Hétfőn lesz a születésnapom. Ez a jó hír. Illetve mégsem. Jó dolog az öregedés? Kinek? Nekem sajnos nem.
Rengeteg emlékem van a gyermekkoromról, túlnyomó része rossz élmény. Hamar fel akartam nőni, hogy elkerüljek otthonról, hogy a magam ura legyek. Ez az egyetemre kerüléskor sikerült is. Szabad voltam. Tényleg szabad. Mindentől függetlenül oda mentem ahova akartam, és amikor akartam. Nem tanultam, nem dolgoztam, ahogy egy valamiben részt venni akaró egyetemista teszi. Legalábbis az első három hétben beiratkozás után. Boldog voltam. Aztán megváltozott valami. Kis dolognak tűnt, de mégis nagyobb volt a kelleténél. Elmúltam már 20, mire Veszprémbe kerültem. Felnőtt lettem.
Hiányérzetem van.
Hiányérzetem van, amikor munkába megyek. Párommal együtt indulunk el reggelente, és gyakran mondom neki, hogy valami hiányzik. Telefonod nálad? A dosszié, amibe raktad az esti munkád? Esetleg nem két táskát hoztál tegnap haza melóból? “-Nem, minden rendben, nem hiányzik semmi kicsim.” - hangzik a válasz.
Szomorú vagyok, mert öregszem. Félek a haláltól. Gyakran jut eszembe, hogy mi lesz, ha meghalok? Hogy akkor VÉGE! Nincs tovább. Az idő megy tovább, de én nem leszek többé, és kimaradok sok mindenből. Én át akarom élni az elkövetkezendőket, mégsem tehetem. Ilyenkor teljesen magamba fordulok. Mint ahogy Szilveszterkor is. Minden évben. Sosem voltam még szilveszteri buliban. Mindig otthon töltöttem. Mármint ott, ahol éppen laktam.
Hiányérzetem van.
Anno megvettem az első igazi mobiltelefonomat saját pénzemből. 2005-ben 75ezret csengettem ki egy Nokia 6230i-ért kártyafüggetlenül. A mai napig nem értem, hogy adhattam ki ennyit egy eszközre. Igaz három és fél évig szolgált problémamentesen. Vettem kerékpárt. Igaz, hogy Interspárban, és majdnem a legolcsóbbat, de azt is saját pénzből. Innentől kezdve a Balaton is csak egy köpésre került. Mai napig nem felejtem el, hogy játszok kedvenc MMO-mal az albérletben, és nézek ki az ablakon, látom kel fel a nap. Asszem valami negyed négy körül lehetett. Gondoltam egyet, menjünk kerékpározni. Log-off, aztán mindjárt ott is voltam Almádi és Szentkirályszabadja közötti erdei kerékpárúton. Élveztem azt az életet. Alsóörsön megálltam a mólónál, és lefényképeztem a napfelkeltét. Kellemes hőség előtti hajnal, ahogy érzed a bőrödön, hogy még álló helyzetben is izzadni fogsz, és kapkodsz egy kis üde szellő iránt. Következő állomás Tihany. Apátság. Ismét fényképezés. Majd továbbálltam. Érzem, hogy fáradok, így visszafordultam, Csopaknál vissza Veszprém irányába. Fél 11-re az albérletben ültem a kádban. Büszke voltam magamra, hogy ezt megtettem. Győztem. “Senki nem veheti ezt el érzés.”
Hiányzik...
Hiányzik az, hogy nem tehetem meg azt, amit igazából szeretnék. Néha azon töröm a fejem, hogy ha valaki elém állna, és megadná a lehetőséget, lenne-e bátorságom belevágni. Erős vagyok-e? Az egyetlen baj az, hogy durván 1% az esély arra, hogy egyáltalán feltehetem magamnak a kérdést, hogy menjek vagy maradjak? Nem látom a jövőmet. Nem látom magam 30 évesen, hogy akkor vajon épp mit is csinálok, hol, és kivel. Régen nem foglalkoztam ezzel. Jött a következő nap, és megoldottam amit kellett, vagy kitértem előle. Nem látom magam 50 évesen, ahogy gyerekekkel körülöttem éppen a kertben teszek-veszek. Kert... gyerekkoromban utáltam. Nagy területünk volt otthon konyhakerti szinten. Mindig volt mit csinálni, és kötelezően utáltam. Mákot egyelni, krumplit tölteni, bejáratot végigkapálni a gaztól. Lehullott gyümölcsöket összeszedni a cefrébe. Nyulakat neveltem! Volt 3 anya, 1 kan, és vagy 25 süldő. Minden hétvégén volt valami nyúl az asztalon. Utáltam reggel iskola előtt etetni és télen meleg vízért bemenni, feltörni a befagyott itatójukat, szénát szerezni a tyúkól padlásáról.
Mára már hiányzik. Ketten is keveset keresünk ahhoz, hogy családi házunk legyen. Főleg, hogy négyen vagyunk. Párom hozott kettő aranyos gyermeket házasságából. Tíz évvel idősebb nálam, én tíz évvel vagyok idősebb a gyerekeknél. Vannak igényeink. Mindegyikőnknek. Egyáltalán örülhetünk, hogy tudjuk fizetni a lakáshitelünket. És még csak azt sem mondhatom, hogy örülhetünk az egészségünknek, mert még az sincs száz százalékosan. Sajnos.
Hiányzik...
Ma kedvesem megkérdezte, hogy mit szeretnék kapni születésnapomra. Azóta vagyok elkeseredve. Nem tudok neki válaszolni. Megcsókoltam, és mosolyogtunk.
Szeretem.
Nagyon.
