Tegyük fel, a holnapi lapokban családi tragédiáról számolnak be. Egy család öngyilkos lett. Apa, anya, gyerek, mindannyian véget vetettek életüknek. De nem úgy, ahogy a hírekben általában hallani lehet. Például az egyik szülő elhatározza, hogy nincs értelme annak, hogy éljen. Ezt a meggyőződését ráerőszakolja a párjára, majd a magatehetetlen gyereket egy kocsiba tuszkolva, egy csövet a kipufogóhoz illesztve, majd azt bevezetve az autó ablakán, mindannyian szén-monoxidmérgezésben meghalnak. Nem, itt nem így történt.

Tegyük fel, ugyanazon nap ugyanazon órájának ugyanazon percében, pillanatában, mindegyikük öngyilkos lett, mindegyikük külön-külön. Nem tudtak egymás szándékáról.
Tegyük fel, ezt a cikket elolvasva elgondolkodsz, és rá akarsz jönni, mi okozhatta ezt a különös tragédiát.

Tegyük fel, a család a legegyszerűbb kis család volt. Átlagos család, átlagos névvel, átlagos házzal, átlagos gondokkal. Egészen idáig.

Átlagos szülők...

A családapa

Tegyük fel Franknek hívják. Frank Smithnek. Átlagos név egy átlagos embernek, akinek átlagos munkája van. A helyi gyárban dolgozik. Nem éppen a legjobb munka, nem is élvezi, de a családját el tudja vele tartani, és ez a lényeg.
Tegyük fel, kirúgják az állásából, és ezért lesz öngyilkos.
Tegyük fel, ez is ugyanolyan átlagos nap volt, mint a többi. Reggel felébredt, megreggelizett, megmosakodott, majd elindult az átlagos kocsijával az átlagos munkahelyére. Hogy aztán egy átlagos nap most az egyszer ne legyen olyan átlagos, és megkeserítse ez az életét.
Tegyük fel, tudjuk hogy mi történt, még azt is, kivel mit beszélt aznap.

- Jó reggelt Frank!
- ’ Reggelt! – köszönt vissza társának.
- Nehéz nap lesz.
- Mint a többi, Buddy.
Rendben. A szokásos, átlagos üdvözlés megvolt, szerencsére nem kell többet beszélnie mára. Nem mintha a munkatársával lenne baj, de tényleg sok a munka, és nincs erre idő.
De most mintha valami más lenne.
- Te, Frank! – szólal meg soron kívül társa.
- Mondd Buddy, de gyorsan! Tudod, a munka! – figyelmeztette őt.
- Mindegy – mondja egy kis gondolkodás után Buddy -, majd ha lesz időd, keress meg! Beszélgethetnénk. – aztán választ se várva kiment a helységből.
Frank nem törődött vele, mert ha öt percen belül nem kezdi el a munkát, késésnek fogják betudni azt. Majd megkeresi Buddyt az ebédszünetben, vagy műszak után. Most a munka a legfontosabb. Soha el nem késett, és nem most akarja elkezdeni.
A gyár a szokásos, átlagos, unalmas napját élte. A futószalagok mellett az emberek kifejezéstelen arccal tették a dolgukat. Frank beállt a szalag mögé, és dolgozni kezdett.
Az ebédszünet eseménytelenül telt el, Buddyt sehol nem lehetett látni. Talán nem is volt érdekes, amit mondani akart, vagy talán már értelmét vesztette. Talán…
De ekkor megszólalt az ebédszünet végét jelző kürt, ideje volt visszaállni a gépek mellé. Nem gondolkodott többet a dolgon, monoton mozdulatokkal végezte átlagos munkáját.
Péntek lévén aznap csak kettőig tartott a műszak. Már szinte mindenki elment, amikor Frank Smith befejezte a munkáját. Még nem tudta, hogy örökre.
Minden pénteken legalább fél háromig dolgozott. Jelentős eséllyel indult a hónap dolgozója címért, ami kisebb prémiummal járt. Most tényleg szüksége volt a pénzre, hiszen feleségével nemsokára házassági évfordulójuk lett volna, és egy repülőúttal szeretett volna kedveskedni neki.
Miközben készülődött, hogy hazamenjen, odajött hozzá Buddy.
- Szervusz! - üdvözölte Frank – Azt hittem már csak én vagyok itt.
- Nem, nem csak te, hanem én is. És persze a főnök. Az utóbbi hivat.
- Igen? És mit akar? – kérdezett vissza meglepődve Frank. Tán csak nem a prémiumról lenne szó? De nem, érezte, hogy sötét fellegek gyülekeznek felette.
- Én aztán nem tudom. – mondta Buddy szemlesütve -, de szerintem minél hamarabb legyél ott, ne várasd. – vetette oda a kifelé igyekvő Franknek, de az már nem hallotta. Halkan csukódott mögötte az ajtó.
- Üljön le, kérem! – ez már az igazgató hangja volt, Bill Keeleré. Barátságos mosoly ült az arcán – Mennyi ideje is dolgozik nekünk, Smith?
- Már majdnem húsz éve. – válaszolt Frank, miután megsemmisülten engedelmeskedett a kérésnek, és leült a székre. Remegő térdeit megpróbálta elfedni, de elcsukló hangján így is kiérződött idegességgel teli félelme – Lássuk csak, pontosan novemberben lesz húsz éve.
Keeler mosolygott – És, miket gondol ezekről az évekről?
- Jókat. – felelt elhalt hangon Frank – Csakis jókat.
Az igazgató mélyet sóhajtott – Hát, gondolom akkor ez csak a mi hibánk lehet. – mondta Keeler szomorúan.
- A maguk hibája? Hogy érti ezt? – kérdezett vissza megdöbbenve Frank.
- Nézze, Frank - mondta Keeler bizalmasan -, ön egy jó ember, és jók a kilátásai. Mindenhol keresnek jó szakembert. Mikor ön elmegy innen, az itteni munkálatai a gyárban nagyon jó ajánlás lesz magának. Jó ajánlólevelet adunk majd. Ebben biztos lehet.
- De én nem is gondolkodtam azon, hogy itt hagyom a gyárat.
- Frank - kezdte Keeler tettetett szomorúsággal –, néha egy embernek gondolkodnia kell a munkahelye otthagyásáról.
Frank végül rájött az igazságra – Azt mondja, ki vagyok rúgva? – kérdezte hitetlenkedve.
- Nézze Frank…
De ezt már nem hallotta, csak ült, a semmibe révedve, néha bólogatott, de nem tudta mire bólint rá. Annyit tudott csak, hogy kirúgták. Nincsen hónap dolgozója cím, nincsen prémium, nincsen repülőút, nincsen ház, kocsi. Szegénység van, munkanélküliség és nyomor.
Szó nélkül hallgatta végig az igazgatót, aztán összepakolta a holmiját, befejezte a készülődést, és hazahajtott.
Azért hogy senki ne zavarja, lement a pincébe. Próbálta összeszedni, és rendszerezni a gondolatait, de nem tudta. Egyfolytában az utazás járt a fejében, ahova soha nem jutnak majd el.
Hirtelen ötlettől vezérelve az egyik szekrényben elkezdett kutakodni. Őrülten hajigálta ki belőle a kacatokat, míg végül sikerült megtalálnia azt, amit keresett, egy régi cipősdobozt. Megfogta, majd kiemelte a szekrényből, és leült a rendetlenség közepébe, amit ő okozott a vad keresgélésével.
És csak ült ott. Egy teljes órán keresztül gondolkodott, átvett minden eshetőséget, míg végül ugyanoda lyukadt ki mindig. Így tehát kinyitotta a dobozt. Kivett belőle néhány fényképet. Az esküvői képen a feleségével látszódtak, egy másikon a lánya születése volt megörökítve.
Arréblökte ezeket, és a fotók alól egy revolver került elő, néhány töltény társaságában. Az elefántcsont-fekete színű fegyvert csak egy helyütt törte meg ezüstös felírat: Smith and Wesson.
Ha-ha, névrokon – gondolta Frank, és hirtelen nevetnie kellett. Túl hosszan és hisztérikusan nevetett, de végül sikerült lenyugtatnia magát.
Félt, sőt, rettegett, de már nem hátrálhatott meg. Egy golyót helyezett a revolver forgótárába. A fegyvert lassan a halántékához emelte.
Egy könnycsepp gördült végig az arcán, állán, míg végül lehullott onnan. Mire földet ért, a férfi meghúzta a ravaszt. A rendőrök a rendetlenség közepén, kezében a fegyverrel találtak rá.

A családanya

Tegyük fel, a neve Sarah. Tökéletesen illik a felvett nevéhez, a Smithhez. Az SS monogramos medál, mint két buja kígyó tekeregtek a nyakában hordott ezüstláncon. Mikor is kapta? Talán tíz-tizenöt éve, még a férjétől, a házassági évfordulójukra. Milyen régen is volt az már! Azóta a fiatal, kívánatos nőből családos anyává vált. A férje se szerette már annyira mint régen.
Tegyük fel, nem kapott meg mindent a férjétől, legfőképpen szeretetet és tegyük fel, ezért szeretőt tartott. Avagy megerőszakolták, és ezért nem bírt már senki, de legfőképpen a férje szemébe nézni, és ezért lett öngyilkos.
Akár mindkettő…
Reggel férje kocsiba szállt, és elhajtott a munkahelyére. Lányát az iskolabusz vitte iskolába.
Megint egyedül maradt egy egész napra.
A házimunkát elvégezte egy óra alatt, és már csak várnia kellett, hogy családja hazajöjjön. Ezt a várakozást unta meg már két hónapja.
Május utolsó napján Sarah Smith éppen hazatért a szupermarketből, ahol bevásárolt a családjának. A nap most is vakítóan sütött. Melege volt, fáradt volt, és amikor a ház előtt meglátta Steve Kemp ütött kopott, ámde vidám színekben pompázó Ford kocsiját, majdnem dührohamot kapott. Felkapta bevásárlószatyrát, gyorsan felszaladt a lépcsőn, s a verandaajtón át belépett a házba. Steve férje székén ült, a férje sörét itta, és cigarettázott (legalább a cigaretta a sajátja).
- Végre, már azt hittem soha… - kezdte volna Steve a szokásos kis félvigyorral az arcán, de Sarah félbeszakította.
- Tűnj el innen, de azonnal! – mondta színtelen hangon, majd bement a konyhába, a pultra tette a szatyrot, és elkezdett kipakolni belőle.
Stevet két hónapja, júliusban ismerte meg. Nem volt nagy, romantikus találkozás, nem voltak kis, csilingelő harangocskák, egyszerűen csak megkívánta a férfit. Ebből a férfi is meglátott valamit, hiszen megszólította őt. Először kedvesen enyelegtek egymással, majd flörtöltek, heves bókokkal ellátva a másikat. Azon vették magukat észre, amikor már csókolóznak, és állatiasan, szinte leszakítják egymás ruháját. De innentől már nem volt megállás, és minden folyt a maga útján.
Ezután szinte naponta megismételték ezt, és bár Sarahnak bűntudata volt, mégis inkább saját maga helyett férjét okolta, amiért miatta idáig kellett süllyednie, hogy így átadja magát az állatias érzelmeknek.
Mikor közeledett a házassági évfordulójuk dátuma, már nem kívánta Stevet, sőt, kifejezetten gyűlölni kezdte. A korábbi édesgető Steve megváltozott, és követelődző lett. Próbált megszüntetni minden kapcsolatot vele, de úgy látszik nem sikerült.
Mikor Steve váratlanul mögé került és napbarnított karjaival átfogta Sarah derekát, ő hátra se nézve, indulatosan a férfi mellkasába könyökölt. Olyan volt, mintha egy gumiréteggel borított kőfalba ütközött volna a keze. Megfordult, és Steve őrülten vigyorgó borostás képébe kellet bámulnia.
- Süket vagy? Azt mondtam ki innen!
- Ugyan miért? – kérdezte a férfi – A poronty a suliban, a férjecskéd meg a munkahelyén. Mindegyiknek fontosabb az, ahol van, mint te. Csak nekem nem.
Máskor, talán elbűvölő lett volna a férfi, de most nem. Sőt, Sarah mintha egy kicsit eszelősnek látta volna, mintha valami furcsa fény derengett volna fel a szemében, és ettől megijedt. És ettől még dühösebb lett magára. Valahogy ki kell magát szakítani ebből a perverz kapcsolatból, aminek a célja csak az állati ösztönök táplálása volt.
- Eressz el, kérlek! – a nő hangja már nem volt olyan határozott, mint az előbb, és ezt Steve is érezte.
- Nem teszem, hiszen te sem ezt akarod. Eddig sose mondtad ezt, csak azt hogy még, még. Szerintem most is ezt akarod. – és a keze a nő derekáról kezdett elveszni annak nadrágjában, az ágyéka felé.
- Ne, kérlek, ne csináld! – Sarah hangja már könyörgő volt. – Hagyjál, nem érted?
Egy erős rántással sikerült kiszakítania magát a férfi kezéből, de az erre erősen megszorította a nő karját – Nem mész te sehova! – fröcsögte Sarah arcába – Végigcsinálod amit elkezdtél!
- Ne, kérlek – és Sarah elkezdett zokogni, remegett a férfi karjai között, amik úgy szorították, hogy ordítani tudott volna a fájdalomtól. De nem mert, tudta jól, ha megteszi, a férfi még rosszabbat is tehet és tesz is vele.
A férfi el nem eresztve a karját, felvonszolta őt a hálószobába. – Mondom, hogy befejezed, amit elkezdtél, aztán hagylak a munkamániás férjecskédnek, meg a stréber gyerekednek.
Ilyennek még sose látta a férfit. Félt, rettegett attól, hogy mi történhet, ha ellenszegül neki. Gyilkos fényt látott a férfi szemében, ami semmitől nem retten vissza.
Kérlek – de rimánkodása fájdalmas zokogásba torkollott. Erőtlenül hagyta, hogy felráncigálja őt a férfi az emeletre, be a férje és az ő hálószobájába. Steve durván rálökte őt az ágyra, épphogy nem esett le a másik oldalon. Utolsó és erőtlen könyörgése már nem hallatszott csak nyöszörgésnek, aztán hagyta, hogy meggyalázzák testét és lelkét egyaránt. Hogy tehet ilyet egy ember – kérdezte önmagától, választ nem várva.
Kimeredt szemmel bámult rá az éjjeliszekrényen lévő rádiósórára.
Fél kettő van, mindjárt készítenie kell az ebédet a hazaérkező családjának - jutott az eszébe indokolatlanul.
Mire hazatért a lánya készen lett az ebéd. A nagy meleg ellenére egy hosszú ujjú pulóvert vett fel. Ezt könnyebb volt megmagyarázni, mint a karján vöröslő kéznyomot. Steve már akkorra rég elment. Mikor férje is megérkezett, nem mert a szemébe se nézni, így nem láthatta azt sem, hogy őt is gyötrik a saját démonai. És mikor még az ebédet otthagyva lement a pincébe férje, nem tudott mit tenni, bezárkózott a hálójukba, és sírt. Megpróbálta kisírni magából a mocskot, amivel beszennyezték. Még a fürdőszobába is be akart menni, hogy vagy tucatszorra is lemosakodjon, de már elfoglalta azt a lánya.
Nem akart így a férje előtt mutatkozni, sőt, senki előtt nem akart, hiszen mindenki tudta, mi történt. Úgy néztek rá. Legalábbis ő úgy érezte.
Kiment az ajtó elé, és a vitrinből kivett egy doboz gyógyszert. Még régről maradt meg, szinte egy egész dobozzal. Régen volt már szüksége az altatókra, de szerencsére azokat az időket is átvészelték. De ezt nem fogja bírni.
Visszament a hálószobába, és bezárkózott. Sokat gondolkodott, de végül is lenyelt egy gyógyszert csak úgy, szárazon, és lenyelte. Aztán a többit is egymás után. Addig folytatta, amíg nem maradt egy sem a dobozban. Lefeküdt az ágyra, ahol pár órája megerőszakolták, ahol annyi éjszakát töltött a férjével, vagy akár a lánya, aki ha rosszat álmodott, átjött hozzájuk, közéjük, befészkelve magát az ágyba. Várta a halált, ami lassan jött el. Nem is érezte. Utolsó gondolata az volt, ha nem jön ki mihamarabb a lánya a fürdőkádból, akkor ki fog ázni nagyon a keze. A rendőrök a csukott ajtót betörték, így találtak rá a már menthetetlen asszonyra.

Az iskolás lány

Tegyük fel, Julynak hívják. Szép név egy gyermekien szép lánynak. Habár nem mindenki csak így gondol rá. Tegyük fel, szerelmes volt valakibe. Ez mind szép és jó, de ha valakinek a szívét összetörik, akkor az mindenre képes.
Mostanában kezdte el nézegetni a fiúkat, most nőtt ki a gyerekkorszakából, kezdett nővé válni. Csakhogy ez az út is, mindegyik másik rögös, és veszélyekkel terhes.
A barátját csak néhány hete ismerte meg, de rögtön beleszeretett. A fiú kicsit idősebb volt a lánynál. Nem szólt a családjában senkinek róla, nem valószínű, hogy apja támogatta volna ezt a kapcsolatot. 13 éves volt, és most volt a szüksége a legnagyobb szabadságra. Megjött az első menzesze is, és már nem engedte, hogy gyerekként bánjanak vele.
A barátja nem így tett. Ővele nőnek érezhette magát. És amikor megvolt az első csók is, azt hitte, megtalálta a hetedik mennyországot.
De most valahogy rosszul érezte magát, valahol, mélyen a szívében érezte, baj van, mikor a többiek összesúgtak a háta mögött. Igaz, nagyon is törődött vele, mit beszélhetnek, de valahogy nem volt kedve beszélni a sok üresfejű diáktársával. Inkább leült a szokásos helyére, és elkezdett tanulni. Az is jobb a céltalan találgatásnál, hogy mit gondolhatnak a többiek.
A nap eseménytelenül telt el, de ez volt a legnagyobb baj. Az iskolában se lehetett látni szerelmét, akárhol kereste. És még a legjobb barátai is, akiket legalábbis annak hitt, kerülték őt, nem tudni miért.
Véget ért az iskola, és indultak hazafelé. Általában mindig osztálytársaival, gyalog ment haza, de most nem találta őket. Miért ilyen ez a nap?- kérdezte magát, de tudta, valami baj van, valami szörnyűség történt. Próbálta elhessegetni ezeket az érzéseket, de nem tudta. Minduntalan visszatértek agya felszínére, és nem hagyták őt nyugodni.
A folyosón ekkor jött szembe vele az egyik barátnője. Mikor meglátta Julyt, fejét félrefordítva megpróbált elosonni mellette. Vajon miért van az, hogy az emberek azt hiszik, ha ő nem látja a másikat, őt se látja senki.
- Szia Donna! – köszönt az elhaladó lányra hangosan July, és nehogy alkalma legyen eltűnni szeme elől, elé állt.
- Ó, szia, észre se vettelek. – szólt tettetett meglepődéssel a lány – Bocsi, de most sietek, és ha megengeded…
- Nem, nem mész el addig, amíg nem mondod meg, mi a bajotok velem. – állt a sarkára July – Figyelj, ha valami van, nyugodtan mondd a szemembe, ne a hátam mögött beszéljetek ki!
- De mi nem is… Nincs is bajunk veled – kerekre tágult a lány szeme, és látszott, most nem művi meglepődöttséggel – Csak tudod… - elcsuklott a lány hangja.
- Igen, mondd csak. – szólt July, de tudta, hogy amit hallani fog, nem a legjobb hír lesz. Habár erre azért nem számított.
- Tudod, a barátod, Kevin… szóval ő…
- Igen, mi van vele? – kérdezte erőszakoskodva July, kétségbeesett hangja végignyargalt az iskola üres folyosóján.
- Tegnap elment egy haverjával bulizni. Ezt te is tudod, hiszen ezt te mondtad el nekem. De a többit már mástól hallottam. Egy kicsit többet ittak a kelleténél, sőt, mintha mást is rebesgettek volna.
- Az nem lehetett ő, ő nem ilyen. – szakította félbe July, de minden volt a mondata, csak meggyőző nem.
A Donnának hívott lány tovább folytatta – És tudod kocsival voltak, és túl gyorsan mentek késő este, a vaksötétben. És a kocsi… - megint megcsuklott a lány hangja, úgy tűnt nem képes tovább folytatni, de végül mégis összeszedte magát – Aki vezetett biztosan részeg volt, és nagyon felpörgött. Száguldoztak a kocsival, és már nem volt megállás. Nekiütköztek az oszlopnak
- És Kevin? Vele mi van? – szinte már ordított. Szerette volna teljes erejéből megrázni Donnát.
- Kevin a hátsó ülésen ült. A kocsi olyan sebességgel csapódott az oszlopnak, hogy az egész hátulja összepréselődött. Kevin ott rögtön meghalt. – Donna nem tartozott az érzelgős lányok közé, de most átölelte July vállát – Sajnálom.
July kitépte magát a lány öleléséből. Egy pillanatig döbbenten nézett diáktársára, majd elrohant. Csak egy gondolat járt a fejében. Ez nem igaz, ez nem vele történik meg. De szembe kellett néznie az igazsággal. Egészen hazáig futott, könnyei, mint késő nyári záporeső hullottak. Táskája az oldalát verte, de nem tudott vele törődni. Csak rohant, el az iskolától, bele az öntudatlanságba, ahol nincs halál, ahol nincsenek száguldozó kocsik, részeg vezetők. Ahol csak az örök élet és szerelem van.
Otthon senkit nem üdvözölt. Észrevette, hogy apja sincs még otthon. Hát persze, mert annak is a munkája fontosabb, mint a családja. Dühös volt az egész világra, családjára, Donnára és Kevinre is.
Jajistenem Kevin miért tetted ezt, miért hagytál itt magamra?
Berohant a fürdőszobába és csak zokogott. Zokogott még akkor is, amikor az apja hazajött, és lement a pincébe. Ekkor ördögi ötlet merült fel benne, ami lehet hogy jobb is lett volna, ha csak ötletnek marad meg.
Szépen lassan levetkőzött, rendbe tette a haját, morbid monotonsággal készülődött terve végrehajtására. Ekkor levett a fürdőszobai szekrény polcáról egyet apja borotvái közül. Egy régebb gyártmányt. Kivette belőle a Gillette márkájú pengét, és ügyesen letisztította azt. Nem gondolkodott, csak tette azt, amit szerinte tennie kellett. Befeküdt a fürdőkádba, néhány könnycseppet még megengedett magának. Hiszen, most sír utoljára.
Miután letörölte az arcát elővette a pengét, bal kezébe fogta azt, majd lassan, precízen végighúzta azt csuklóján. Nem érzett semmit. Megpróbálta áttenni a másik kezébe a pengét, de ügyetlenül elejtette azt. Mindkét keze remegett, de ha még ez se lenne elég, túl mélyen vágott bele kezébe, és átvágott néhány ideget, így csak nehezen tudta csak megfogni a pengét, és már nem olyan precízen, de eléggé kimérten átvágta a másik kezén is az ereket. A vér melegen folyt le kézfejéről a kádba. Míg lassan kivérzett csakis Kevin járt az eszében. Az utolsó, amit hallott, az egy tompa dörrenés volt a pince felől, aztán elnyelte őt a sötétség.
Mikor kinyitotta a szemét, ismét Kevinnel volt, újra szerethették egymást. A rendőrök a már alvadó vér közepén találtak rá a tizenhárom éves lányra.

Tegyük fel…

Tegyük fel, hogy ez mind, az itt leírt szörnyűségek mind-mind megtörténtek. Tegyük fel, és merjük bevallani, hogy lehetséges ez az egész. Persze nem pontosan így, de mi van, ha mégis?
És legfőképpen, ki a hibás? Az ember a saját sorsáért felelős. De mi van akkor, hogyha kicsúsznak a kezei közül a dolgok, és nem tud segítséget kérni?
Tegyük fel magunknak a kérdést!
Egy család megöli magát, mindegyikük ugyanazon nap ugyanazon órájának ugyanazon percében, pillanatában. Mindegyikük más és más módon. Egy a közös bennük, menekültek a világ fájdalmától, a sanyarú valóságtól, az élettől.
Tegyük fel a kérdést, miért?
A kereszténység bűnként kezeli az öngyilkosságot. Ők áldozatok voltak vagy bűnösök?
Tegyük fel, Te vagy az, aki el tudja dönteni a kérdést. Te vagy az, akin múlik ennek a családnak a sorsa, Te mondhatsz nekik tanácsot, győzheti őket meg.
Tegyük fel. Habár ez az egész csak egy feltevés, miért ne lehetne igaz?

Tegyük fel…