- De... miért?
Hosszú ideig nem jött válasz, végül egy nagy sóhaj után:
- Nem tudom...
Nem tudja... hogyhogy nem tudja? Ő tette, ő döntött, tudnia kell! Némán fürkészte a lány arcát, próbálta elkapni a tekintetét, hátha abból ki tud olvasni valami választ. Gondolatai őrülten száguldoztak, képtelen volt rendezni, vagy akár csak lelassítani őket.
- Nem szeretsz már?
Megdöbbenve hallgatta a saját hangját, ahogy feltette a kérdést. Úristen, hogy kérdezhettem ekkora hülyeséget... persze, hogy nem szeret már, különben...
- De igen, csak...
- Csak?
- Csak...
Csak... Mit akar ez jelenteni? Szeretlek, csak nem annyira? Szeretlek, csak véletlenül szétnyílt a lábam? Ez már túl sok volt, a gyomrát szorongató kellemetlen érzés mellé váratlanul erős fejfájás is társult. Feladta a küzdelmet és utat engedett örvénylő gondolatainak. Nézte a nőt, a Nőt, aki már több mint négy éve a társa volt. Hm, volt... tényleg ennyi? Nem tudta mit tegyen, de még azt sem, hogy mit gondoljon. Az egyik pillanatban szerette volna magához ölelni, úgy érezte az öleléssel semmissé teheti az egészet, a másikban keserű undor fogta el, amit egyből szégyenérzet követett, hiszen a szerelméről volt szó.
Hirtelen emlékképek tolultak elé. Az első titkos pillantások, a séta, amin meg merte végre fogni a kezét... az éjszakába nyúló beszélgetések... az első csók és amikor először simogatta meg a melleit. A földszintről felhallatszott az édesapát ünneplő család beszélgetése, nevetése, ők mit sem sejtettek mindabból ami az emeleten történt. Istenem, hogyan fogom elmondani nekik... Az emlékek pedig csak jöttek szüntelenül, újra átélte a pillanatot, amikor bevallotta szüleinek, hogy szerelmes, érezte az izgalmat és a félelmet, hogy vajon mit szólnak a sokkal idősebb lányhoz. Eszébe jutott, milyen határozott és bátor volt akkor, szilárdan állta a kérdések özönét, semmi sem tántoríthatta el.
A kontraszt - az akkori és a mostani állapota között -, visszarángatta a jelenbe, de csak egy pillanatra, aztán már a sokat tervezett esküvőjükre gondolt. Viktória... a leendő kislányunk... mi van ha terhes lett attól a férfitól? Képtelen volt elviselni a lehetőséget, rémülten visszakozott és megpróbálta összeszedni magát. Mégis, valahonnan nagyon mélyről egyre jobban hatalmába kerítette egy még sosem tapasztalt érzés. Beletelt egy kis időbe, mire beazonosította a tehetetlen dühöt, amit a megalázottság gerjesztett és táplált benne. Olyan elemi erővel támadta meg, hogy esélye sem volt ellenállni, teste remegett és életében először ütni akart, kiadni magából a haragot, az elkeseredettséget... de őt még most sem tudta bántani. Kapkodva nézett körül, nem bírta már tovább és egyetlen ökölcsapással szétzúzta a rádiósmagnót, nem érzett fájdalmat, csak bámulta a földre hullott darabjait.
- Ne haragudj rám... - szólalt meg hirtelen a lány és végre elkezdett sírni.
Egy szempillantás alatt elszállt belőle minden harag. Helyette iszonyú kétségbeesés fogta el, rideg, bűzös félelem. Mi lesz velem nélküle? Elképzelni sem tudom a jövőt, nem veszíthetem el, nem ér a büszkeségem ennyit... kellesz nekem - gondolta magában, miközben a lány szemébe nézett -, az enyém vagy, az enyém kell, hogy legyél! Nem tudta tovább tartani magát, a könnyek megállíthatatlanul jöttek és elmosták maradék dühét. Összeszedte minden erejét és lassan a kezére tette a kezét, majd elcsukló hangon annyit mondott:
- Szeretlek.
