Kilenc hónapja nem láttalak, ennyi időre volt szükségem hogy elfogadjam döntésed. Hogy megértsem, átlássam, elgondolkodjak és belenyugodjak. De még most sem tudok. Kilenc hónap ennyi ideje nem láttalak és ma.

Bártfai utca következik, mondja, az ismerősen csengő hang erre riadok fel, ébren vagyok. Kifelé tekintek az ablakon, nézem az elsuhanó házakat, autókat, embereket. Megszokott mindennapos képek. A buszon tömeg, a kapaszkodó hideg és zsíros. Élni sincs kedvem, agyamon végig fut a gondolat: hova is tartok? A vizsga képe villan be, rémültség és idegesség fog el. Jól tudom, hogy a jelenlegi tudásom kevés lesz a sikerhez, de az időből csak ennyire futotta.
Móricz Zsigmond körtér, emberek tucatjai szálnak fel és a hely most még kevesebb, mint eddig.
Mindenki siet valahova fiatalok – öregek, nők és férfiak, álmos fejek. Zsörtölődnek a hely szűke miatt, de semmit nem hallok, fülesem gondoskodik a megszokott hangok elnyomásáról csak a mérges, szúrós tekinteteket látom.
Rátérünk a hídra. A víz fodrozódását figyelve megnyugszom.
Ferenciek tere. Végre! Helyek szabadulnak fel, kicsit nagyobb teret kap az ember maga körül.
Körbenézek a buszon, balra elfordulva a csuklós rész után látom, hogy valaki rám néz és mosolyog. Nem tudom hova tenni. Visszafordulok, magam elé nézek és az autók sokaságát figyelem. Újra odapillantok. Nézem az arcát. Ismerős, oly kedves, összeszorul a szívem.
Elindulsz felém mosolyogva, hát tényleg te vagy, itt állsz előttem, megölelnélek, megcsókolnálak, de nem tehetem.
Jól vagyok, persze hogy hazudok. Iskolába sietsz, de van időd rám. Gyönyörű vagy és én kevésnek érzem magam hozzád.
Blaha Lujza tér, megjöttünk. Viccelődsz, míg a McDonald’s-ba érünk. Mintha soha el sem váltunk volna, mintha csak órákra hagytuk volna egymást magunkra. Boldog vagyok, hogy látlak hosszú idő után újra boldog, még ha csak percekig is. Leülünk, egy kávéért mész pedig nekem egy korty se menne le a torkomon. Figyellek, ahogy beszélsz a mozdulatok, amiket megszoktam, amiket láttam, amiknek örültem, ahogy mosolyogsz mindig vidám vagy és csinos.
Ülök veled szembe, a kávésdobozt markolászod, mesélsz, de nem nézel a szemembe. Félsz?
A kis kezed, amely annyi boldog érintést, simogatást adott nekem, átnyúlnék, megfognám, megszorítanám és többé soha el nem engedném, de nem tehetem. Érzem parfümöd illatát, amely az ismeretségünk első napjától kezdve elvarázsolt. Mesélsz hallom a hangodat, értem, a betűket rakom össze a fejemben a szavakat. Készen állnak, de nem értelmezem, csak téged figyellek a mozdulataidat, ahogy a szád kerekedik, ahogy a szemed pislant, ahogy az arcodon mozdul, rándul a bőr. A kis, apró szád nagyon belekezdett, meg sem áll. Rám nézel és én elveszek a szemeidben, azokban a szép kék szemekben, amik a boldogságot adták hosszú éveken át. Szeretnék szólni, szeretnélek kérni, hogy újra csak te és én, hogy mi, még van esély, hallani szeretném, amint mondod, hogy hiányzom, hogy szükséged van rám, hogy arra vágysz, hogy újra enyém lehess.
De nem teszed, hisz most más adja a boldogságot. Bár erre a kérdésre a választ te magad sem tudod.
- Boldog vagy?
- Nem tudom.
Bókolok, mert megérdemled, mert szeretném visszakapni a szíved, az enyém még mindig nálad pihen. Úgy érzem nélküled nincs életem. Szavak, amik soha el nem hangzanak, amiket csak leírok, neked soha el nem mondok.
Az órát nézem, lejárt az időm, mennem kell. Marasztalnál még, de nekem mennem kell.
Kérdezed, mi lesz velem? Nélküled szenvedek tovább, mondom magamban. Szomorúságot és ijedtséget látok a szemedben. Elbúcsúzom és indulok, nem nézek hátra, várom, hogy utánam szólj, hogy elmond, amit gondolsz, de mindhiába.