Tegnap, február 17-én Pestre kellett mennem Csepelen keresztül. Az egyik kereszteződésben pirosat kaptam, majd azt láttam, hogy a velem szemben lévő sávban álló autók (kettő vagy három) irány jelezve balra szeretnének kanyarodni, de nekik is piros volt a lámpa. Amikor mindannyiunknak bezöldült elengedtem őket, mert úgyis állok. A mögöttem levő JUY-747 forgalmi rendszámú Toyota vezetőjének ez nem tetszett, rám dudált... én felemeltem mindkét kezem, jelezve, hogy türelem, nem elaludtam, hanem elengedem a kocsikat...
Majd elindultam...
A következő gyalogátkelőnél megálltam, mert gyalogosok léptek le a járdáról, ekkorra már el is feledkeztem a mögöttem levő kocsiról...
A gyalogátkelő után veszem észre, hogy veszélyesen közel hozzám, mellettem elhaladva megelőz a drága toyotás... Ekkor, lehet, hogy én és rádudáltam... sajnos erre nem nagyon emlékszem. Ő lazán beintett a középső ujjával nekem, amit én visszajeleztem neki. Csepel egyik főutcáján ekkor lefékezett előttem, kipattant a kocsijából, feltépte a kocsim ajtaját és szidalmazva engem öklével arcon vert. Leblokkoltam, csak azt tudtam hajtogatni zavaromban, hogy menjen orvoshoz az indulatával, de ez érthetően nem hatotta meg... Visszaszállt a kocsijába folytatva a becsmérlésemet, és mint aki jól végezte a dolgát továbbhajtott. Én pedig ott ültem megalázottan, sajgó arccsonttal, némám... Ilyen még soha nem történt velem. 48 éves leszek pár hónap múlva, de engem még ököllel talán soha nem ütöttek meg.
Utána hosszú percekig, a Közvágóhídig mögötte kullogtam a kocsimmal egyre nagyobb zavarban, ami később érthetetlen módon egyre erősebb szégyenné vált.
Miért nem védekeztem? Miért nem indultam el őt kikerülve, mikor láttam, hogy kiszáll? Miért nem voltam határozottabb? Úgy éreztem magam, mint egy kisdiák, akit jól elvertek, és kullog haza megszégyenülten.
Otthon kezdtem azon gondolkodni, hogy ez nem normális! Én szégyellem magam, mikor amit a másik tett, sokkal inkább szégyen a számára?
Semmi olyan nem történt, ami miatt ez a középkorú ember egy másik embert, akit nem is ismer, fizikailag bántalmazzon. Hogy jön ehhez? Ki sem szálltam a kocsiból, nem is csatoltam ki az övemet... nem jelentettem veszélyt a számára... nem védekezésből tette, csak az agresszióját vezette le rajtam.
És mitől van bennem a megalázottság, szégyenérzet? Miért nem akarok senkinek sem beszélni róla?

Ma a feleségemmel és a két kisebb gyermekemmel véradás után elmentünk egy bevásárlóközpontba. Miután jól kiköltekeztünk, leültünk ebédelni, ami nem volt valami egyszerű, mert négyen háromféle helyről hozott ételt ettünk, többszöri sorbanállással.
Már akkor, mikor még vártam a gyros-okra feltűnt két férfi és két fiatal lány. A fiúk arca borostás, fekete felgyűrt ujju bőrdzsekiben voltak, tar fejjel, látható súlytöbblettel, fekete napszemüveggel (most, a borús, ködös, esős időben :) )... Az idősebb férfi negyven és ötven között volt, a másik negyvenen innen. Aranynak látszó vastag lánccal a nyakban... A lányok élénk színű, szinte nyárias ruhában, láthatóan a huszaséveik elején lehettek, festett, élénk hajszínükkel, kiegészítőikkel érdekes benyomást keltettek a férfiak mellett...
Evés közben oda-oda néztem még rájuk, mert nem messze telepedtek le tőlünk. A férfiak darabosan, a lányok lazán viselkedtek, mintha valami gengszter filmből léptek volna ki rap zenére....
Nem mertem sokat nézni őket, bár nagyon érdekesek voltak, mert úgy éreztem, hogy nem tudnám épen kimagyarázni magam...
Majd minden figyelmemet a bárányhúsra koncentráltam, és arra lettem nem sokkal később figyelmes, hogy mind a két férfi ott áll az asztalunknál, és előrehajolnak... emelik fel a kezüket... és megsimogatják a rájuk mosolygó 8 hónapos kislányomat. arcukon a kemény vonásokat gyerekes mosoly váltotta fel és teljesen belefeledkezve a lányom szemébe "kutyuli-mutyulizni" kezdtek.... Megfogdosták a kezecskéit, és láthatóan nagyon meghatotta őket a lányom mosolya...
Majd sietve továbbáltak, de még mielőtt eltűntek volna ránkmosolyogtak egy utolsót...
Nagyon örültem annak, ami történt. Két perccel korábban még vadembereknek gondoltam őket, és most ennek nyoma sincs... Kedves, barátságos emberek mosolyogtak vissza a lányomra...
Van még mit tanulnom :)

Tegnap (április 16-án) két dolog is történt velem, ami nagy örömet szerzett. Ez normál esetben a kutyát sem érdekelné, és talán így is van, de talán nem.
Az egyik örömöm szimplán az, hogy az orvosunk megállapította, hogy bármikor megszülethet a kicsi gyermekünk... Ez annyira így van, hogy bármilyen gyanús dologra vágtatnunk kell a kórházba . Ez jófajta izgalommal járó feszültség. Nem az a bosszankodós, inkább az a karácsonyi ajándékot várós.... És most élem át harmadszor.

A másik örömöm komplexebb, és az örömöm szégyennel is vegyül. Hogy lehet társa az örömnek a szégyen? Ez egy érdekes felvetés. Eddig nemigen tudtam volna vele mit kezdeni. A szégyen negatív dolog, az öröm pozitív. Kioltják egymást, vagy mégsem?

A történet 13 éve kezdődött. Isten szeretetét frissen megélt emberként megismerkedtem egy közösséggel, ahol családi körülmények között családjuk által eldobott halmozottan fogyatékos gyerekek nőnek fel. A családi viszonyokat önkéntes fiatalok biztosítják, ennek kereteit pedig egy alapítvány, a Bárka alapítvány.
Ott ismert meg, és fogadott barátjának egy fiatal sérült fiú, Vilmos. Akkoriban sok időt töltöttem velük. Jó hely, mert meg lehet tanulni, hogy a mai társadalom beteg, és ebből van gyógyulás. A ma embere teljesítménykényszer alatt van. Azt tekinti értékesnek, amiből teljesítményt tud kicsikarni. Ezt a viszonyrendszert mind tárgyakra, és sajnos az emberekre is alkalmazza.
Annyira mélyen van ez bennünk, hogy még a legbelsőbb családi viszonyainkat is áthatja ez a teljesítménykényszer. A feleségnek, gyereknek, férjnek teljesítenie kell a családtagok felé, meg kell küzdeni a figyelemért, szeretetért. Persze erről nem szeretünk tudomást venni, de mikor szembekerülünk egy-egy (értelmi)fogyatékos emberrel, akkor azért ezek a felszínre kerülnek. Ismerek családokat, akiknél egy megszületett Down kóros gyerek leplezte le a család betegségét, és pont egy beteg gyerek által lett egészségessé a család. De ez más történet. Talán máskor leírom.
Térjünk vissza hozzám. A minap kaptam egy meghívót, hogy ez a barátom most ünnepli 15 éves évfordulóját a Bárkában. Ez örömünnep. Nosza menjünk el. De... A feleségem szülés előtt napjait éli, plussz két kisgyerek és aznapra még egy nőgyógyászati vizsgálat várt ránk. Kapom a telefont a kézbe, és megpróbálom lemondani.
Lemondani, mint ahogy már évek óta teszem. Felelős, munkájával, családjával és egyéb nyűgjeivel terhelt, elfoglalt, teljesítménykényszer alá vetett emberként sokadjára. Mert volt Vilmosnak már születésnapja, névnapja Bárka évfordulója elég, én pedig egyre elfoglaltabb emberként mindig találtam kifogást a távolmaradásra.
Nem arról van szó, hogy nem érzem jól magam közöttük. Mert jó hely. Érdemes lenne ellátogatni nektek is oda. Egész életre járó élményeket szereznétek. Amikor ott vagyok, jól érzem magam, de oda eljutni....én, az elfoglalt ember... lehetetlen.
Valljuk be az utóbbi 8 évben ez a barátság igen egyoldalú volt. Vilmos várt, én meg nemigen mentem. Hivott, én pedig lemondtam.
Megpróbáltam most is lemondani. De a segítő, Kati barátom nem adta könnyen magát. Addig küzdött, amíg megállapodtunk, hogy beugrunk a munka után és a nőgyógyász előtt.
Amikor Vilmos meglátott minket, sírvafakadt. Felnőtt ember, egy évvel idősebb nálam, és úgy örült nekem, mint egy gyerek. Majd, mikor számos barátjával együtt elkezdődött az ünneplése, megkérdezte tőle a közösség vezetője, hogy minek örül a legjobban. Ő azt válaszolta, hogy annak, hogy én és a feleségem meglátogattuk.
Potyogtak a könnyeim az örömtől és a szégyentől is. Jöttem tanulni egy fogyatékoshoz, hogyan lehet teljes az ember . Vilmos feltétel nélkül elfogad és szeret. Nem kell teljesítmény hozzá. Szomorú, ha nem jövök hozzá, de ha találkozunk, akkor az öröme nem vegyes a nehezteléssel.
És bennem ekkor egyszerre volt a szégyen és az öröm kéz a kézben.

Szombaton majd egész nap esett az eső. Bolond az, aki ilyenkor gyalog indul el a városba a családjával, vagy nincs autója. Nos mi autóval mentünk, a városközpontban le is parkoltunk. Igaz a átmeneti parkolásra volt lehetőség, és nem is volt közvetlenül közel a célunkhoz kb 20 méter, de ennyi idő alatt mégsem ázunk el. Vagy mégis?
A célépület előtt úttest, gyalogos átkelővel, forgalomlassító szigettel kiépítve. Friss, alig egy éves, de már kijárt aszfalton összgyűlt a csapadék. Én még keresek a kocsinak egy jobb parkolási helyet, a feleségem a két kisgyermekemmel próbálkozik a járdán megtenni azt a húsz métert, ami a biztonsághoz kell. Az úttesten autók, az autókban mélázó, telefonáló, merengő emberek. Tepernek és közben csapják fel a vizet. Az egyik ilyen kocsi telibe is kapta a családom. A feleségem iszonyú tehetetlenül toporzékolni kezd, és aki ezt vele megtette, észre sem vette, hogy mi történt. Bemenekülnek az épületbe, és bennem is megindul a méreg, mert közvetlenül utánuk egy kisteherautó kb 3 m-rel messzebb tud fröcskölni, kb a bejáratig, majd jönnek újabb és újabb versnyzők és próbálják megdönteni a kisteherautó távolsági csúcsát. Kb 10-15 autót figyeltem meg. Elvétve volt egy-egy, aki nem csapta fel a vizet.
Sokáig voltam gyalogos, és mindig zavart, hogy lefröcskölnek az autók. Majd autóm lett, és kezdetben én sem vettem észre a gyalogosokat. De minden autós potenciális gyalogos is, így engem is elért a végzetem, igaz hoszabb idő kellett hozzá, de újból beterítettek. Ekkor fogadtam meg, hogy lakott területen nem csak a sebességre, nem csak a táblákra, nem csak a jobbkezes utcákra figyelek, hanem az esőben küszködő gyalogosokra is. Az esőben egyébként is eléggé kiszolgáltatottak, de miattunk, autósok miatt méginkább azok.
Ha beülünk az autó kormánya mögé hajlamosak vagyunk elfeledkezni róluk, pedig mi is lehetnénk ott. Az az írásom nem titkolt célja az, hogy elgondolkozzunk ezen. Ha már egy potenciális autós figyelmesebbé lesz, már megérte.