Legyen cicánk!

Avagy hogyan lett Íziszből kirándulócica.

Hosszú éveken át kertes házban laktam, ahol mindig is kutyák vettek körül. Egyszer azonban eljött az az idő, hogy a barátnőmmel közös lakásba költöztünk, itt viszont nem tarthattunk kutyát, mivel ez egy belvárosi, második emeleti lakás. Barátnőm felvetette, akkor tartsunk macskát.

Mivel tartottam a macskatartás nyűgjeitől (szétkapar mindent, cica WC, szőröz...) kismillió kifogást próbáltam kitalálni, csak hogy elkerülhessem. Szilárd elhatározásom lett, hogy nem akarok állatot tartani lakásban. A barátnőmnek csaknem kétévnyi győzködése kellett ahhoz, hogy ezt feladjam. No persze nem azonnal, hanem szép fokozatosan, apránként sikerült elérnie azt a csodát, amit előtte elképzelni sem tudtam: Én is akartam, legyen egy cicánk.

Ehhez rengeteg beszélgetés kellet, szép finoman vezetett rá arra, hogy egy cica nem is olyan rossz dolog. Sokat mesélt a kedvességükről, ahogy odajönnek dorombolni, ha rossz kedvű vagy, vagy beteg. Valahogyan megérzik, ha baj van és nem hagynak magadra.
Neki már régebben is voltak cicái, akik közül az egyiket az édesanyjával néha elvitték kirándulni. Rendszerint vállon utazott hámmal, télen pedig kabát alatt, vagy kapucniból kikukucskálva. Ha pedig letették, ment mellettük. Hazafelé pedig már az utca sarkáról felismerte a környéket és közös edzés volt a "hazafutás", a bérházban pedig a lépcsőn futott fel, mindegyik forduló tetején meg-megállva, nézve a gazdit, hogy vajon ez-e az az emelet, ahol lakik.