A sors

Kora reggel van. Mondhatni még hajnal. A levegő tiszta és hűvös, gyenge szellő fújdogál. A város még csak ébredezik, nem látni dugókat, csak a néha-néha elsuhanó autókat, amik valószínűleg az éjszakai műszakról szállítják haza gazdájukat. Ahogy a nap megcsillan a kirakatok üvegein, egy különös érzés kerít hatalmába, valami megmagyarázhatatlan. Tulajdonképpen szeretet. Szeretem, Budapestet, de csak ilyenkor. Szeretem a reggeli fényeket, hogy „egyedül” vagyok, hogy nincs 40 fok, nem fulladok meg a szmogtól, és nézhetem a gyönyörű reggeli napfényt, amint keresztülhatol a vékony párarétegen. Ilyenkor nem foglalkoztatja az embereket a „négyesmetró”, meg hogy elkúrtuk. Semmi ilyesmi. Mindig ilyennek kellene lennie ennek a városnak.
Lassan megérkezem a Nyugatihoz, ahová készültem. Megyek át a zebrán. Csattanás, majd egy ezüstös villanás, amint egy nagy, összeroncsolódott fémtömeg repül felém pörögve a levegőben. Az utolsó kép amit látok, a félájult, vérző sofőr rémült, és döbbent arca. Aztán...sötétség.