A vakok látnak!

Emberek, akiket fogyatékosoknak látunk, akik mások mint mi, és akikre szükségünk van. Ők a vakok.




Hétfő este a feleségemmel ellátogattam a Láthatatlan Kiállításra. Nem az én ötletem volt, a nejem mindenképpen meg akarta nézni. Én nem nagyon ellenkeztem, hiszen engem is érdekelt némileg a dolog.

A vakokkal szemben mindig némi szánalmat és sajnálatot éreztem. Számomra a vakság mindig is csapás volt. Olyan csapás, mely szörnyebb a halálnál is. Nem állítom, hogy ez most teljesen átértékelődött bennem, de attól a naptól másképpen tekintek a vak emberekre.

Nos, kezdjük a történet elején...
Este, fél hét felé érkeztünk a helyszínre. 3 vak fiatalember és néhány fiatal - látó - hölgy fogadott minket, néhány aranyos, vakvezető kutya társaságában. Természetesen megvettük a jegyeket, majd - legnagyobb meglepetésemre - a helyett, hogy egyszerűen bezavartak volna a kiállítás helyszínére, vakok által használt eszközöket mutattak be nekünk, melyeket - természetesen - kis is próbálhattunk. Nekem nagyon megtetszett a Braille írógép, mely klaviatúrája egy nagyon jó ötletet kihasználva - mindösszesen 7-8 billentyűből állt. Természetesen tintát sem igényel. Egyéb - vakok és gyengénlátók részére készített - tárgyakkal is megismerkedhettünk (pl.: sakk-készlet, dominókészlet, óra, stb.), de azok nem hagytak bennem olyan mély nyomot, mint az írógép.



Mindezek után elkezdődött a tényleges kiállítás.

Egy ajtón, majd több réteg függönyön keresztül megérkeztünk az első helyszínre. Természetesen előtte ki kellett kapcsolni a mobiljainkat, és leadni minden világító eszközünket, nehogy elvesszen a helyszín varázsa. Nem veszett el...

Elsőre kicsit ijesztő volt besétálni egy teljesen sötét helyiségbe, de ezt hamar meg lehetett szokni. A helységben szó szerint vaksötét volt, egyetlen kóbor fotonnal sem találkoztunk. Talán hihetetlenül hangzik, de nagy biztonságot adott vak kísérőnk jelenléte. Volt valaki, aki teljes mértékben kiismerte magát a sötétben, aki kész volt bármikor segíteteni nekünk.

Nekem az egész szituációról John Wyndham nagyszerű regénye, a ''A triffidek napja'' jutott eszembe. Ez egy világról szól, melyben megvakul az emberiség nagy része, miközben egy új veszély szabadul rájuk, mozgásra képes, húsevő növények formájában. A társadalom vak tagjainak szerepe egyszerre felértékelődnek...



Node, térjünk vissza a témához. Sok érdekes dolgot ''láttunk'' a kiállítás során. Azt hiszem a második helyszínen már egész otthonosan tapogattuk a falakat és a tárgyakat. Még egy városi utcarészletet is berendeztek. Nem is merek belegondolni abba, hogy mi lett volna, ha egy igaz utcában kellett volna vakon közlekednem úgy, hogy nincs segítőm.

Nem szeretném felsorolni az összes helyszínt, hiszen nem akarom elvenni a meglepetés erelyét. De mindenképpen megemlíteném, hogy az utolsó helyszínen kellemes zenét hallgatva, bármeddig lehetett üldögélni. Ez nagyon relaxáló és megnyugtató volt a sötétben, főleg annak a fényében, hogy az utolsó előtti helyszínen már kezdett elegem lenni abból, hogy a látótávolságom zéró.

Itt a feleségemmel megragadtuk az alkalmat arra is, hogy néhány csókot lopjunk egymástól. Ez nagyon izgalmas volt a koromsötétben. :-)



Apropó, volt olyan helyszín, ahol egyszerűen nem tudtuk kitalálni valamiről, hogy mit tapogatunk. Ez eltartott kb. 5 percig, majd megkérdeztük segítőnket, hogy mégis mi ez. Azt a választ kaptuk, hogy a kapott utasítás miatt nem mondhatja meg, hiszen ha ők nem ismernek fel valamit tapintással, jó eséllyel sosem fogják megtudni, hogy mivel is találkoztak valójában.

Az egész kiállítás hatására több dolgot is tanultam. Az első és legfontosabb, hogy a vak emberek nem annyira elveszettek, mint gondoljuk. A második és talán kevésbé fontos, hogy szükségünk van rájuk. Továbbá a tapintás, mint érzékelési forma is jelentősen felértékelődött a szememben.


Mindenkinek ajánlom, hogy menjen el a kiállításra.




Linkek
[link] Láthatatlan kiállítás
[link] Braille (Wikipedia)
[link] A triffidek napja (Wikipedia)