Továbbra sem mérséklődik az egérpiac fejlődésének irama, és 2024-re eljutottunk arra a pontra, hogy szinte idilli állapotok uralkodnak a szegmensben, hiszen egymás után jelennek meg a jobbnál jobb konstrukciók. Manapság már akadnak 30 grammnál is könnyebb, ujjbegyes fogáshoz való, ugyanakkor zsinór nélküli modellek, 60-65 gramming bezárólag pedig több "ergonomikus" megoldás közül válogathatunk, viszont az utóbbiak esetében az 50 gramm alatti halmaz nem éppen bővelkedik opciókban (így hirtelen belegondolva csak a madzagos G-Wolves Skoll SK-S és a Cooler Master MM730 jut az eszembe). Ez a tarthatatlan helyzet enyhült kicsit nemrégiben, ugyanis a Ninjutso almárkájaként ténykedő Sprime piacra dobta első üdvöskéjét, a perforációktól vagy kábeltől mentesen 45 grammot nyomó, 120 mm hosszú, 60 mm széles és 40 mm magas PM1-et, amit feketében, fehérben, illetve pirosban már itthon is meg lehet venni, cirka 47 000 magyar pengőért.

A könnyű egerek mindig is a vesszőparipám volt, de van az a kategória, amivel nem túl sokat mókoltam még, tekintve, hogy leginkább finom korrekcióknál fingertipbe folyó pincer claw gripes vagyok, viszonylag méretes, 20,2 x 10,5 cm-es csülkökkel (pont így). Ez nem más, mint a kizárólag ujjbegyes fogásokhoz passzoló típusok világa, mint amit mondjuk a Zaunkoenig M1K/M2K vagy a G-Wolves HSK, illetve annak iterációi laknak; alapból is RSI-m van és az ízületeim nullán, egy efféle rágcsáló meg csak megerőltetné a kezemet, mert semmiféle alátámasztást nem nyújt, plusz pihentetni sem tudom rajta habnyi kacsómat. Amúgy 15 esztendőnyi kisebb fajta szimmetrikus eszközről jövök, de az utóbbi egy évben átálltam a nagyobbacska ergo vonalra (Zowie EC2 nagyság és vonalvezetés by Pulsar Xlite).

Mivel az utóbbi ~2,5 évben, ha játszom, 98 százalékban klasszikus Doomot püfölök (eleinte GZDoom, majd Crispy Doom, de az utóbbi ~6-7 hónapban DSDA-Doom alól), és néha szoktam speedrunolgatni is kicsit. Persze nem vagyok pro vagy ilyesmi, de azért van egy-két nem olyan rossz, esetleg wr-közeli demóm, azonban nyilván bőséggel van hová fejlődnöm.

Augusztus 13-án az egyik kedvenc YouTuberem, a speedrun világának egy jelentős alakja, Karl Jobst <3 ismét posztolt egy Doommal kapcsolatos videót (az ilyesmi pezsgőbontós esemény), amiben Zero Master UV maxolja TAS run keretében B.P.R.D viccnek indult, de azóta mémmé/ikonikussá vált, 2001-ben napvilágot látott WAD-ját, a NUTS-ot (ami mellesleg akkoriban minden gépet lefektetett a 10 617 monsztával). Elég beteg run (mivel nincs annyi ammo szétszórva, hogy mindent saját kézzel le tudj puffogtatni, szóval trükközni kell, nem kicsit), de ezt már megszokhattuk a norvég sráctól, és ha megnézed az ebben a bekezdésben található (első) linket, akkor számodra is világossá válik, hogy miért – feltéve persze, ha tudsz angolul.

A Pulsar Xlite hónapok óta tartó mainelése után (nálam az elmúlt ~4 évben ez nagy szó) végül csak nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és megvettem a Cooler Master azon egerét, amely a tavaly őszi megjelenése óta kapirgálta az akarom-relémet. Természetesen a lukacsok nélkül 49 grammos (mért adat), nem épp liliputi MM730-ról van szó; a fekete változat május óta életben lévő leakciózása a 12 000 forintos összeghatár tájékára kétséget kizáróan motiválóan hatott a beszerzésre.

A fehér szerintem sokkal szebb, és igazából azt szerettem volna a sufnim tövén™ tudni, de annak valamiért elborult ára van, szóval beértem a "komorabb" köntösbe öltözött verzióval. A ketyere megjött és mögöttünk van már pár közösen eltöltött nap, így megküzdetem magam, és írok róla pár sort, hátha valakinek segít a döntésben ez a néhány kósza gondolat.

Nemrégiben a 2006-os (tehát az eredeti) Razer Kraittal funolgattam, és azt kell mondjam, hogy korosodó voltát nem meghazudtolván még mindig patika egérke. A DiamondBackekhez (2007-ben egy leharcolt Magma volt a második komoly mausom, és csíptem a drágát) és Copperheadhez hasonlatos formavilágú eszköz már régóta piszkálta a fantáziámat, mert azon kevés "old school" apparátusok egyike, amelyek a 80 grammos lélektani súlyhatár alatt maradtak, s a mérsékelt tömeg mellé a spártai megközelítést alkalmazza; hiába, tizenéve sem díjaztam a százgombos féltéglákat, viszont sajnos akkoriban nem volt szerencsém a narancsban parázsló sziszegőhöz, és mire odakerült a sor, hogy megvehettem volna, teljesen eltűnt a boltok polcairól, de még eBayen is ritka madárnak számított, nem épp mérsékelt (jellemzően gyűjtői) árral kísérve. Ezért sírtam magam alá az áhítattól, mikor full dobozosan (csak a Rájzer™ matrica hiányzik) 3000 magyar valuta ellenében vándorolt a birtokomba, makulátlan egészségben. HÁROMEZER. És ebben benne van a posta is... Gondolom, már sejtitek, hogy kitől van. <3

Ebben a bejegyzés sorozatban a nálam kallódó egerekről fogok röviden írni, de nem mérésekkel kiegészített tesztekre kell gondolni, csupán bemutatásra, szubjektív meglátásokra/gondolatokra, amik az együtt töltött idő alatt megfogalmazódtak bennem. Elöljáróban annyit megjegyeznék, hogy alapvetően a kisméretű, szimmetrikus, minél könnyebb rágcsálókat szeretem, így zömében efféle típusokról lesz majd szó. A sort a legújabb szerzeményemmel, a G-Wolves Hati HT-S Classic-kel kezdem, amire a honi forrásból történő megrendelést követően három nap híján egy hónapot vártam.

Már jóideje birizgálta a fantáziámat a kicsike, mert az M-es bátyját eléggé kedvelem, egy leheletnyivel könnyebb, mint a mainem (CM MM710), és a netes beszámolók többnyire igen pozitívan nyilatkoztak róla a fingertipes/clawos halmazban. Nem mellesleg szép piros, én meg imádom a vadító színű/mintázatú perifériákat/padokat. Sajnos nem olcsó (~25k), nincs minden sarki közértben, úgyhogy némi kuriózum zöngéje is van idehaza a dolognak.