagon takarva az avarral. Bő 3 évvel korábban jártam ott utoljára, tavasszal. Nem tudok egyértelműen dönteni, hogy melyik időszak volt látványosabb, de igazából a természet mindig szép.
A márciusi bemelegítés után irány vissza – a Visegrád–Dobogókő OKT szakasz. Éjszakai busz, első HÉV, első busz. Még sötétben indultam a visegrádi komptól felfelé 6:00 körül. Köd volt, és felfelé egyre sűrűbb. A fejlámpa fényében mint világító gyöngyök, úgy fénylettek a fűszálak levelein a harmatcseppek. Sajnos a fényképek semmit nem adtak belőle vissza, így nem is mutatok belőle.
A fellegvárhoz érve már világosodott annyit, hogy levehettem a lámpát. Sár van, nagyon csúszik a hegyoldal a Nagyvillámnak felfelé, keskeny és ferde az ösvény. Jó napom lesz... A kilátóból nyilván semmit nem lehetett kilátni, főleg azért, mert zárva volt, de amúgy is harapni lehetett a ködöt és még jól is lakott volna vele az ember...
Tudtam, hogy ködös időt jósoltak aznapra, de titkon reméltem, hogy javulni fog a nap folyamán. Szerencsére ismerem az útvonalat, tudom, hol kellett volna látnom valamit és hol nem. A Tabán hegynek valahogy így kellene kinéznie tiszta időben. Ez a linkelt kép 2014. márciusi, talán éppen az a két fa van rajta, csak pár méterrel távolabbról és más szögből. De Borjúfőről is ködös volt a kilátás, míg tiszta időben, -pl 2014-ben egy kicsit szebb.
A Pap-réti erdészház után már többször hallottam a hegyoldalról, felettem néhány 10 méterre a mozgást. A műúton haladtam, mindenhol köd, amikor a fenti kép készítése után pár másodperccel előttem 15-20 méterre átrohant egy nagy szarvas-/őzcsapat. Ijesztő volt, de gyorsan tovaálltak. Aznap talán ha 3 emberrel találkoztam a visegrádi indulás óta. Olyan időben nem is csodálom, nem sok hülye merészkedett ki, mint én, és azok sem szórakozásból.
Vissza a márciusi nyitóképhez pár hónappal később. Ismét Pilisszentlászló alatt haladok a völgyben, útban egyelőre csak a Bükkös-patak felé. Van itt minden: völgy, fahíd, előtte és utána sár, körülöttem köd. Itt bizony csúszós volt a terep, de szerencsére egyszer sem estem el az egész túra alatt.
A bejegyzésben igyekeztem kerülni az álló tájolású fotókat, de ezt az alábbit muszáj volt betennem:
A sikárosi erdészház után haladtam tovább a kéken, ahol a pihenőhely és kerítés mellett van egy kis fenyves. Amúgy is ijesztő volt, ahogy fütyült a szél a fenyőkön, de a ködben az ember felé magasodó, fenyegetően szürke fák tovább emelték a tétet. Nagyon hangulatos volt élőben.
És akkor elérkeztem pár perc múltán a Sikárosi-réthez, amiből semmit nem láttam. Még jó, hogy a rét szélén, a fák mellett vezet az útvonal, mert akár csak 15 méterrel beljebb már csak a GPS segített volna a tájékozódásban.
Kis szellő, jó nedves sűrű köd és varjúkárogás. Horrorfilmbe illő jelenetek játszódtak le a képzeletemben. Mivel nem vittem magammal kamáslit, így térdig sáros voltam, mire felértem Dobogókőre. A Sikárosi-réten sem voltam már tiszta, de valahogy az azt követő pár kilométeren még több sár volt a tetőig, mint korábban. Meg is kérdeztem a buszvezetőt, hogy felszállhatok-e ilyen koszosan. Nevetett és legyintve felengedett; ezzel jár ez az idő.
Miklós napját egy hirtelen jött ajándék szabadnappal sikerült megünnepelni a Piliscsaba–Hűvösvölgy OKT szakaszon. Hétfőn tudtam meg, hogy szerdán szabadságon leszek. Hétfő estére pedig elromlott a fűtésünk a lakásban. Amúgy is terveztem volna menni valamerre, de a lustaság nagy úr. Kedden viszont még nem tudták megjavítani a fűtést, így választhattam, hogy hol fázzak. Otthon a négy fal között, vagy kint az erdőben? Döntöttem. Az erdőben a mozgástól nem fáztam. Kellemeset a hasznossal.
Ezzel a hideg képpel zárom is a 2017-es túraszezonom javának összefoglalóját, de még nem a szezont. Van még két hét az évből. Még ha az ünnepek miatt sűrűsödnek is az események, talán egy rövid gyaloglás, csak néhány kilométer, még összejöhet.
Hogyan tovább 2018-ban? Menni kell még többet. Vannak terveim, de inkább utólag számolok be, ha már teljesültek. Emberek között dolgozom, emberek problémáival foglalkozom a munkában, embereket hallgatok nap mint nap. Kell a csend, kell a nyugalom, a kikapcsolódás. Erre nekem a természet nagyon jó. A nyugalom miatt pedig alapvetően egyedül szeretek menni, vagy nagyon-nagyon megválogatott néhány fős csapattal. Gonosz vagyok, de ezért is jó nagyobb túrákra indulni, mert oda nem akar velem jönni senki.
Az OKT nagyon jó plusz célt ad a túrázáshoz, de a Gerecse révén a teljesítménytúrák hangulata is magával ragadott. Egy-egy szervezett túra során a tömegben is egyedül lehetek, ha akarok, de mégis vannak túratársaim, és ott a természet. Kiváló kikapcsolódás!
Köszönöm szépen a figyelmet!
