Kissé mosolygok magamon, már a második karácsonyos írásomat teszem fel, én, aki ha tehetem, arról beszélek, hogy okosabban emberek, lassabban, nem eszik olyan forrón. Azonban néha érik az embert meglepetések, nem várt helyen, nem várt események történnek meg velünk. Nagy valószínűséggel legtöbben, ha a karácsonyra gondolunk és becsukjuk a szemünket, az első kép ami beugrik a tudatalattinkból, az egy dimbes-dombos tájon fekvő házikó, mindent vastagon borít a hó, az ablakból halvány fény szűrődik ki. Aztán orrunkban érezzük a bejgli illatát, szinte halljuk a szaloncukor papírjának zörgését, bevillannak arcok, a család, a szeretteink. Nem véletlenül van ez így, igyekszünk mindig kellemes dolgokat kapcsolni egy-egy eseményhez, aztán visszájára fordul a dolog és úgy érezzük, hogy ezek megteremtése nélkül nem is lehet már újra ugyanolyan. Már az előző ünnepes írásban is céloztam rá, és a mai nap is azt erősítette meg bennem, hogy talán mi magunk tettük ilyenné a karácsonyt, nem kéne mindig mást okolni a bajainkért.
Pár hónappal ezelőtt beszámoltam nektek arról, hogy gyülekezetünk nagy fába vágta a fejszéjét és elkezdtünk csoportosan foglalkozni olyan emberekkel, akik előzetes letartóztatásban várják a tárgyalásukat, a nyomozás előrehaladását. Speciális helyzet ez, hiszen ők még nincsenek elítélve, az sem biztos, hogy bűnösek, teljesen bizonytalan a jövőjük. Négy-öt alkalommal voltunk eddig, de arra már az első napon rájöttünk, hogy sutba dobhatjuk minden eddigi tapasztalatunkat, ezekkel az emberekkel egészen másképp kell bánni, másra van szükségük, mind fizikai, mind szellemi téren. Az elmúlt pár hónapban sok kapcsolatot sikerült kialakítani, többnyire levelezés útján, némelyek azonban felmentő ítéletet kaptak, így aztán velük személyesen is találkozhattunk, immár rácsok nélkül. Mégis nagy dilemmában voltunk, amikor szóba jött, hogy csináljunk-e valami különlegeset most így az ünnep kapcsán, egyrészt azért, mert hihetetlenül nehézkes a lebonyolítás, másrészt meg amúgy sem szeretjük túllihegni a karácsonyt. De végül megszületett a döntés: megyünk a börtönbe is ünnepi alkalmat tartani.
Ahogy nekiálltunk készülődni, újabb és újabb nehézségekbe ütköztünk, nem várt problémák nehezítették a megvalósítást. Kaptunk egy körülbelül 10 oldalas leírást, hogy mit lehet bevinni, de leginkább, hogy mit nem, de még amit szabad, azt is kizárólag ebben és ebben a formában. Nagy rejtély előttem, hogy ki fogalmazza ezeket a hivatalos dokumentumokat, de az biztos, hogy néhány nagy gondolkodónak is beletört volna a bicskája, olyan komplikáltan fogalmaznak. Végül közös erővel sikerült megfejteni, így már csak azt kellett kitalálni, hogy akkor konkrétan milyen ajándékcsomagot készítsünk. Nem olyan bonyolult az, gondolhatjuk, de mivel rabként még egyikőnk sem töltött el fél napot sem egy ilyen intézményben, vakartuk a fejünket erősen. Azonban nekem itt villant be először az igazi karácsonyi feeling, mert ez nem olyan feladat volt, hogy itt van félmilla, hol vegyünk belőle elcédétévét, hanem foglalkozni kellett vele, kutatni, keresni. Keretünk is volt, egy emberre 1000 forint jutott és 60 csomagot terveztünk elkészíteni. De még sok más feltételt is szem előtt kellett tartanunk, mint például nem készíthettünk klasszikus értelemben vett csomagokat, mert a börtönőrség úgyis átnézi, nem lehetett benne semmilyen fegyverként felhasználható tárgy. Rengeteg munka volt vele, kutatás, vásárlás, előkészítés, apró részletek kitalálása, azonban egy közösségnek ez nagyon jót tesz, együtt dolgozni nagy élmény. A gyerekek is kivették a részüket a projektből, gőzerővel nekiálltak rajzolni, minden csomagba egy-egy tökéletesen egyedi és utánozhatatlan alkotás került.
Végül eljött a nagy nap, a kocsiba épphogy befértünk, s nekiindultunk úgy, hogy tulajdonképpen fogalmunk sem volt, hogyan fogjuk ezt az egészet megoldani. Én is végig azon agyaltam, hogy mivel csak hárman mehetünk be az intézménybe, hogy a csudába fogjuk bevinni ezt a 60 szatyrot, ráadásul egy csomó kapun kell átmenni. Aztán persze a legkézenfekvőbb megoldás ott jutott eszébe a humán tisztnek, hoztak pár rabot és segítettek nekünk bepakolni, mi meg jókat mosolyogtunk magunkon, hogy minek volt az a nagy izgalom. Ám a legnehezebb része még hátra volt, ünnepi hangulatot kellett teremtsünk, úgy, hogy a fentebb említett idilli részletek egyike sem állt rendelkezésre, sőt, megkaptuk a legdurcásabb tekintetű smasszert felvigyázónak. Meeennybőőől az angyaaal, közben meg fél szemem a fegyverén, úgy tűnt, mintha mindig felém lenne fordítva, lehet, hogy irritálja a nyakkendőm. Következett az én részem, karácsonyi szóló, khhm-khmm, aztán körülbelül a második versszaknál arra lettem figyelmes, hogy ezeknek a marcona bűnözőknek bizony könnybe lábadt a szemük. Annyira furcsa és valószerűtlen volt az egész, a börtönnel, a rabokkal, a smasszerrel, én meg Jézusról énekelek, az emberek pedig sírnak.
A második fordulóban a nagykorú nőket hozták, aztán végül a fiatalkorúakat. Mindkét csoport hasonlóan reagált, még a nagy vagány fiatalok is nagyon meghatódtak. Volt még valami, ami mindhárom csoportra igaz. Kaptak a csomagban tisztálkodáshoz valót, százas zsepit, könyvet, édességet, mégsem ezekkel voltak elfoglalva. Ezek az emberek el vannak vágva a külvilágtól, nem érik őket azok a behatások, amik minket, nincs részük az őrült forgatagban, a látványosságokban, élvezetekben. Mégis kivétel nélkül mindenki a gyerekek rajzát szorongatta, nézegette, azt, amit nem lehet boltban megvenni, sem semmilyen más módon megszerezni, csak szeretetből, ajándékba kapni.
