Szerelmes vagyok. Már több mint egy fél éve. Ilyet még soha nem éreztem. Ő viszontszeret engem, és ez soha nem fog elmúlni.
Az én nevem Andrea, az övé Alex, és szeretjük egymást.
A nyáron találkoztunk, de mintha már ezer éve ismerném. Lelkünk egybeforrt, és semmi nem tudja többé szétválasztani. Soha!
Először féltem megszólítani, de végül nem is kellett. Ő hívott meg egy italra az iskola kávézójába. Beszélgetni kezdtünk, és rögtön egymásba szerettünk.
Most tél van és hó és hideg, de nem érezzük. Szerelmünk tüze mindennél elevenebben ég, nem állhatja útját se jég, se fagy. Még így is, hogy kint ülünk a parkban, nem fázunk. Egymást melegítjük szerelmünkkel.
A hó beborítja a fákat, a padokat, az egész parkot, és ahogy a nap visszaverődik mindenről, nem tudom az vakít-e el, vagy Alex és a saját érzelmeim. Hátunk mögött az iskola hosszú, halvány árnyékot vet ránk, és az onnan hazafelé igyekvő fiatalokra, akiknek itt kell átmenniük. Alex válla fölött átpillantva meglátok néhány tizenévest, ahogy egymást heccelve hógolyóznak. Nem életre-halálra megy a harc, hanem gyengéden, játékosan dobálják egymást. Ha akarnák, se tudnák jobban meggyúrni a kis labdacsokat, mivel elég friss a hó - éppen délelőtt esett -, és nem tapad megfelelően. De ez őket nem is zavarja, hiszen semmivel sem törődve játszanak. A barátaikkal vannak.
Lassan és fel-felnevetve egyre közelednek felénk. Mikor az egyikük meglát, megáll és úgy marad. A mögötte lévő társa ezt sajnos nem veszi észre, így még mindig nevet, amikor megbotlik a másik lábában és hasra esik. Én már szinte hallom az éles csattanást, látom a vért a még szinte friss havon, hallom villogó szirénák vijjogását, ahogy a mentők kiérkeznek a póruljárt fiúhoz. De nem történik semmi. A csattanás elhangzik, én összeszorítom a szemem, és csak akkor nyitom ki, amikor már hallom a fiú hangját, ahogy veszekszik ledermedt társával. Tehát semmi baj sem történt, de lehet, hogy egy nagyobb van készülőben.
- Mi a francot csinálsz? – ordítja - Miért nem figyelsz?!
- Hé! Kussolj már! – a másik suttogóra veszi a hangját, de így is hallom, mit mond. Talán csak az illem kedvéért teszi. Közben társa fejét lágyan, de egy határozott mozdulattal odafordítja, ahol az ő tekintete is révedezik, vagyis ránk.
A másik észrevesz minket, és egy pillanatra ő is elcsodálkozik. Nem tudom miért, hisz mi sem vagyunk másabbak, mint ők. Hamar felocsúdik első meglepettségéből, és a következő pillanatban már a társait csitítja, és figyelmüket a mifelénk irányítja.
Nézzék csak a két szerelmest – gondolom - majd egyszer úgyis megtudják, milyen az. De nem törődünk velük, inkább egymás ajkaival vagyunk elfoglalva.
Mindegyik nevet, ahogy meglátnak. A fiúk kamaszosan hahotázva, a lányok virgoncan, gonoszan kacarászva. Ahogy elmennek mellettünk, ujjal mutogatnak ránk.
Nem tudják, mi a szerelem. Engem egy kicsit zavarba hoz a szituáció, de Alex nem olyan, mint én. Ő hamar feltalálja magát, mint most is. Száját számról le nem véve, kezét vállamról gyengén leemelve, ugyanolyan gyöngéd mozdulattal jobb öklét felmutatva, majd középső ujját kinyújtva félreérthetetlen jelet küld a fiatalok felé. Azok pedig ezt látván fölnyerítenek, és egymással gúnyosan utánozva szerelmes csókjainkat tovahaladnak. Még néhány pillanatig lehet hallani a kacajukat, ami először elhalkul, majd végképp meg is szűnik.
A park megtelik a délután nélkülözhetetlen részeivel. Közben a hó is újból megeredt. Óriási pelyhekben lágyan, kecsesen szálldos lefelé, mígnem a föld, egy fa, bokor, vagy akár mi, nem vetünk véget rövid táncának.
Hidd el, nem beszélek én hamisat! Ha látnál most minket, te is éreznéd a szerelmünk és szívünk forróságát. Nemcsak heves csókjaink miatt, hanem mert a hópelyhek is szinte sisteregve párolognak el rólunk, a szerelem heves tüzében lángoló testünkről.
Emberek jönnek. Egészen távol tőlünk, de még így is észrevesznek minket. Összesúgnak-búgnak maguk közt, és nem is törődve velünk, csak minket néznek. De bennünket nem érdekelnek!
Egy kisgyerek fut errefelé. Édesanyjától szökött meg, amikor az a ruhát igazította volna el rajta. Arca vidám, hisz most szabadult meg a legnagyobb kínszenvedéstől. Most megáll mellettünk. Némán és kérdőn tekint fel ránk, édes kis arca a szülő ellen vívott harc során eltakarta az irdatlan hosszú sálkígyó és a gigászi sapkaóriás miatt. Épphogy két apró gombszeme látszik. Két kis kezecskéje félig kilóg a kabátujjából, a kesztyűk árván lógnak karja mellett.
Ekkor ér ide az anya, aki habár szörnyen megijedt, mégis ránk emeli tekintetét, és szörnyülködve fordítja el kisfia szemeit felőlünk.
-Ehhez még túl fiatal vagy-mondja neki, de ő még mindig minket bámul. De hát ő is volt fiatal, nem? Habár ez szolid kontyban viselt deres hajából, ami merev sötét kalapja alól kilátszik, és az álláig begombolt kardigánból, ami a kabátja alól bukkan ki nem nézné ki belőle az ember. Pengeéles ajkait összeszorítja, és lepirít minket. Nem figyelek rá, Alex még kevésbé, de az elhangzott néhány szó épp elég ahhoz, hogyha csak egy kicsit is, de felidegesítsen.
- Nem szégyellitek magatokat, hogy itt… vagytok, miközben még gyerekek is járnak erre? Hogy képzelitek, hogy ezt csináljátok, nem bírom elképzelni, hogy ez egyáltalán lehetséges…
Az utolsó szavakat már csak az orra alatt motyogja, és közben arrábbhúzza fiát, hogy pár méterrel távolabb fejezze be az utolsó simításokat pacuha gyerekén. Talán majd elmesélheti bridzselés közben a hozzá hasonlatos merev, középkorú társainak, hogy megvédte a közerkölcsöt, és kiosztott két fiatal szerelmest, akik azt csinálták. Pedig mi csak csókolóztunk.
De a nő kirohanása Alexet nem érdekli, ő csak csókol, és csak csókol egymás után százszor, ezerszer, milliószor. És mostmár engem sem érdekel.
Alex mindig is tudta, hogyan kell levenni egy lányt a lábáról. Szerintem ő így született, és amikor ezt megmondtam neki, először csak nevetett, de aztán a mosolyt levedlette, mint a kígyó az elhasznált bőrét, és mélyen, a lehető legnagyobb komolysággal a szemembe nézett:
- Hidd el, nekem is sokat meg kellett szenvednem ezért. Azért, ami most vagyok. Nem voltam mindig ilyen, de veled ez most már más. - És ekkor lágyan, mégis szenvedélyesen megcsókolt, úgy, ahogy eddig csak ő tudott, egy szerelemmel túlfűtött ember csókja volt ez. Az én emberemé.
Ez most is büszkeséggel tölt el. Elmosolyodom. Ezt Alex is észreveszi:
- Min nevetsz, kicsim? – mindig kicsimnek szólít, pedig csak édesapám szólított így, még mielőtt meghalt. Nem is tudom, mit szólna, ha most látna minket. Itt vagyunk a szinte teljesen kihalt parkban, már sötétedik és csókolózunk. Minduntalan, megállás nélkül. Elképzeltem apám arcát, és újra elmosolyodtam.
- Semmin, csak eszembe jutott, hogy mennyire szeretlek.
Ő ismét rámnéz, meglepett komolysággal, és azt hiszem, megint szól valamit, de megcsókol a homlokomon, teljes szívvel, szeretetteljesen, és erről is apám jutott az eszembe. Egy pillanatra elfacsarodik a szívem, de szerencsére elfeledteti velem az emléket Alex következő csókja, ami már újra az ajkamon csattan.
Mögöttünk a vén fák pironkodva húzzák összébb magukat, kivéve egyet. Az ősöreg tölgy, szerelmünk védnöke, és segítője büszkén húzza ki magát, még így csupaszon is, leveleitől megfosztottan. Még az ősszel, az egyik meleg délutánon – nem volt sok ilyen, de örültünk, hogy még élvezhetjük a nyárutó ízét – ugyanitt ültünk, ugyanígy, ajkainkat egymás ajkain nyugtatva. Egy kis idő után – ami így is egy örökkévalóságnak tűnt – Alex felállt mellőlem, és odalépett a fához. Akkor és ott örök hűséget fogadtunk egymásnak, gyűrű helyett megpecsételve ezt a fába bekarcolt monogramjainkkal, melyeket egy kacifántos kis szív ölelt körbe.
Rá kell néznem most is, ott van az AA monogram a fában, és ugyanúgy perzsel a téli hidegben, mint a mi szerelmünk. Az ősöreg tölgy hóborított, kivéve a mi kis szívünk helyén. Tisztán látszik szerelmünk nyoma.
De a fa mellett elnézve látok mást is. Éppen egy galamb lépdel arra, amerre mi vagyunk, félve, mégis kíváncsian fel-felnézegetve a hóról ránk. Alex nem veszi észre, de én igen, és egy kicsit furcsállom is, nem szoktam télen galambot látni. Ezek inkább behúzódnak egy-egy padlásra, kisebb falrésekbe, repedésekbe, hogy még véletlenül se kelljen kijönniük a farkasordító télbe. Én ránézek, ő vissza rám, és egyre csak közeledik. Talán a meleget érzi itt, tudja, ha idejön, soha többé nem fog fázni a parázna melegtől. És ismétcsak közbeszól a fanyar és cudar élet. Most éppen egy öregasszony képében.
A nő teltebb alakját kihangsúlyozza a szűk kabátja, és mint egy buldózer ront egyre beljebb a parkba. Felénk közeledik, és egy szemközti pad szélére leülve, mit sem törődve a rajta lévő hóval, egy zsemlét vesz elő abból a szatyorból, amit magával hozott, és darabokra csipkedve azt, a galambot hívja etetni. Ekkor vesz észre minket. Eldobja a kenyérdarabot, és újat tép, de közben minket néz, félelmetes gyűlölettel. Ha nem lenne mellettem Alex, meg is ijednék. A galamb pedig újra rámnéz, aztán meg az öregre, megint rám, majd az öregre. Úgy tűnik, nagyon fontolgat magában valamit. Talán két lehetőség közül akar választani.
Hideggel nem kell törődnie többet, ha idejön hozzánk, de éhenhal; vagy az ételt választja, és akkor megfagy a hóban. Másnap egy kedves karácsonyi vacsora lesz egy macskának.
Látszik rajta, soha nem fogja tudni eldönteni, mit tegyen, ott marad a hóban közöttünk, és nem mozdul el onnan. Ekkor az öregasszony alattomosan felé dob egy kis darabot a zsemléből. A darab túl közel kerül – hiszen nem is a galambot nézi. A madár elrepül, nem törődve éhhalállal, fagyhalállal - csak hagyják békén. Az öregasszony összerezzen, és mikor a madár messze eltávolodik, nekünkront:
- Hogy képzelitek, szegény kis madárkát így elüldözni, biztos most majd meg fog fagyni szegénykém! És hogy képzelitek, hogy ezt csináljátok?! Menjetek a fajtátokhoz, ne itt rontsátok a levegőt, ebben a parkban! Hogy képzelitek…
Ezt már Alex sem bírhatja szó nélkül. Elkezd nevetni, ami kissé hisztérikusra sikeredik, mert hiszen neki is megártottak a délután eseményei. Talán ez a kacaj vette el a nő szavát, de mikor Alex végre abba tudja hagyni a nevetést, akkor ő is hozzáfűzi a magáét az előző rimánkodáshoz.
-Maga! Maga, maga nem tud semmit! Először is, maga volt az, aki a galambot elüldözte azzal a nyavalyás kenyérdobálással. Pedig az a szegény galamb nem is dobta meg kővel… asszonyom. – Nem hinném, hogy ezt a szót akarta mondani, de az utolsó pillanatban visszafogta magát. – És nem emiatt dühös. Hiszen maga is volt fiatal. MINDENKI volt fiatal, mindenki volt szerelmes! Habár magából nem is nézném ki. De a legtöbben voltak. És nem tudom, miért nem értenének meg minket.
Alex szinte már ordít, és nemcsak az a nyavalyás öregasszony hallja, hanem az egész park, és szerintem még az iskoláig is elhallatszik őrjöngése. De nem törődik vele, hagy hallja az egész világ. Nőies hangja végignyargal a téren a téli, süvöltő szelek szárnyán.
Az öreg hölgy megsemmisülve toporog a helyén, és én már azt hiszem, soha többet el nem mozdul onnan, hogy mindörökre ott marad jégbefagyva. Ekkor megmozdul, és elindul felénk. Alex, az indulattól, szinte rávetné magát az öregre, de szerencsére én visszafogom. Nem mintha bántaná az öregasszonyt, de a délután folyamán felgyülemlett dühnek ki kell törnie belőle, és itt egy ideális célpont, akin ki tudná tölteni mérgét. Az öreg egyre csak jön, majd szótlanul elmegy mellettünk. Látja, hogyan néz rá Alex, de a büszkesége nagyobb, így kissé remegve eltűnik a már sötétedő parkban.
Alex megnyugszik és átölel. Szerintem jobban megijedt ő saját magától, mint az öreg tőle. Ő is remeg, nem is kicsit. Átölelem, és arcomat az arcához szorítom, és ekkor megérzem, hogy sír.
-Miért nem hagynak végre minket békén? Miért? – hangja erőtlen, és halott. Soha nem hallottam ilyennek a hangját és ez megrémít. Mindig is vidám, életerős, viccelődő volt, most meg, mint akinek nincs kedve semmihez, legfőképp az élethez nem.
Megcsókolom, de tudom, már nem tudom visszahozni azt, ami még néhány órája köztünk volt. Úgy érzem, azt az érzést soha nem fogjuk tudni visszahozni. A csókot befejezem, és ránézek az ősöreg fára, magam sem tudom miért. Érzem, erőt ad, mikor ránézek a belevésett monogramunkra. Az még mindig ég, és tüzesen olvasztja a havat maga körül. Reményt ad, és most már tudom, nem lehet vége a kapcsolatunknak. Alex és én sem most, sem soha nem fogjuk elveszíteni egymás szerelmét.
Újabb ölelés, aztán felállok és nevetek. Először csak magamban, de mikor meglátom Alex értetlenkedő arcát, kitör belőlem a kacagás. Ő sem bírja már tovább, elkezd először kuncogni, majd amikor játékosan megdobom egy hógolyóval, nincs jobb szó rá, röhög, teli szájjal. Visszadob egy hólabdát, persze mellémegy. Soha nem volt nevezetes a célzóképességéről, de engem eltalált. No, persze nem a hógolyóval, hanem a szívemben. Ámor nyilát rámszabadította, és most nem hagy nyugodni.
Megint csak néznek az emberek, de mi nem törődünk velük. Csak egymáséi vagyunk ebben a világban, senki más nem számít.
